Valahol Litvániában - Ami még kimaradt

Hosszú idő után következzék most a litván kalandok további ismertetése kézművesestől, olajfúró tornyostól, görög lányostól, Kaunasostól, Jurgástól, Rokasostól...

A mocsárvidéki mászkálás utáni napon valami egészen más következett: kézműves nap. A Kintai központjában található közösségi házban gyülekeztünk, majd négy csoportra osztottak minket aszerint, hogy mit is szeretnénk kipróbálni. Lehetett kosarat fonni, faragni, tojást festeni, vagy kovácsolt tárgyakat készíteni.

Mivel az én legkedvesebb anyagom a fa, ezért én a faragást választottam. Sosem volt igazán jó kézügyességem, erről egykori technika tanárom tudna sokat mesélni, mégis, az itteni mester irányításával és segítségével úgy-ahogy elboldogultam. Készítettem egy halat, majd pedig közösen nekiláttunk a mestermű, vagyis egy aprócska pálinkáspohár kifaragásának. Közben adtam egy interjút az egyik ottani újságnak, meg is jelent a cikk két nap múlva, a nevemet az azóta elhíresült "Gavel" formában leírva, mely új becenevem lett. Íme néhány kép:

A halacska kezdete...


...és ahogyan végül kinéz. (Žuvis = Hal)


A pohárka kezdete...


...és az elkészült remekmű, no meg a mester.

A kézműves nap végén megint következett a már jól megszokott csapatvezetői megbeszélés. Ezekre rendszerint akkor került sor, amikor a többieknek megadatott a lehetőség, hogy pihenjenek egy kicsit. Mi azonban nem voltunk ilyen szerencsések.

Munka közben...

A szerdai napon következett a legkeményebb téma. Kintai határában működik ugyanis egy olajtársaság, amely a föld mélyén nagy mennyiségben található fekete aranyat igyekszik kinyerni minél nagyobb százalékban. Ehhez azonban terjeszkedniük kell, és új tornyuknak nem más helyszínt szemeltek ki, mint a falu egyetlen bejáratát a gyönyörűszép lagúnákhoz. A helyi közösség persze ellenáll, immár öt éve. Megéltek rendőrségi feljelentést, fenyegetést, vesztegetést, de egyelőre kitartanak.

Ezen a napon tehát ezt a problémát jártuk körül kicsit. Először látogatást tettünk az olajfúró tornyoknál, ahol a társaság vezetője elmondta, hogy "elméletileg" semmi probléma nem adódhat a folyamat során, az itt élőknek nem kell attól tartani, hogy egy esetleges környezeti katasztrófa tönkreteszi a vidék gyönyörű látványosságait. Aztán a helyiekkel is találkoztunk, akik persze egészen másként vélekednek minderről. Hogy őket segítsük, lehetséges, hogy a témáról egy másik project keretében dokumentumfilmet is készítünk majd a litvánokkal.

A mi "Magyar Gárdánk" az olajfúró toronynál

Ide építenék az új tornyot...

Nem meséltem még arról a felejthetetlen estéről, amelyen Magyarország mutatkozott be. Vacsorára gulyáslevest és hortobágyi húsos palacsintát készítettünk, hangulatossá varázsoltuk az ebédlőt, és előkerült persze a pálinka is. A többieknek alighanem örök emlék marad...

Büszkén jelentem, minden kész a magyar estre...

A program hátralévő részében látogatást tettünk még egy madárgyűrűző állomáson, meglátogattuk a helyi múzeumot, és persze ezernyi más, kisebb-nagyobb programon vettünk részt. Emellett megtartottuk a mi prezentációnkat is a Tiszáról, amely végül valamennyi csoport bemutatója közl a legjobbra sikerült. Íme néhány kép, csak úgy találomra az egész hétről:

Vytassal, ismét...


"Kosarat kaptam..."


Merítés a lápvidék kristálytiszta vizéből...


...és egy kis kóstoló


Elenával, a görög lánnyal...

A project végén aztán következett a privát program. Megnéztük Kaunast, elmentünk Jurgáékhoz Vilniusba, Vytasék farmjára, Trakaiba, majd visszafelé még megálltunk Krakkóban. Íme néhány kép, csak ízelítőnek.

Kaunas #1


Otthon, édes otthon... Majdnem :)


Aha, értem...


Két igazán, igazán jó baráttal Vilniusban... (Jurga & Eugenius)


Csak a táblát figyeljék... Cipőbolt Vilniusban


Csoportkép Trakaiban...


Veszély, veszély...


Köményital, Kibinai, én :)


Litván őrült... :D:D


Búcsúzóúl még egy zászlós fotó...

Valahol Litvániában II.

Vytas barátunknak hála ismét megadatott pár percnyi hozzáférés az internethez, így hát folytatódjék a nagy litván beszámoló mocsarastól, feedbackestől.

A hétfői ebédszünet után rövid pihenőt tartott a társaság, majd délután nekivágtunk a helyi lápvidék felfedezésének. Először csak a környék növény- és állatvilágáról hallgathattunk meg egy rövid ismertetőt, majd ittunk a kristálytiszta patakvízből, végül pedig egy olyan programmal zártunk, amelyet alighanem sose felejtünk el: tettünk egy sétát a lépvidék szívében.

A dolog egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen valójában. Ez a séta ugyanis akár életveszélyes is lehet. Az ember az egyik pillanatban még stabil talajon áll, a következőben pedig már süllyed és merül is. Szerencsés esetben csupán térdig. A terület veszélyeire az a sok csont és maradvány is figyelmeztetett, amit útközben láttunk, és amely az erre tévedt állatok után fennmaradt.

Az út ebből kifolyólag rendkívül különlegesre sikerült. Jobb híján mezítláb jártuk be a terepet, és előbb-utóbb bizony azt is magába szippantotta a láp egy időre, aki a kezdeti lépések után még magabiztosan mosolygott: nem is olyan vészes ez.

Miután mindannyian épségben kikecmeregtünk, várt még ránk az úgynevezett soundwalk. Ez körülbelül este nyolc óra körül vette kezdetét azzal, hogy mindenkinek kiosztottak két füldugót, és arra kértek bennünket, hogy alig egy órás sétánk első felében dugjuk be vele a fülünket, és úgy tegyük meg az utat.

Fél óra múlva, egy tisztásra érve aztán eltávolíthattuk a fülnémítókat, és abban a pillatban a leghétköznapibb, mégis a legkülönlegesebb élmény zúdult ránk hatalmas erővel: a természet hangja. Az a tény, hogy egy rövid időre gyakorlatilag elvesztettük a hallásunkat, egyszerre felerősítette azokat a zajokat, hangokat, amelyeket egyébként talán meg se hallanánk. Miután még élveztük egy ideig az erdő szimfóniáját, no meg a vele járó tucatnyi szúnyograj összehangolt támadását a betolakodókra, este tíz körül útnak indultunk haza.

Amíg a többiek pihentek kicsit a vacsora előtt, a csapatvezetők, köztük én is, dolgoztunk tovább. Minden este értékeljük ugyanis az adott napot, először a résztvevőkből álló kisebb csoportokban, amelyeknek mi vagyunk az irányítói, majd a csoportvezetők értekezletén újra. Az értékelés mindig más formában történik, hétfőn rajzolni kellett a csapattagoknak, amelyet a vacsora utáni, éjféli időpontra való tekintettel kitörő lelkesedéssel meg is tettek.

Utána pedig hulla fáradtan bezuhantak az ágyba...

Valahol Litvániában I.

Hosszú készülődés után szombaton késő este végre elindultunk Budapestről a nagy és hőn szeretett Litvánia felé. Az úton akadt dolgunk kekeckedő lengyel rendőrrel, és megismerkedtünk a fehérorosz határral is. Végül mégis célba értünk, és már túl is estünk egy kezdeti csapatépítésen.

