Angol pasi, TVH, litván lány...

Elég nagy elmaradásban vagyok a bloggal, úgyhogy ezúttal is kihagynám az unott hétköznapok ismertetését, és három, egymástól független történetet mesélnék csak el.

I. AZ ANGOL PASI:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy este, amikor bowlingozni mentem a litván bandával. A játék végén kicsit szétszéledtünk, egyesek beültek valamelyik közeli pubba, míg én, és a Litvániából hatalmas monoklival a szemén visszatért Rokas kajálni mentünk. Épp kinn beszélgettünk a bolt előtt, amikor egy erőteljes közép-angliai akcentussal megáldott férfi szólított meg minket.

Mint kiderült, ezernyi probléma árán jutott el Kortrijkba, és menne is tovább, de nem tudja, hogyan lehet eljutni a legközelebbi "motorway-service"-be. Térképen megmutattuk neki, erre meghívott minket egy kajára, és közben kifejtette, hogy ő feltaláló, és azért utazgat, hogy a termékeit népszerűsítse. Fiatalokat keres, akik ebben tudnának neki segíteni.

Bár elég csodabogárnak tűnt a fickó, azért emailcímet cseréltünk. Lehet, hogy egy hét múlva már jelentkezik is, de az is megeshet, hogy sohasem hallok többé felőle. Előbbi esetben erről úgy is beszámolok.


II. TVH

Flandria egyik legsikeresebb vállalata a TVH, ami gyakorlatilag targoncákat, darukat, és ehhez tartozó alkatrészeket gyárt. Csütörtök délután, természetesen az elmaradhatatlan Gudio Peene vezetésével látogatást tettünk a gyárban.

"If you have some questions, just put up your finger..."

Megdöbbentő precizitással találkoztunk. Az alkatrészeket, amelyekre a világ minden részéről érkeznek megrendelések, általában 24, de legkésőbb 48 órán belül át is veheti a megrendelő. Logisztika és szervezettség felsőfokon.

A látogatás végén beugrottunk a CALL CENTERBE, ahol 35 nyelven fogadják a hívásokat az ott dolgozók. Magyarországról két hölgy várja az ügyfelek telefonjait, kellemesen elbeszélgettem velük, tanácsolták, hogy jöjjek ki dolgozni, mert "ami odahaza van az kész..." És most nem folytatom.

Mellesleg ez az a vállalat, ahová a nyári munkaajánlatot kaptam. Jövő héten visszaküldöm a jelentkezési lapot, aztán majd meglátjuk.


III. A LITVÁN LÁNY

Végül, de nem utolsó sorban... Valamelyik délután Vytas azt írja nekem Skype-on, hogy van odahaza egy ismerőse, aki beszélni szeretne velem. Felvettem a listámra, és csevegni kezdünk, mígnem kiderült: Vilniusban egy civil szervezet vezetője, méghozzá egy olyan szervezeté, ami fogadhat EVS diákokat (ez egy európai önkéntes munka program). Mivel én korábban gondolkoztam rajta, hogy megpályázok egy helyet egy évre Litvániában, azért keresett meg, és ajánlotta az ő szervezetét.

De hogy tovább menjek, más dolgok is kiderültek. A lánynak ugyanis vannak magyar barátai, és éppen magyar tanárra lenne szüksége. Így hát nem kicsit győzköd, hogy ősztől vágjak bele a nagy kalandba, és látogassak el egy évre Litvániába. Hosszas hezitálás után úgy döntöttem, meg kellene próbálni... Niki, amint időm lesz, írni is fogok neked ezügyben :)

(A szombati kirándulásról Liége-ben hétfő délelőtt olvashattok beszámolót)

Szavazz! *** Vote!

Ma úgyis olyan szavazós nap van odahaza, legyen az itt is. Mostantól lehet ugyanis voksolni, melyek voltak február legjobb fotói. A képeket egymás mellé rendezve ez alatt a bejegyzés alatt találhatjátok. Szavazni pedig az oldal tetején lehet, a jobb oldali sávban.

Okay, from now you can vote which are the best photos in February. YOu can find all the pictures below, and you can vote at the top of the site on the right side.

Photos of the month 5. - Birthday party

*** Mi a fene folyik itt? *** *** What the hell is going on? ***


Taruval Finnországból *** With Taru from Finland


Torhout népével... *** With the people from Torhout

Először igyunk valamit... *** Let's drink something first...