Szombat reggel felvonatoztam Zolihoz, majd az egész napos készülődést és pakolást követően este szép sorjában összeszedtük a csapat tagjait, hogy nekivágjunk végre a nagy litván kalandnak. Lillát és a másik Gábort még Pesten „gyűjtöttük be”, Petit no meg Lilla cuccait pedig Miskolcon. Az útvonal ugyanaz, mellesleg ugyanolyan hosszú is, mint legutóbb: Miskolc, Kassa, Rzesow, Bialystok felé.

Sztorik persze ezúttal is voltak. Lengyelországban kicsit túlléptük bérelt autónkkal a sebességhatárt (50 helyett 80), és a zsebre dolgozó rendőr már intett is le minket rögtön. Először 130 eurós bírságot akart kicsikarni belőlünk, amely, mint mondanom sem kell, gallyra vágta volna az egész hetet. Ekkor jött a mentő ötletem. Előkaptam a telefont, és eljátszottam a sürgősen intézkedő egyént, sűrű okéval fűszerezve.

Ezután közelebb sétáltam hozzájuk, elengedtem egy „Do you speak English”-t, a válasz annyi volt „Poooolish”. Rákérdeztem a németre, ugyanez a felelet. Így hát gyatra lengyel tudásomat igénybe véve elmagyaráztam kézzel lábbal, hogy diákok vagyunk, Litvániába tartunk, és van 20 eurónk, vagy bankkártyánk. Benyalta, eltette a 20 eurót, és mehettünk is tovább.

Egészen a fehérorosz határig. Bialystocknál elnéztünk ugyanis egy kereszteződést, így végül arra eszméltünk, hogy nagy beléptető kapuk tornyosulnak előttünk. Így aztán kanyar vissza, és most már tényleg irány Litvánia.

A határt átlépve én már otthon éreztem magam. Ha csak lehet, igyekeztem Litvánul beszélni, elég sok sikerrel. Benzinkúton például gond nélkül boldogultam, még számlát is sikerült szereznünk. Utána Kanuas-Klaipeda-Kintai.

Vytas a szokásos lelkesedéssel fogadott, Istenem, de hiányzott ez a lökött litván. Megismertük a többieket is, én persze főként a litvánokkal megint. Egy érdekes lány köztük: Ieva. Flörtök, kellemes percek, a szokásos. Ágyban hajnal egy körül.

Reggel kileckor azután ébresztő. Litván reggeli, juoda duona, finomságok, majd csapatépítés. Itt pedig a szokásos játékok: jegyezd meg a nevét, építs szerkezetet a tojásnak, hogy magasról leejtve se törjön össze, hasonlók. Végül pedig még egy rajzolós feladat. Szóval egyelőre bemelegítés.

Most épp az ebédre várunk. Délután látogatás a litván mocsárvidékre, gumicsizma, és egyéb kalandok. Ha az internet is úgy akarja, holnap erről is beszámolok majd.

Interjú és visszaszámlálás

Szerda délután, másfél éves kihagyás után újra izgatottan léptem be a helyi tévé ajtaján. Elvégre újra interjúra, munkára vártak, ezúttal ráadásul már a képernyőn is látható leszek. Az ezt követő napokban pedig már Litvániáé volt a főszerep, szombaton indulunk a projectre, és még nem állunk valami jól a munkákkal. Közben megtaláltam az elkövetkező hónapok szlogenjét is: "Look forward, and take it easy".

Ami az interjút illeti, az előzetes felkészülés alapján nagyjából tudtam, hogy mely kérdéseket akarom érinteni a beszélgetés során. A Lidl helyi letelepedése kapcsán kialakult helyzet mindenképpen terítére kell kerüljön, akárcsak a kulturális intézmény vezetői poziciója kapcsán kialakult bonyolult állapot. Volt még aztán út és aszfaltozás, kerékpárút, játszótér, és néhány apróbb kérdés.

Képernyőn...

Ami az interjú egészét illeti, amely egyébként talán péntek este kerül adásba, összességében elfogadhatónak minősítem a teljesítményemet. Sikerült igazi kérdéseket feltenni, bár az erre adott válaszok lereagálásában van még mit fejlődni. Egy-két szóismétlés becsúszott az összekötésekben, erre szintén figyelni kell.

Totál...

A polgármester mindig is híres volt arról, hogy cikázik a témák között, az ember kérdezi mondjuk az útfelújításokról, és kilyukadunk a strandnál. Innen nem mindig a legegyszerűbb visszaterelni. Azért szégyent nem vallottam, szerintem az egészet tekintve rendben volt a dolog.

Sok idő egyébként sincs ezen agyalni, hiszem máris nyakunkon a litván project. A témánk a Tisza, ezen belül magamra osztottam a tiszai ciánszennyezés és árvízek kérdését, vagyis a legjelentősebb és talán a legdolgosabb részt. Ma mindenképpen szeretném megcsinálni, este aztán csomagolás, készülődés, hiszen holnap reggel már indulok Budapestre.

Az azt követő 10 napban viszont aligha jutok majd internet közelébe. Amint hazaérek azonban, rögtön beszámolok az eseményekről. Utána talán pár nap Erdély is belefér még szeptemberben az iskolakezdés előtt, az utóbbi időben nagyon vágyom már rá.

Aztán folytatódhatnak a dolgos hétköznapok. Erre az időszakra találtam ki a "Look forward, and take it easy" szlogent, vagyis "Csak előre tekints, és vedd könnyen a dogokat".

Majd meglátjuk, mennyire sikerül.

Készülődés & Költözés

Nos, tegnap este átkerült a tévé és az internet is, ezzel nagy lépést tettem az albérletbe költözés hosszú, rögös útján. Sok idő azonban nem lesz kiélvezni az itteni helyzetet, máris tennivalók halmaza a nyakamon, ahogy az egyébként mindig is lenni szokott. Holnap két interjút készítek a helyi tévének, ma ezekre készülök, szombaton pedig ugyebár indulunk Litvániába, az ottani prezentáción is dolgozni kell. Na de csak szép sorjában...

Azzal, hogy az internet végre átkerült ide, az albérletbe, én is átkerültem. Meglehetősen függő viszonyban vagyunk mi ketten már, ahol az internet van, ott vagyok én. Balázs segített a költözésben, áthoztuk a tévét is, meg ágyneműt, és egy-két apróságot. Egyelőre még kicsit üres a szoba, még üresebb a hűtőszekrény persze, délelőtt majd megyek és vásárolok.

Ami a mai napot illeti, alighanem a legfontosabbal kezdem majd, vagyis a holnapi tévéinterjúkra való felkészüléssel. Az első riportalany a polgármester lesz, számos téma adott, amelyről lehet kérdezni, de szeretném kicsit beleásni magam, mielőtt hosszú idő után ismét mikrofonhoz ülök. A másik riportalany a helyi mazsorett csoport vezetője lesz, akit nemrég választottak a Magyar Mazsorett Szövetség alelnökévé, és javában készíti csapatát az Európa-Bajnokságra. Őt már évek óta ismerem, és persze a csoportokat is, így csupán átfutom a közelmúltban róluk szóló híreket, nagy gond elvileg nem lehet. Kopp-kopp, azért kopogjuk le...

Közben Litvánia vészesen közeleg. A mi prezentációnk témája nem más lesz, mint a Tisza, annak folyamatosan ismétlődő áradása, a ciánszennyezés, és ehhez hasonlók. Csütörtökön tervezem, hogy elkészülök a prezentáció rám eső részével, péntekre pedig remélem, hogy összeáll az egész.