...és aztán táncoljunk. *** ...and then let's dance.



Hadd menjen a paaaaarty... *** Looks like a paaaaarty...



Magyarok (Lillával) *** Hungarians (With Lilla)

Photos of the month 4. - Garbage trip

Korábban már említést tettem a szeméttelepen tett látogatásunkról. Íme most az ott készült fotók.

Szeméttdivat, 2008. * Garbage fashion 2008.


A bűz nagyobb volt, mint a zaj, szóval... *** The smell was worse than the noise, so...

Mirjammal *** With Mirjam

5 percnyi munka *** Working for 5 minutes

Semmi kétség, ez műanyag *** No doubts, its plastic


*** A szemét professzorai (orosz, orosz, magyar, bolgár) ***
Professors of garbage (Russian, Russian, Hungarian, Bulgarian)

Photos of the month 3. - Lithuanian evening

-------------------------------------------------------------------------------------------------

A háttér érdekesebb... *** The background is more interesting...


A litván szókincsfejlesztőmmel (Inga) *** With my lithuanian vocabulary teacher (Inga)



Litván társagási ismereteim gyarapítója :P (Rokas) *** My lithuanian communincation teacher :P (Rokas)



Ineta, Vytas, Inga...


A finn lányokkal (Taru & Heta) *** With the girls from Finland (Taru & Heta)

Photos of the month 2. - Paris reloaded

------------------------------------------------------------------------------------------------

Tavaly már mondta, nem érdekel... *** I heard it last time, I don't care...


Egyedül a Notre Dame előtt... *** Alone in front of Notre Dame...


Repülő a fejem felett *** Plane over my head


Van Gogh (Museum d'Orsay)


Én és egy Van Gogh *** Me and a Van Gogh (Museum d'Orsay)



A nap végén... *** At the end of the day...

Photos of the month 1. - FREE HUGS in Paris

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Franciák akcióban... - French in action...

Behálóztak... :P - No exception... :P

Ölelés után... - After the hug...

Ismét távirati stílusban

Az elmúlt napokban nem sok időm volt internet elé keveredni, így a naplót sem tudtam frissíteni mostanában. Ma egész nap Liége-ben leszek, holnap viszont előreláthatólag több a szabadidőm, akkor beszámolok a mögöttünk hagyott napok eseményeiről, angol turistástól, litván tanárostól, francia lányostól, és így tovább.

Kellemes hétvégét odahaza mindenkinek!

Ha kedd, akkor rossz a kedv...

Ma kicsit nyűgös napom volt, igazából még megmagyarázni sem tudom, hogy miért. Néha csak úgy rátör az emberre egy kicsit a kedvetlenség, a melankólia, amitől unott lesz és spleenes. Ez történt velem ma, azt hiszem.

Délelőtt még minden rendben volt. Sikeresen végigszenvedtem a Strategic Management előadást, közben leszerveztem egy közös filmnézést a finn lányokkal. Taru napok óta meg szeretné nézni a Titanicot, én meg elkottyintottam, hogy nekem megvan itt kinn, ráadásul van hozzá finn felirat is. Persze rögtön kaptak az alkalmon, holnap este meg is nézzük.

Utána gyorsan hazabuszoztam, mert elvileg a Shopping Centre-be akartam volna menni délután, hogy egy-két fontos dolgot beszerezzek, de aztán meggondoltam magam. Jurga segített egy keveset az új litván szavak kiejtésével, majd Bartekkel visszaindultunk az iskolába. Neki Enterprenurial Skills nevezetű tantárgya volt, nekem meg semmi, de gondoltam, beülök az órára, megnézem a prezentációjukat.

Azután megint meggondoltam magam, és elmentem Vytassal a DECATHLON-ba. Azt hiszem, itt kezdődtek a gondjaim. Felidéződött bennem ugyanis egy bizonyos október végi péntek délután, amikor egy bájos szőke lánnyal fitnesznadrágot kerestünk itt neki, csaknem három órán át.

Hiába is tagadnám, azt hiszem, a bajom fő oka, hogy hiányzik Alina. Egy ideig el tudja ezt viselni az ember, de vannak olyan pillanatok, amikor mindez már nem olyan egyszerű. Ilyen volt az este az Irish Pubban, ahol pedig újra találkoztam a Litvániából alighogy visszatért Rokassal is. Hozott nekem a híres juoda duona-ból, vagyis fekete kenyérből egy keveset, ennek tényleg nagyon megörültem.

Mégis, az este végén, ahogy körülnéztem a pubban, és láttam, ahogy szép lassan kialakulnak a párok, akkor döbbentem rá, hogy mennyire egyedül is vagyok most. Ilyenkor persze előjönnek aztán a régi emlékek, csütörtök esték, bulik, közös kávézások, utazások, mosások és vásárlások Alinával, és az ember rádöbben, hogy mennyire más, mennyire nehéz most nélküle...

...ezek után pedig egyetlen dolgot lehet csak tenni: hazamenni, és reménykedni abban, hogy holnapra kialszom az egész hangulatot. Csak hát az álmok világa sem mindig segíti ebben az embert...

Nyugodt hétvége szélviharral

Nem csak odahaza, hanem bizony itt a messzi Belgiumban is erőteljes szélviharokkal tarkítottan telt a hétvége. Ennek ellenére semmi okom nincsen panaszra, szépen nyugodtan teltek az elmúlt napok.

A litvánok segítségével továbbra is bővítgetem csekélyke nyelvtudásom. Manó is csatlakozott a tanárok sorához legutóbb, ő adta meg az aktuális negyven új szót, amit fogadalmam szerint egy-két nap alatt igyekszem mindig elsajátatni. Vytas még aznap este megadta a helyes kiejtéseket, úgyhogy viszonylag gyorsan haladtam ezúttal.

Szombat este hosszúra nyúlt látogatást tettem a 't Hoge 39-41 alatt. Először filmet néztünk a többiekkel (Lolita), majd átbeszélgettük a fél éjszakát, ezernyi érdekes témát érintve persze.

A vasárnap megint a privát dolgoké. Tanultam a litván szavakat, mosodába mentem, délután pedig átugrottam Zolihoz, abban a reményben, hogy tudunk gyorsítani a gépemen, de sajna nem sikerült. Valószínűleg leszedem róla ezt a nyavalyás Vistát, XP-vel sokkal de sokkal gyorsabb lehetne.

Ma reggel azután megint elkezdődött a hét. Global Issues előtt, közben, alatt és után erőteljes nyomást gyakoroltam Evelynre, hogy végre elküldje Alina eredményeit Kaunasba az első félévről. Úgy tűnik, sikerrel járt az akcióm. A főiskoláról hazaérve azután levél fogadott a THV nevezetű flamand cégtől, hogy nyári munkára van lehetőségem, amennyiben érdekel, és így tovább. Még pár hete adtam be nekik az önéletrajzomat, amikor nyílt vállalati nap volt az iskolában, eszembe sem jutott, hogy valaha hallok még róluk. Ahja, innen is látszik, azért ez nem Magyarország.

Mindezt persze kihívásként érdemes felfogni, újabb indokként a nyelvtanulásra. Jelenleg a magyar, angol, német mellett egyre javuló holland és litván nyelvismerettel rendelkezem. :P
Öt nyelv, nem is rossz. :)

Szép kis nap....

Na, hát azt hiszem, ezt a napot igazán nehéz lesz elfelejteni. Reggeli ébredés után búcsú Evytől, majd kis kitérő az IPSOC-on, megint csak hiába, délután csevegés Alinával, melyet egy váratlan telefon szakított félbe. Ezen kívül volt még ma megtalált pénztárca, beérkezett marketing jegy, három fogásos ebéd litvánoknak, és végezetül egy kis bowling.

A tegnapi buli után viszonylag korán, már kilenc körül felébredtem. Egy jóleső zuhanyt és reggelit követően felpattantam a bringámra, és eltekertem az Aldiba, hogy búcsúajándékot vegyek Evynek, az International Office titkárának, mivel szülési szabadságra megy, és ez volt az utolsó napja. Mindenki azt tippelgeti a környezetében, hogy kisfiút vagy kislányt vár-e, Eric és Bart, a két munkatársa fogadást is kötöttek. Mondtam Ericnek, hogy szerintem elbukta a pénzét, mivel én is inkább kislányra tippelek.