A litván program egyébként meglehetősen színesnek tűnik, sok helyre visznek majd minket, egy részét már ismerem júliusról, de sok minden még nekem is új. A projectben lesz még egy görög és egy spanyol csapat is, velük igyekszem majd felvenni a kapcsolatot, és akkor jövőre talán oda is becsatlakozhatunk egy programba.

Mi van még? Ja igen, hát itt az olimpia, nézegetem, amikor időm és kedvem engedi, egyelőre keserű szájízzel. Valahogy az az érzésem, hogy az a tipikusan magyar betegség, pesszimizmus, önbizalomhiány itt mutatkozik meg leginkább. A vívásban, ahol bár tudásban sokkal jobbak vagyunk az ellenfélnél, fejben mégsem vagyunk együtt. Vízilabdában, kézilabdában megint ugyanez, gondolom nem kell kifejtenem, a két döntetlen rá az élő példa. Vajon mikor tudjuk mindezt levetkőzni, és sokkal nagyobb önbizalommal inkább a jövő felé tekinteni?

Nos, ez itt a nagy kérdés...

Nyári pezsgés

Végre valahára beindult kicsit az élet, sőt, talán túlságosan is. Az elmúlt napokban felgyorsultak körülöttem az események, volt itt költözés, egyeztetések, megbeszélések, munkák, és ehhez hasonló finomságok.

Kezdjük rögtön az albérlettel. Már az ERASMUS ösztöndíj vége óta tervezem, hogy külön kis lakásba költözöm. Egy év önállóság után nem lehet, és nem is akarok már igazán visszaszokni a családi házba, sokkal inkább nyugalomra, a saját kis privát szigetemre van szükség.
Eleinte éppen ezért saját lakást szerettem volna bérelni, ám hamar beláttam, hogy ez esetben a költségek olyan magasak, hogy kétséges, tudom-e majd fizetni őket. Ekkor jött kapóra egyik volt kollégám javaslata, aki szintén költözött volna otthonról, talált is egy két szobás lakást, de az neki is túl nagy egyelőre.
Így hát abban maradtunk, hogy kivesszük ketten, a költségeket pedig felezzük. Egyelőre ez a megoldás tűnt a legracionálisabbnak, aztán majd meglátjuk, hogy gyakorlatban hogy működik a dolog.

Közben tegnap voltam benn a tévénél is, hiszen abban maradtunk egykori főnökömmel, hogy időnként dolgozom nekik, ha időm úgy engedi. Ha minden igaz, és sikerül összeegyeztetni, akkor csütörtökön egy polgármesteri beszélgetéssel térek majd vissza a képernyőre. Megmondom őszintén, hiányzott már egy kicsit.

Közben a továbbtanulás terén változások vannak, mert a ZSKF pótfelvételije a nemzetközi tanulmányok szakra augusztus 18-ára esik, amikor én már javában Litvániában vagyok, ráadásul vannak fenntartásaim az iskolával kapcsolatban is, így az ezzel kapcsolatos terveimet egy évre szüneteltetem.

De ha már litván project, bizony ezen is el kell kezdeni dolgozni lassan. A csapat többi tagja eddig nem nagyon állt elő ötletekkel a bemutatandó politikai-környezeti-gazdasági probléma kiválasztása kapcsán, én magam a Tisza és a ciánszennyezés témakörét javasoltam. Döntés ezzel kapcsolatban egyelőre nincs, pedig az idő sürget, hiszem jövő szombaton megyünk.

Végezetül ott van még az ERASMUS könyv is. Az önéletrajzot már elkészítettem, a két oldalas könyvleíráson még dolgozom, de bízom benne, hogy hamarosan az is elkészül, és küldhetem. Most már ideje, hogy kicsit felpörögjenek az események ezzel kapcsolatban is.

Nos, a fentieken túl egyéb említésre méltó dolog nem történt. :)

Nosztalgia

Itt, a nagy nyári szünet kellős közepén, íme két ERASMUS videó még tavaly őszről. Így utólag visszanézve számunkra talán viccesebbek, mint a külső szemlélő számára, de azért bízom benne, hogy a blogolvasóknak sem okoz csalódást. Az időpont 2007. december 1., a helyszín Luxemburg.

Szelektálás

Arra semmiképpen nem panaszkodhatom, hogy szűkölködnék a lehetőségben az ősztől. Szerény számításaim szerint, ha valamennyivel élni szeretnék, alighanem meg kellene háromszoroznom magam. Tekintve azonban, hogy ez mérhetetlen csapást jelentene a Földgolyó engem nem éppen szívlelő részére, az elmúlt napokban meg kellett hoznom a döntést: mi az, ami maradhat, és mi az, amit már nem tudok vállalni.

A lista még azok után is meglehetősen bőséges maradt, hogy nagy szívfájdalommal kihúztam róla néhány elemet. Íme, ami maradt:

* Zsigmond Király Főiskola, Nemzetközi Tanulmányok (MA) - Ez egyelőre még kérdéses, hiszen a jelenleg érvényben lévő pótfelvételi eljárásban adom csak be a jelentkezésemet levelezőre. Az egy év ERASMUS után kétség sincs bennem, hogy ez az, ami leginkább érdekel, a személyügyi szervező diplomámat elfogadják alapképzésként, akkor pedig miért ne? Előadások kéthetente pénteken és szombaton Budapesten.

* TSF-GFK, Pénzügy és számvitel (BA) - No, ez épp az előbbi ellentéte. Nem áll igazán közel hozzám, mégis be kell fejezni. Van néhány része, ami érdekel, például a költségvetési szervek gazdálkodása, államháztartási ismeretek, már csak ezek miatt is érdemes. Egyelőre nappalin vinném tovább, aztán majd meglátjuk.

* Munka, belga cég - A szerződés titoktartási szakasza miatt még mindig nem írom le a nevét. Azt azonban igen, hogy felajánlották: miután elkészül az oldal, foglalkozzam én a felhasználói panaszokkal, moderálással, hasonlókkal itthonról. A munka kezdetben nem sok, alighanem heti 10 óra körül lesz, ám a pénz még a magyar adózási rendszer gyönyörű levonásai után is 6-7 euró körül marad, azt hiszem. Ez havi 60.000 Ft-ot jelent, viszonylag nyugodt hátteret a megélhetéshez.

* Egyéb munka - mindemellett riportok készítése, cikkek írása, angol okítás, és ehhez hasonlók jelenthetnek további bevételi forrást.

* ERASMUS könyv - Tekintve, hogy komoly lehetőség kínálkozik a kiadására, ezt mindenképpen benn kellett hagynom. Remélem összejön.

Ami terv még, hogy ha minden jól megy, hamarosan elköltözöm itthonról. Egy kétszobás lakás felét bérlem, a másik részét egyik haverom, így a költségek is feleződnek. Így végre viszonylag önálló életem lesz talán...

(U.i.: Most pár napig nem leszek, hiszen a két cseh lány, Dana és Martina érkezik ma Budapestre, így pár napot velük töltök. Beszámoló később...)

Bizonyítvány, munka, látogatás

Idehaza kissé másképp telnek a napok, mint a jó öreg, és kissé hiányolt Belgiumban. Ezért is nehezebb naponta frissíteni a blogot, nincs annyi téma, amiről írni lehetne nyáron. Az elmúlt pár napban azért megint összegyűlt egy bejegyzésre való, úgyhogy most már ideje beszámolni az eseményekről.

Először is megkaptam a második féléves bizonyítványomat a KATHO-tól. Pontosabban a főiskolai koordinátorom küldte el nekem levélben, egy rövid gratuláló üzenet mellett. Tizennégy tárgy közül 13 esetében sikerült a legjobb jegynek számító A-t bezsebelni, egyedül az Improving Management Skill Traniningből kaptam B-t, ami nem csoda, miután többször nyilvánosan bíráltam a tanárt az órákon... Belefér.

Ami az őszt illeti, nagy terveket szövögetek. Amennyiben a pótfelvételin valahol meghirdetik, beadom a jelentkezésemet "Nemzetközi tanulmányok" (master) levelező szakra. Az ERASMUS alaposan rádöbbentett, hogy ilyen közegben érzem igazán jól magam, ez vagyok én, erre vágyom.

Emellett természetesen dolgozni is kell. A belga cég, akinek még mindig az alkalmazásában állok, felajánlotta, hogy szeptembertől neten keresztül csináljam tovább a Helpdesket. Kicsit körülményesebb a dolog, mert magyar szabályok szerint kell adózni a belga kereset után, az órabér viszont marad bruttó 10 euró, ami még nettóban se lesz kevesebb, mint 6 euró szerintem. A munka kezdetben csak heti pár óra, de ahhoz bőven elég, hogy boldogulni tudjak.

Ráadásul a helyi tévé is megkeresett, hogy csinálnék-e nekik alkalmanként stúdióbeszélgetéseket. Ez megint csak megfontolandó ajánlat, viszonylag kevés időbe kerül, de ugyanúgy pénzt jelent. Ennyit most egyelőre erről a frontról...

Nagy hír viszont, hogy jövő kedden érkezik Budapestre Dana és Martina. Timi megoldotta nekik a szállást (ezer hála neki itt is), én pedig átszerveztem a hetemet, hogy fenn tudjak lenni velük, és megmutassam nekik mindazt, amit látni szeretnének. Péntek reggel indulnak majd vissza, ha jól tudom...

Egyéb említésre méltó a napokban nem történt.

Hogy jön ide Bill Clinton?

Mint ahogy a nők esetében a ruhák, táskák, vagy papucsok vásárlása tartozik a jelentősebb hangulatjavító intézkedések közé, ugyanígy vagyok én a könyvekkel, filmekkel. Most szombaton, kedélyállapotom javítása érdekében betévedtem az Alexandrába, ahonnan Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei című kötettel távoztam. Ez a döntésem aztán egy máig tartó folyamatot indított el...

Hétfőn reggel ugyanis, amikor először kezembe vettem a könyvet, rögtön az egyik kedvenc elnökömről, a Bill Clintonról szóló részt olvastam el. Az itt leírtak alapján aztán persze még jobban fellelkesültem, így alighogy befejeztem a róla szóló passzust, az egyik helyi könyves- és papírboltban megvettem a elnök kétkötetes önéletrajzi írását is, amelynek címe Életem.

Ezek után aligha meglepő, ha azt mondom: nem tartozom azok közé, akiknek Clintonról szinte csak a Monika Lewinsky botrány jut eszébe. Ők persze mit sem tudnak arról, hogy elnöksége mekkora sikertörténet volt Amerika életében. Csak néhány példa: az 1994-ben még 6,1%-os munkanélküliséget 2000-re letonázta 4%-ra, a kormány bevételei az 1993-as 1,15 billió dollárról 1998-ra 1,72 billió dollárra ugrottak meg. Emellett, amíg 1996-ban még 12,2 millió amerikai élt szociális segélyből, addig számuk 5,3 millióra csökkent 2001-re. No comment...

De nem is azért írom ezt a bejegyzést, hogy az "első fekete elnök"-nek nevezett Clintont fényezzem, hanem azért, mert életrajzi kötetének első oldalán rábukkantam egy másik könyv címére, amelyre most legalább akkora szükségem van, mint neki annak idején. Ez pedig nem más, mint Alain Lakien: Hogyan gazdálkodjunk időnkkel és életünkkel című írása. Ezt a kötetet hajkurászom éppen, mert bizony nálam is túl sok a tennivaló, vágány és vakvágány, és valahogyan rendet kellene tenni végre a sok lehetőség és alternatíva között.

Most azért kezdem úgy érezni, hogy jó úton járok...

A nagy litván kaland

No, hát akkor kezdődjék az, amit mindenki annyira várt: a nagy litván kaland igaz története, csak itt, csak most, vágatlanul, exkluzív, megszakítás és reklám nélkül. Maradjanak velünk...

Július 1-jén délután háromkor indultunk útnak legjobb barátommal, Balázzsal, aki emellett az "egyetlen ember, akit ekkora őrültségre rá lehet venni" cím büszke birtokosa is egyben. Több mint 1300 km-es autóút állt előttünk, és ez, hogy finoman fogalmazzak, eleinte nemigen töltött el kitörő lelkesedéssel bennünket. Aztán, amikor öt órányi autózást követően megállapítottuk, hogy már csak olyan 850-900 km lehet hátra, persze rögtön fordult a kocka, és lassan megjött a kedvünk. :)

Megállni azt hiszem, összesen kétszer álltunk meg. Először úgy hajnal egy táján tankolni és energiaitalt vásárolni. Itt limitált nyelvtudásom ellenére megértettem, ahogy a benzinkutas a két Red Bullról megpróbált lengyelül lebeszélni (no english), mivel a másik márkából négyet vehetünk ugyanannyiért. Büszkeség dagasztott, bár sikerem nem nagyon dobta fel Balázst, merthogy talán félúton ha járhattunk ekkor. A második stoppot nem sokkal ezután valahol városon kívül ejtettük meg, technikai szünet ugyebár.

Onnantól kezdve aztán irány Litvánia. Hosszú, végtelenül hosszú út Lengyelországon át, én időnként el-elbóbiskoltam, aludni persze lehetetlen volt. Hét óra után (ottani idő szerint nyolc), átléptük a litván "határt". Én nyilván elfogult vagyok ez ügyben, de már akkor beleszerettem az országba. Rengeteg zöld vidék, erdő, tavak, gyönyörű.

Úton Vilniusba megírtam néhány SMS-t. Először is Jurga barátjának, hogy jövünk, lassan érkezünk, utána meg Alinának, hogy hát olyan ez mint Magyarország, csak magasabbak a fák, és szignifikánsan több az útszéli litván felirat. A fővárosba kilenc körül értünk, Jurga barátja otthagyta a munkahelyét, felvett minket, és az újonnan bérelt lakásukra kalauzolt.

Ami, jegyzem meg, annyira új volt, hogy ágy még sehol. Maradt a hálózsák, azt sovány vigaszként felajánlottam Balázsnak, és én egy törölközőn pihentem le. Közben intenzív SMS üzenetek Alinával: ugye ott leszek a reptéren, amikor a belgák megérkeznek, ugye megyek velük a hétvégén a tengerhez, stb...

Három órás forgolódás után meguntuk a padlón fekvést, és megkértük Jurga barátját, Eugeniust, aki később a "boyfriend" becenevet kapta a csapattól, hogy ugyan vigyen már be minket a városba. Ő megint otthagyta a munkahelyét, és eleget tett a kérésnek. Hihetetlen volt a srác...

Első utunk persze a McDonaldsba vezetett, mert ugye a helyi kajákban egyelőre nem nagyon bíztunk, és azért a Meki arra jó, hogy tudjuk, miért mit kapunk. Úgy értem, a kaja szar, de legalább pontosan tudod, hogy szar, és nem ér meglepetés. (Ráaásul a Big Mac 840 Ft, ezt már csak mellékesen.)