Az International Officeból átmentem az IPSOC épületébe, hogy újabb kísérletet tegyek az Evelynnel való találkozásra Alina ügyében, akit a blogban mostantól csak Manónak hívok majd, mert nem szeretném, ha bárki is értené Litvániában, hogy róla értekezem itt. Szóval Evelyn persze megint nem volt benn, legközelebb hétfőn érhető el, akkor tutira kisajtolom belőle azokat az eredményeket.

Az iskolából visszafelé jövet még meglátogattam Vytast, akit sikeresen felébresztettem délután egykor. Átrágtuk magunkat a szokásos témán (nők és a világegyetem összefüggései), meghívtam őket ebédre, majd hazatekertem. Alighogy a géphez ültem, Manó rámköszönt. A társalgás az első két percben az ő nyelvén folyt, meg volt döbbenve, hogy mennyit fejlődem, alig várja hogy találkozzunk, és halljon beszélni, és hogy a szobámat is látni szeretné, stb, stb...

A beszélgetést Johann Cottyn telefonja szakította félbe, aki azzal csörgött ide, hogy kérem szépen megvan a pénztárcám, minden irattal benne. Valaki megtalálta az utcán, és eljuttatta a KATHO-hoz. Most már affelé hajlok egyébként, hogy inkább kieshetett, mintsem ellopták, mert semmi, de semmi nem hiányzik belőle. A lényeg, hogy visszajutott. Hát igen, this is Belgium.

Jut eszembe, amint átvettem a pénztárcámat a HANTAL irodában, Mr. Cottyn megjegyezte, hogy befutott a marketing papírom eredménye is, ami szintén "A", szóval elégedetten zárhatom a félévet, azt hiszem.

Innen megint hazatekertem, mert kis késésben voltam a litvánoknak készítendő ebéddel. Végül mégis minden időre kész lett, még nekem kellett szólnom Vytasnak, hogy "aš pasiroušęs"*. Ha nem füllentettek, akkor ízlett nekik nagyon, Jurga meg is jegyezte, hogy hihetetlen érzés volt végre újra valódi kaját enni. Mindezek után még elmentünk bowlingozni is, nem nagyon ment a játék egyelőre, de hát minden kezdet nehéz.

Mindent összevetve azért szép kis nap volt ez a mai...

* Jelentése: "Én kész vagyok."

Mozgalmas csütörtök meglepetéssel

A mai napra alighanem minden hezitálás nélkül rá lehet akasztani a mozgalmas jelzőt. Reggel litvánt tanultam és Alina ügyében mászkáltam a főiskolán, délután és este órák, éjszaka pedig egy igazán nagy meglepetés.

Reggel kicsit fáradtan, ámde lelkesen ébredtem. A tudat, hogy Jurga itt van a szomszédban, valahogy mindig feldob. Ismerem már jól, kedvelem is őt, jó vele lakni, csevegni reggel, zaklatni az éppen aktuális litván szavak kiejtésével, és így tovább. Ma együtt reggeliztünk odalenn, aztán én vásárolni mentem, mert holnap egész nap odalesz Tielt-ben, és megígértem neki, hogy három fogásos ebédet főzök neki, meg Vytasnak és Ingának, ha el tudnak jönni. A menü nem akármi lesz egyébként: húsgombócleves, sonkás Carbonara spagetti, és végezetül puding.

Ezután bementem a főiskolára, mert Alina még mindig nem kapta meg az első félévi jegyeit odahaza, és ha nem postázzák időben, akkor nemcsak hogy ösztöndíjat nem kap, de tandíjat kell fizetnie, szóval felajánlottam, hogy utánajárok. Először Evyhez mentem, akinek holnap lesz egyébként az utolsó munkanapja, mielőtt szülési szabadságra megy. Ő sajnos nem tudott segíteni, mert az IPSOC koordinátor, Evelyn még nem küldte át neki Alina eredményeit. Így átballagtam szépen az ő irodájához, és egy órát várakoztam előtte, mindhiába. Holnap mindenesetre visszamegyek, akkor jóval több időm lesz.

Délután Improving Management Skills óra, kész röhej. Én valami dinamikus, pörgős, gyakorlatias órára számítottam rengeteg szituációs játékkal, ehelyett egy nyugdíjközeli idős úr kimért, megfontolt angolsággal fejtegetett olyan kérdéseket, mint hogy egy interjúban használhatunk nyitott és zárt kérdéseket is. Ráadásul van a csoportunkban egy román lány, aki már a master tanulmányait végzi, és állandóan vitatkozik, okoskodik, idegesítve ezzel engem és a mellettem ülő, egyébként most éppen betegeskedő Ingát is.