Balázs vett le némi pénzt a bankkártyáról, és éppen javában faltuk globál ebédünket, amikor megcsörrent a telefonja. A bank volt az, adategyeztetés miatt keresték. Miután kiderült, hogy ő valóban ő, a bankos kisasszony felvilágosította, hogy valaki hajnalok hajnalán használta a kártyáját Lengyelországban, és alig 10 perce leemeltek róla bizonyos összegű "liii...liii....". "LITAST", vágta rá Balázs, és ezzel is tájékoztatva a litván nemzeti valuta becses nevéről a felkészületlen banki alkalmazottat.

A nap további részéről annyit, hogy este megérkezett Koen és Jonas, kimentünk eléjük a reptérre. Alináék lekésték az érkezést, a pasija megint szarakodott valamivel, szokásos. Azért nekem láthatóan nagyon örült, mármint a pasija. :) Utána vissza Jurgáékhoz, Balázsnak ekkora már elég volt, elindult vissza, hulla fáradtan.

Másnap irány Vilnius: Koen, Jonas, én és Alina, (ohne pasi). Az utolsó szép nap vele, ezt kell emlékként megőrizni. Néhány pillanatkép a napról és a városról:

Egész nap iszonyatosan tűzött a nap, nagyon leégtünk és elfáradtunk a végére, mint azt a mellékelt ábra is mutatja.

A séta közben persze Alinával is sikerült "megbeszélni" a dolgainkat. Semmi sem változott, fogalma sincs mit akar, még egy kis időt kér, nekem meg már elég az egészből. Estére kibukik, a pasija megint felhúzta valamivel, egészségére. Ezzel egy időben én is közöltem vele, hogy azért nem ártana dönteni lassan, erre eléggé összezuhant, rosszkedvű lett, és tanácstalan, mint mindig. Este elmentünk bulizni egyet, én nagyon élveztem, neki még akkor is rossz kedve volt, alig táncolt, ami tőle azért szokatlan.

Másnap aztán irány a tengerhez, egész hétvégére, mindenki együtt. Megint néhány pillanatkép.

"Boyfriend" és Jurga :)

És akkor az utolsó nagy beszélgetés, most már én szerettem volna lezárni a dolgot. Közöltem vele, hogy ezekben a napokban látjuk egymást utoljára, és hogy soha többé nem találkozunk. Ő megszeppenve annyit mondott: "soha nem mondd, hogy soha." Erre én csak annyit: "Ezúttal biztosan mondom. Skype blokkol, telszám töröl. Remélem jó döntést hoztál.".A beszélgetés után én szinte felszabadultam, ő majdnem sírt. A helyzetet szemléltetendő, íme egy fotó, az utolsó közös képek egyike. Jól látható rajta, miről is beszélek.

Vasárnap délután aztán végső búcsú, megszenvedte ő is, én is. Én persze nem előtte, azért hülye nem vagyok :)

Hétfőn persze ment tovább az élet. Jurga és Eugenius elvitt engem és Agne-t a fővárostól alig 30 km-re található Trakaiba. Gyönyörű vidék megint, kihagyhatatlan. Képek egyelőre csak a netről:

Este hat körül vissza, még egy kellemes beszélgetés Jurgával, no meg persze Eugeniussal, akiben igazi hű barátra leltem ott a néhány nap alatt. Októberben jönnek majd Magyarországra, alig várom.

Kedd reggel aztán irány a vasútállomás. Lefoglaltuk a vonatjegyeket, és délelőtt 11.40-kor (magyar idő szerint 10.40), elindultam haza. A Varsóba tartó vonaton összefuttam egy spanyol-cseh ERASMUS párral, egy litván lánnyal Kaunasból, aztán a Varsó-Budapest útvonalon öt angollal, két amerikai lánnyal, majd később négy mexikói csajjal. Végül a Budapest-Békéscsaba szakaszon egy, szép nagy, fonott kosarat szorongató idős nénivel.

Itthon vagyok.


(Még mindig sok szeretettel várok mindenkit az iwiw-en létrehozott blogolvasói klubba. Hamarosan csak a klubtagok számára elérhető extra blogbejegyzések!! :P )

Hamarosan...

Némi kényszerűnek mondható nyári szünetet követően hamarosan következik a nagy litván kalandról szóló beszámoló, és a blog is visszatér a maga rendes kerékvágásába. Köszönöm, hogy az elmúlt hetekben - annak ellenére - hogy új írást nem helyeztem fel, mégis ilyen nagy számban látogattátok az oldalt.

Tegyétek ezt a jövőben is... :)

Félve írok bármit...

A múlt szerdai események után már csak annyit merek leírni, teszünk még egy próbálkozást, hogy eljussunk Litvániába. A részletekről, vagy a második próbálkozás esetleges sikertelenségéről igyekszem beszámolni. :)

Szerdai rémálom

Alighanem mindenkinek volt már életében olyan álma, amikor mindenáron szeretett volna eljutni valahová, de minél nagyobb erőfeszítéseket tett, azok annál kevesebb eredménnyel jártak. Az ilyen álmok után másnap reggel valósággal megkönnyebbül az ember. A pech csak az, ha mindez éber állapotban történik vele.

Reggel 5.20-kor, vagyis 3 órával és 10 perccel a vonat indulása előtt indultunk Balázzsal Budapestre. Az út általában 2 órát vesz igénybe, de legrosszabb esetben sem tart tovább két és fél óránál. Közben kellemesen elbeszélgettünk, minden rendben is volt, amíg be nem értünk áldott fővárosunkba, amely szépen bedugult.

Az addig ólomlábon járkáló percek szaladni kezdtek, már 8 óra is elmúlt, és alig haladtunk előre. A vonat 8.35-kor indult, így eleinte még biztosak voltunk benne, hogy elérjük. Olyan 8.31 körül, amikor leparkoltunk, már kevésbé.

Rohanás be az állomásra, a vonat a 2-es vágányról indult. Persze ez van legmesszebb. UKét ellenőr az utunkat állta, a táskámból igyekszem előásni a jegyet. Látva, hogy sietünk, megszán tminket és továbbengedett. Szaladtunk tovább mindketten, persze a táskát már nem volt idő visszacipzározni, így annak tartalma fél perc múlva burleszkfilmbe illő művésziességgel repült ki belőle minden. Mire a 2-es vágányhoz értünk, a vonat végét láttuk már csupán.

B-terv, hozzuk be Füzesabonyban, ott is megáll. Rohanás vissza a kocsihoz, persze Mikuláscsomag. Kikeveredtünk Pestről, rá az autópályára, elég nagy sebességgel hajtottunk Füzesabony felé. Persze traffipax. A vonat épphogy elhagyta a várost, mire odaérünk.

Nincs mese, irány tovább Miskolc. Előttünk litván kamion araszolgatott. Beelőztük, majd lefulladást színlelve leintettük. Rokas SMS-es segítségével megkértük, hogy vigyen el Litvániába 50 euróért, de nemet mondott, valószínűleg nem teheti. Közben emiatt Miskolcon is lekéstük a vonatot.

A következő állomás Kassa, ezt még megpróbáltuk. Félretettem 30 eurót a költőpénzből az extra benzinre, és nekivágtunk. A vonat előtt értünk a városba, éppen az állomást kerestük, amikor egy meg nem engedett kanyarodásért leintett minket egy rendőr. Láthatóan zsebre dolgozott. Kérdeztük mennyi: azt mondta 30 euró. A képébe röhögtünk, ilyen nincs... Kifizettük.

Vissza Miskolc. Az állomáson még érdeklődtem a másnapi jegy után. Amikor nem tudtam helyet foglalni a Varsó-Vilnius közötti buszra, akkor adtam fel végleg. Pénzem jócskán megfogyatkozott, és a napom mégis ugyanott ért véget, mint ahol elkezdődött.

Csalódottságom eltartott egy darabig. Este Alinával is megbeszéltem a történteket. Azóta már rájöttem, sokkal jobban jártam, hogy így alakultak a dolgok. Akkor ugyanis talán soha nem jutott volna el a kettőnk ügye oda, ahol most tart. Részleteket egyelőre nem mesélnék erről, ez maradjon egyelőre köztünk.

Annyit azonban hozzáteszek: már gondolkodunk egy litván úton a jövő héten. Időpontról, közlekedési eszközről ezúttal azonban egy szót sem ejtenék. A szerdai nap után alighanem rossz ómen. :)

Gyorsjelentés

Helyzet 4 óra 53 perckor: Alig hét perc múlva indulok Litvániába. Először irány Budapest, Keleti Pályaudvar. Onnan tovább Varsó vonattal, érkezés este kilenc körül. Onnan elvileg megy busz Litvániába 11-kor, de jegyet csak előfoglalással lehet kapni. Erősen bízom benne, hogy tudok még ott venni, ellenkező esetben az éjszakát alighanem a méltán híres Hotel McDonaldsban fogom tölteni.

Ha a busz működik, holnap 7.20-kor Kaunasban vagyok, és találkozom Alinával. Onnan 11.45-kor tovább Birzai, és 15.45-kor már ott is vagyok Rokaséknál. Ha a busz nem jön össze, kicsit bonyolultabb lesz a dolog, azt hiszem. :)

Nyár / Summer / Vasara

Most, így vasárnap reggel az jutott eszembe, hogy talán érdemes lenne írni néhány sort a nyáron aktuális tervekről. Lesz itt ugyanis Litvánia, Litvánia, aztán Litvánia, ERASMUS könyv, egy olimpia, no meg játék, móka, kacagás...

Íme tehát az elkövetkezendő hetek menetrendje:

- Június 25 - július 15, Litvánia: Látogatás Rokasnál, Jurgánál, Ausránál, Alinánál, Vytasnál és Ingánál. Gyakorlatilag teljesen beutazhatom az országot: Birzai, Vilnius, Kaunas, Klaipeda és a tengerpart, stb.

Ezen belül július 11-13: a litván EU project megbeszélése Vilniusban, két napos találkozó.

A lebonyolítást illetően annyit, hogy alighanem bérlek majd egy szobát Vilniusban, ahonnan folytatni tudom neten keresztül a munkát, és nem kevésbé ezt a naplót. Innen aztán mindenfelé el lehet utazni, amerre csak szeretnék.

Mellette pedig nyugodtan tudok ott dolgozni az ERASMUS-os könyvön is, a nyáron szeretnék elhaladni vele, amennyire csak lehet, de mégsem elsietni, nehogy a minőség rovására menjen.

- Augusztus 8.: Olimpia kezdete. Lelkes szurkolás, éjszakázás, stb...

- Augusztus 15-25: Litván EU project, Kintai. Kis falucska a tengerparton, kulturális, globális és egyéb kérdések terítéken, no meg bringatúra, koncert, ilyesmi.

Nos, hát tömören ennyi. Aligha fogok unatkozni.

Viszlát Kortrijk...

Köszönhetően Závodi kolléga és ügyeletes ERASMUS-os magyartárs tevékenységének, íme az utolsó Kortrijkban töltött másodpercek képei:

Rendteremtés

Két nappal hazaérkezésem után határozottan úgy éreztem, hogy kissé szertehullott körülöttem a világ. Szakmai és magánéleti téren is rengeteg tennivaló és tisztázásra váró tényező lappang, amelyek a Belgiumtól való búcsú elbizonytalanító érzésével együtt igencsak nagy kavarodást okoznak. Ideje tehát rendet tenni a dolgok között.

Munka és karrier terén szerencsére nincs probléma. Jövő héten bemegyek a főiskolára, tisztázom az ottani dolgokat, lejelentkezem, ahol le kell, és kész. Idehaza Mezőberényben a város történetét feldolgozó tanulmánykötet az, ami leginkább érint, én írtam a gazdaságról szóló fejezetet, még Belgium előtt. Ennek lektorált változatát kellene megtekintenem, a megjelenés alighanem még várat magára.

Ott van azután az ERASMUS könyv, amelynek kiadására most jó és komoly lehetőség kínálkozik, nem mellesleg jegyzem meg, hogy a blognak köszönhetően. Ide egy részletes önéletrajz és egyfajta tartalmi bemutató elkészítése szükséges, ezt a hétvégén mindenképpen szeretném megcsinálni.

Emellett ott vannak ugye a litván projectek, szakmai és privát téren is. Június 25-től július 1-ig terveztük a kiruccanásunkat Rokashoz, ám a helyzet az, hogy július 10-én már megint Vilniusban kellene legyek az EU program megbeszélésén. Tekintve ráadásul, hogy magánéleti téren is lenne mit rendbe tenni ott, döntésre szántam el magam: 20 napra kiköltözöm Litvániába.

Rokas már fel is ajánlotta, hogy szerez nekem egy internetkapcsolattal rendelkező szobát Vilniusban erre az időszakra, így a fordítási munkát onnan is pontosan olyan zökkenőmentesen tudom majd csinálni, mint itthonról. Anyagi téren tehát nem ér veszteség.

Emellett Aura, Vytas barátja szervez egy milyénkhez hasonló projectet július 1-8-ig, oda is meghívtak, hogy látogassak el, lesz egy magyar csoport ott is. Továbbá meglátogathatom Jurgát, Agnet, elmehetek egy hétvégére a litván tengerpartra Ausrához és a lányokhoz, vagy Ingához Jovanába. És július 2-17-ig Koen és Jonas is ott vendégeskedik, így velük is találkozhatok.

Közben pedig remélhetőleg annak a 162 centis szőke lánynak is jut végre ideje tisztázni magában, hogy mit is akar tulajdonképpen...

(A Litvániával kapcsolatos döntésemről te is kifejtheted a véleményedet a jobb oldali szavazósávban)

Az első nap itthon

Igazán leírhatatlan az az érzés, amikor 10 hónap után az ember kinyitja reggel a szemét, és egészen más környezet fogadja, mint korábban. Azért a reggeli kávé után helyreállt minden, négy órán keresztül már dolgoztam is itthonról. Délután találkozó Ágival, este foci, és mindeközben folyamatos csevegés Skype-on Alinával...

Az ébredés alig négy órás alvás után következett be reggel, ami bizony nem számít túl soknak. Egyelőre még szokatlan az ágyam, de hát idő kérdése minden, jól tudom. Emlékszem, anno mennyig tartott, amíg a kintit is megszoktam, a dolog tehát normális.

Egy reggeli kávét, és némi internetezést követően kilenctől nekiláttam itthonról dolgozni. Egyelőre jól megy, a főnök és a munkatársak MSN-en elérhetőek, ha kérdés merül fel, válaszolnak. Az elképzelés tehát működőképesnek tűnik.

Egy óra körül végeztem a munkával, közben már Alina is bejelentkezett Skypeon, ő is dolgozott, fordított szintén, közben a szokásos beszélgetés, mely külső szemlélő számára bizonyára egy pár látszatát keltené.

Délután még összefutottam Ágival, vele is ugyanez a fő téma, ja és egy, a határidőnaplómban hagyott üzenet valakitől, aki szerelmes volt kinn belém, de aki azt írja, sajnos nem tud Alina helyébe lépni. Aláírni elfelejtette, így jobb híján azt találgattuk, vajon ki lehet az.

Este orosz-svéd foci, Kseniának Kortrijkban tönkrement a tévé, így online közvetítettem neki Skype-on, közben csevegtünk. Utána még éjfélig megint Alina, egyre és egyre közelebb megint.