Este fél hattól aztán jött a dutch korszaka. Először megírtuk a belépő tesztet, bár az inkább csak formalitásnak bizonyult. Hattól pedig kezdődött az első óra, egészen kilencig, nekem tetszik, bár egyelőre elég könnyű dolgokat tanultunk.

Kilenckor irány haza, egy gyors zuhany és pár falat fért csak épp bele, mert Lilláék jöttek át Torhoutból bulizni, és kimentem eléjük az állomásra. Jelentős késéssel indultunk csak a Chipsbe, Jurga és néhányan Torhoutból előre mentek, mi meg megvártuk még Dogucant, majd éjfél körül mi is buszra szálltunk.

Amikor aztán odaértünk végre, hatalmas meglepetés következett. Az ott lévő ERASMUS-osok körbeálltak, és rázendítettek a Happy Birthday-re. Zoli és Vytas előállt egy tortával, gyertya, minden, hihetetlen jó érzés volt. Lilla közben tejszínhabot kezdett fröcskölni rám valahonnan, ökörködések, puszik, rengeteg gratuláció, rengeteg felejthetetlen pillanat, és egy fergeteges buli egészen hajnali négyig. KÖSZÖNÖM NEKTEK.

(Még a mai nap folyamán igyekszem egyébként feltölteni az első "Hónap képei" sorozatot, köztük az "Ingyen ölelés Párizsban", "Látogatás a szeméttelepen", és persze "a szülinapi buli". Ti pedig szavazhattok , hogy melyik tetszik a legjobban)

25

Huszonöt éves lettem én, még ha Európa másik sarkán kell is ünnepeljem, s nem ott, ahol annak idején megláttam a napvilágot. Egész nap rengeteg SMS, üzenet, e-mail érkezett, jó érzés volt látni, hogy bár távol vagyok az otthontól, azért nem felejtettek el. Persze azért itt is volt némi meglepetésben részem.

Kezdem azzal, hogy pontosan éjfélkor a litván lánnyal, Jurgával kerékpároztunk hazafelé, amikor egy kósza pillantást vetett az órájára, és kezet nyújtva csak annyit mondott: nos Gábor, boldog születésnapot. Hazaérve aztán átnyújtott nekem egy ajándék kulcstartót, nagyon meglepett, hogy egyáltalán gondolt rám.

Másnap reggel persze sorra köszöntöttek az ERASMUS-osok, akik valamiféle hétvégi partyt szeretnének összehozni, ahol megünnepelhetnénk ezt a negyed évszázados évfordulót. Gondolkozunk egy terasz bulin, idén még nem volt egy sem, bár nagyon időjárásfüggő, majd meglátjuk.

Délután Vytas folytatta a köszöntések sorát, amikor odalépett hozzám, és csak annyit mondott: születésnapod alkalmából én hadd nyújtsak át neked valamit, ami igazán fontos nekem. Azzal a kezembe nyom egy kis litván zászlót. Jól ismerem ő, ez többet jelent, mint ezernyi csokoládé, plüssfigura, ízletes francia bor együttvéve. Ki is raktam a falra az íróasztalom fölé.

Hazaérve még nagyobb meglepetés fogad. Verca, az egyik cseh lány az első félévből képeslapot küldött nekem születésnapomra. Felejthetetlen érzés, hogy valaki, akit alig fél éve ismersz, és talán csak futólag tettél neki említést a születésnapodról, nem feledkezik meg rólad. Ki is raktam a lapot az emlékfalamra.

Estefelé aztán Alina is küldött egy üzenetet, boldog születésnapot édes, kívánok boldogságot, vidám perceket, meg a többi, ölel és csókol stb... Megint kezdjük a szokásos procedúrát, nem bírjuk egymás nélkül sokáig, este már beszéltünk is Skype-on.

Ugyancsak este meglátogattam Koen-t a szomszédban. Mivel a fenti szomszédja, Elza még mindig nem töltötte le a Skype-ot, és regisztrált be, ezért immár második alkalommal írtam neki egy egyoldalas levelet, amelyben kifejtettem, mennyire szeretném, ha ő is elérhető lenne eme hálózaton. A lánynak ráadásul nincs barátja, és szimpatikusnak is tűnik, úgyhogy gondolkodom rajta... Koen persze rögtön észrevette, beszervezte a csütörtök esti buliba, így ő is jön. Majd meglátjuk.