Erről jut eszembe, a litván utat kicsit el kellett halasztanunk, no de nem sokkal. Június 25-én már indulunk is. Addig idehaza ezernyi tennivaló: munka, találkozók, barátok, főiskola, és persze család.

Utóbbit azért is emelném ki különösen, mert itt a blogon eddig nem sok szó esett róluk. Pedig az, hogy én Belgiumba kimehettem, a saját képességeimen túl legfőképpen nekik köszönhető. Az az eszméletlen sok segítség, amit a kiutazást megelőző hónapokban nyújtottak, megfizethetetlen.

Ezt kell mos mégis sok törődéssel, és szeretettel meghálálni...

Erasmus: The end

Hát ez a nap is eljött. Tíz hónap után ma búcsút veszek Belgiumtól, az ERASMUS-tól, ettől az egész életet meghatározó kalandtól. Szavakba önteni mindazt, amit érzek, alighanem lehetetlen. Azért mégis megpróbálom.

Reggel korán kelek. Ébredés után lehúzom a huzatokat jól meg szokott ágyneműmről, és végleg összecsomagolom őket. Odalenn már sorakoztak a bőröndök, megtöltésre várva. Miközben pakolok, számtalanszor végigfut fejemben az elmúlt szűk esztendő ezernyi képe.

Amikor megérkeztünk, és szállásunk ridegnek, idegennek hatott. Amikor ott akartuk hagyni alig fél óra után, de nem lehetett. Aztán az első este a lengyelekkel: Arek, Barbara, Bartek és Chelak. És a cseh lányok érkezése, Dana és Martina.

Az első apró flörtök Danával, nagyobb eredmény nélkül. Közben a holland kurzus kezdete, ezernyi ökörködés, tucatnyi új arc, ember. S aztán jött Oostende, és az egészbe berobbant Alina: jöttek kellemes esték, éjszakák, a felejthetetlen Párizs, és volt barátjának meglepetésszerű érkezése, ami egyszerre darabokra tört minden csodát. Akkoriban nem láttam ilyen derűsnek az ERASMUS-t, azt hiszem...

Egy hét múlva aztán fordult a kocka. A srác hazament, jött Amszterdam, visszafelé már egymás mellett aludtunk a buszon. És aztán megint egyre és egyre közelebb, súrolgatva és olykor igencsak átlépve az illendőség határait. Jött aztán őszi szünet, London, no meg a karácsony nélküle, és januárban az utolsó napok együtt. Könnyes búcsúk...

S most a második félév megint. Új emberek, ezernyi új emlék, új barátok. Rokas, a felejthetetlen, és Vytas, az egyszerű, ám zsigeri igazságokat kimondó humorával, aztán Ausra, és persze Jurga, Jurgeralda, aki igazi baráttá nőtte ki magát a félév során.

És jött megint Alina, ha csak 10 napra is, volt megint padló, és volt menyország. A kettő rendszeresen váltogatta, s váltogatja egymást most is. Kezdetben pokolian hiányzott minden pillanatomból, lassan azonban hozzászoktam az új emberekhez, most már ők is hiányoznak. Taru, Heta, Magda, és ki tudja még hányan...

Azt mondják, minden jónak vége szakad egyszer. Az ERASMUS-t azonban nem lehet csak így egyszerűen lezárni. Hordozzuk magunkkal tovább egész életünkben. Mert itt tanultam meg igazán, mit is jelent magyarnak lenni, és mégis: itt lettem szívemben kicsit litván, lengyel, és méginkább flamand. Továbbmegyek: alighanem idekinn nőttem fel.

Hm, órák múlva indulok haza. Milyen furcsa még ezt is leírni: haza. Hazamegyek, de hátrahagyom az otthont. Mert otthonommá lett ez a szoba, ez a város...

...Isten veled hát Kortrijk, Belgium. S gyerünk Gábor, új kalandra fel.

Bon Jovi koncert

A péntek 13-ról sok mindent lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy szerencsétlenséget hozott nekem. Délelőtt a cég, ahol fordítok, felajánlotta, hogy otthonról folytassam a munkát. (Csók a bennem kétkedőknek). Ráadásul megtartásom érdekében még egy fegyvert bevetettek: megajándékoztak két jeggyel a brüsszeli Bon Jovi koncertre, amit én pofátlan módon háromra tornáztam fel. Íme az ott készült képek:

(Nagyításhoz kattints a képre - Click on pictures to enlarge)

Bejárat ** Entrance


Két kinccsel :P ** With two treasures :P


Kapcsolatban... ** In connection...


Mr. Jovi on stage... :)


Minden oké *** Everything is fine *** Viskas gerai



Színpad ** Stage


Színpad #2 ** Stage #2



Az élet ilyen király ** My life is sooo rulez... ;)


(Továbbra is mindenkit szeretettel vár a blog olvasói köre az IWIW-en. Katt ide, és csatlakozz.)

Írország, Dublin...

Nah, hát az úgy volt, hogy valamikor két héttel ezelőtt észrevettem: kemény 5 magyar forintért lehet utazni a Ryanairrel oda-vissza Dublinba. Rögtön le is foglaltuk a jegyet, és hétfőn este útnak indultunk a nagy kaland reményében. Ami aztán nem is maradt el...

Az éjszakát a kényelméről és túlságosan is tökéletes légkondicionálásáról híres Hotel Charleroi Airporton töltöttük. A románok és a lengyelek egész éjjel zajongtak, röhögtek, beültek a check-in pultba, tologatták egymást a fémdetektoros kapunál használt műanyag ládákban ülve, szóval csupa megszokott dolgot műveltek. Engem mindez nem nagyon zavart, jót aludtam.

Éjszaka Charleroi repülőterén :P *** Sleeping in Charleroi Airport :P

Másnap aztán következett a repülőút, amelytől előzetesen tartottam egy kicsit. Ha az ember egy eurócenttért vesz jegyet, óhatatlanul megvan benne a félsz, hogy talán nem úgy alakul valami, mint ahogy azt eltervezte. A gép azonban pontosan indult, minden tökéletes, az utas elégedett, szeressük a potyát :)

Part a repülőgépről *** Coast from the plane

Landolás után irány a város. A reptéren beszerezzük a 6 euróért kapható napijegyet a buszra, majd hogy mindenre jusson időnk, befizetünk egy "Hop on hop off" városnézésre. A buszok így 10 percenként járnak, minden látnivalónál le lehet szállni, fotózni, és valamelyik következővel továbbmenni. A két és fél óra alatt ezeket láttuk:

Dublin #1


Dublin #2


Dublin #3


Dublin #4


Dublin #5


Dublin #6


Dublin #7


Dublin #8


Dublin #9

Mindeközben felfedeztük, hogy napijegyünkkel egészen a tengerig is ki lehet menni, így hát másfél órás buszmegálló-keresés, és negyven perces buszozás után meg is érkeztünk.

Az Ír-tengernél #1 ** At the Irish sea #1


#2


#3


#4


#5


Írek horgászni tanítanak ** Fishing course from Irish


#6


#7


#8


#9

A nap végén még egy Guiness az O'conell Streeten, nekem annyira nem ízlik, de hát mindent ki kell próbálni egyszer. Tíz körül aztán végül vissza a reptérre, kellemesnek aligha nevezhető éjszaka három német lány mellett szundítva, és egy szintén zökkenőmentes út a Ryanairrel, vissza az esős Belgiumba.

That's all, folks... :)

Egy hosszú bejegyzés helyett

Itt elvileg egy hosszas értekezés lenne olvasható arról, hogy milyen nehéz is volt búcsút mondani Jurgának, hogy mekkora játéknak köszönhetően fagyasztottuk a lengyelek arcára a mosolyt tegnap mi, német drukkerek, és így tovább. Tekintve azonban, hogy kicsit csúszásban vagyok a készülődéssel, és hamarosan indulok Írországba, a dolog momentán nem aktuális.

Így hát csak annyit, hogy jók legyetek, szerdán jövök és mesélek. Addig is továbbra is ajánlom figyelmetekbe a blog olvasói körét az iwiwen.

Üdv mindenkinek!

FOCI EB: Szubjektív

Nincs is annál elvetemültebb ötlet, mint labdarúgó Európa-Bajnokságot nézni a kontinens csaknem minden országának képviselőit egy családdá kovácsoló ERASMUS hallgatók körében. Ráadásul mindezt Belgiumban, a foci elengedhetetlen kellékeként számon tartott sör hazájában. Szigorúan szubjektív élménybeszámoló a viadal első találkozójáról.

Húsz perccel a torna nyitómérkőzésének kezdete előtt a helyi sportrajongók körében előkelő helyen rangsorolt Irish Pub szinte kong az ürességtől. A hétvégenként nem éppen legális körülmények között itt dolgozó Jurga is tétován ácsorog csupán, majd miután semmi tennivalója nem akad, leteszi a munkát, így hát vele, no meg sportügyekben lelkes belga cimborámmal, Koennal együtt letelepszünk az egyik kivetítő elé.

Hamarosan felharsan a svájci-cseh összecsapás rajtjeléül szolgáló sípszó is, amit a belga társadalom önmagát flamandnak valló része lényegében teljes érdektelenséggel konstatál. Az első percek szürke adogatásai alatt a mellettem ülő litván szomszédomat labdarúgással kapcsolatos tapasztalatairól faggatom, persze hamarosan kiderül, hogy David Bechamen kívül szinte semmit sem tud az egészről. No, etwas...

Közben viszont a svájciak egyre okosabban, bátrabban futbaloznak, és bizony nem egyszer veszélyeztetik Peter Cech kapuját. Ez természetesen nem sok lelkesedéssel tölti el a szlovák származású, ám a csehországi Brnoban tanuló Petert, aki időközben csatlakozott hozzánk. "Az a baj ezekkel, hogy mást se csinálnak, mint Koller fejét keresik a labdával. Ez alapjában véve még nem is lenne gond, csak legalább megtalálnák a szerencsétlenek" - fanyalog keserűen a két méter magas srác tíz perccel megérkezése után.

A félidőben 0-0, Jurga pedig csalódottan veszi tudomásul, hogy a labdarúgás jelenlegi szabályai szerint az első 45 perces játékrészt egy - azzal megegyező hosszúságú - második félidő is követ. Kezdetben alighanem a Brückner-legénység is hasonlóképpen van ezzel, mert a svájciak sokkal aktívabban mozognak a szünet után, és bizony rendre megtornáztatják a Chelsea játékosaként BL döntőt elbukó cseh hálóőrt.

A horihorgas Koller közben elhagyja a pályát - kellett nekem a semmiért betenni a Fociguru csapatba -, a helyén Sverkos. "A nevét se hallottam soha." - jegyzi meg a szakkommentátor szerepére immáron tökéletesen alkalmatlan Koen. Miközben én hálát mondok neki a városában előállított kitűnő minőségű sörért a 70. percben (dank u wel vor Stella Artois), az épphogycsak beálló cserejátékos révén a csehek megszerzik a vezetést. "Mekkora mázlijuk van ezeknek" - töri meg hosszú idő után újra a csendet szlovák diáktársam.

És bizony azt kell mondjam: igaza van. A svájciak hiába voltak aktívabbak, dolgoztak ki szebbnél-szebb helyzeteket, némi balszerencsének, a kapufának, valamint Peter Cechnek köszönhetően mégsem sikerült betalálniuk. A másik oldalon viszont a csehek egyetlen jól sikerült mozdulattal bezsebelték a győzelemért járó három pontot, így a mérkőzés lefújása után felszabadultan ünnepelhettek.

Egy nullás vendég sikerrel ért tehát véget az EB nyitómérkőzése, a BBC szakkommentárai még lelkesen elemeznek, miközben én hazafelé, Jurga pedig újra dolgozni indul. Közben ugyanis megindult a forgalom, űgy tűnik, az esti portugál-török meccs valahogy mindenkit jobban érdekel.

(KATTINTS IDE, ÉS CSATLAKOZZ TE IS A BLOG FRISSEN MEGALAKULT OLVASÓI KÖRÉHEZ AZ IWIW-EN.)

Eltűnésem okairól...

Nos, hát az úgy volt, hogy szerda este egyszer csak megszakadt az internetkapcsolatunk. Mint a világhálótól immáron függő ERASMUS zombik, három napig kellett várjunk Jurgával arra, hogy végül Zoli, házi informatikusunk megoldja a dolgot. Közben volt holland vizsga, és sajnos búcsú sok jóbaráttól. Na de itt a legnagyobb hír: IWIW klub blogolvasóim számára.

Kezdem az előbbivel, mármint a vizsgával. Nézeteltérés kijutott itt is, ugyanis a tanár kissé nehezményezte, hogy ERASMUS-os csoport lévén mi ott segítjük egymást, ahol tudjuk. Ez esetben főként én a többieket. Vytas nem nagyon boldogult az egyik feladatlappal, és nem akartam, hogy emiatt bukjon a vizsgája. Így hát szépen lesúgtam neki a kérdéseket, litvánul mondva a helyes választ, amely többnyire egy szám volt, pl. 7 óra 44 perc, vagy első válaszlehetőség, stb.

A tanár persze kibukott, emelkedett hangnemben kiosztott, hogy túl messzire mentem, stb. Cserébe igyekezett megszivatni a szóbelin, szándékosan hadarta a kérdéseket, mire én azonnal lehiggasztottam, amikor kerek és helyes holland mondattal reagáltam: megkérhetem, hogy kicsit lassabban beszéljen. Erre aztán csak komor arcot vágott, huzogatta be a jó válaszokért járó strigulákat, stb.

Egyébként sosem szívleltük egymást, és ezt már évközben sem rejtettem véka alá, úgyhogy őszintén szólva örülök, hogy így alakult. A felháborodása jogos volt a legteljesebb mértékig ezúttal, normális esetben el is fogadom az ilyesmit. A mögöttünk hagyott hónapok tapasztalatai alapján azonban maradjuk inkább annyiban, hogy én rossz diák voltam, ő meg rossz tanár.

Közben persze voltak szomorú pillanatok is az elmúlt napokban. Csütörtökön hazautazott Rokas, és a finn lányoktól is búcsút kellett vegyünk. Üres így a város, hogy nincs egy sörözésre és filozofálgatásra mindig vevő litván, no meg egy bájos, szőke északi leányzó, aki mindig oly nagy kedvvel csatlakozott hozzánk. Sebaj, két hét, és Rokassal újra találkozom.

Végezetül pedig még egy hír, ha másért nem, hát kárpótlásul az elmúlt napok némaságáért. Megalakítottam az iwiw-en blogom olvasói körét. Várok ide minden olvasót nagy szeretettel, olyat is, akivel odahaza egyébként nap mint nap találkozom, és olyat is, aki (egyelőre) csak a blogon keresztül ismer. A tervek között szerepelnek blogtalálkozók, és egyéb különlegességek is, szóval kérlek benneteket, hogy regisztáljatok, mert az ezzel kapcsolatos híreket főként a klub üzenőfalán tudhatjátok majd meg.

S hogy mi szükség minderre, amikor egyébként is boldog-boldogtalan cég vagy vállalat ismerősnek jelölget minket a wiw-en? Nos, mindössze annyi, hogy így én is megismerhetem végre azokat az ismeretleneket is, akikkel nap mint nap megosztom hétköznapjaimat.