Ami persze szép az ERASMUS-ban, hogy mindezek mellett hajtunk és dolgozunk. Délelőtt a második Total Quality Management órán egy SOP-t (standart operation process) kellett készítenünk, elő kellett készítenünk és megterveznünk egy képzelt tárgyalást egy fontos ügyféllel, akit áraink emelkedéséről kell majd tájékoztatnunk. A csapatban úgy alakult, hogy hárman voltunk régiek, az első szemeszterből (Peter, Jitka és én), míg hárman az újak közül (Olivia, Michi és Vala) Már az első percben érződött, hogy amihez mi fél év alatt úgy hozzászoktunk, jelesül a csapatmunkához, azt ők még abszolút nem érzik. Mennyi mindent tanultunk itt észrevétlenül, édes Istenem.

Azért a végeredmény mégiscsak kedvező, a belga csapathoz képes messze jobb projecktet prezentáltunk. Utána még Doing Business In Asia, nekem már megvolt az első félévben, de bementem, mert ez kihagyhatatlan és felejthetetlen. Nem kérdés: Guido Peene órájáról van szó.

Holnap délután következik majd a Vezetői képességek fejlesztése nevű kurzus, este pedig az első holland nyelvóra. Hát kíváncsi leszek... :)

Szemétség

Jónéhányan a fenti jelzővel illették a HANTAL koordinátorának, Johann Cottynnak azt a megmagyarázhatatlanul perverz ötletét, hogy összetereli az ERASMUS-os hallgatókat, és bemutatja nekik a helyi szeméttelepet. Mindenesetre, ha már mennünk kellett, megpróbáltuk poénra venni a délutánt. Hogy mennyire sikerült, arról a hamarosan feltöltésre kerülő képek tanúskodnak majd.

Mielőtt azonban magáról a nem mindennapi vizitről szót ejtenénk, érdemes egy rövid kitérőt tenni azzal kapcsolatban, hogy hogyan is van ez a szemétügy itt Belgiumban. Persze hogy szelektálják, az természetes, de a kérdés az, hogy miként... Színtévesztőknek kész kavalkád.

Először is van ugyanis a kék zsák. Ebbe a következő dolgokat tesszük:

1, fém - ez még egyszerű is, mert könnyű eldönteni.
2, tejes és narancslés dobozok
3, műanyag - flakonok, palackok.

Viszont... Nem tesszük a kék zsákba a műanyag szatyrot, műanyag vajas- és joghurtos poharakat, satöbbi. Ez úgynevezett 'regular garbage', vagyis a fehér zsákba kell beletenni szabályszerűleg. Ebbe megy ugyanis minden, ami sehová máshova nem sorolható.

Külön kell gyűjteni továbbá a papírt. Újságok, magazinok, fölösleges jegyzetek, mind ide kerülnek. Nem kerül viszont ide a szalvéta, papírzsebkendő, törlőpapír, és így tovább. Ez megint megy a fehér zsákba.

Szintén külön részben tartják az üveget. Sörös, boros, és a többi. Törött ablaküveg, égő viszont nem ide jön, hanem, gondolom már nem is kérdés: irány a fehér zsák.

Tömören ennyit tehát a szelektálásról. Aki elsőre mindent megértett, gratulálok neki. Mi persze már megszoktuk, de volt vele gond az elején bőven.

Ami a vállalatlátogatást illeti egyébként, először a szelektálórészbe mentünk. Ide kerül a szemét, itt válogatják tovább három részre a kék zsákok tartalmát, nagy futószalagon fut a szemét, kapkodni kell és figyelni minden másodpercben. Hogy mennyire nem egyszerű feladat mindez, azt rövid időre én is megtapasztalhattam, mert pár percre beálltam flakont válogatni.

Ezek után megnéztük, hová kerül a fém és a papír, majd elmondták, hogy az ásványvizes palackokból bizony nem mást, mint ruhát készítenek Írországban. Egy mellényhez 27 ásványvizes palackra van szükség. Ahjah...

Ezután ismét buszra pattantunk, és elmentünk a szeméttelepre is. Itt viszont már semmi meglepőt nem tapasztaltunk, a maradék szeméttel pont úgy bánnak, és pont ugyanolyan büdös Belgiumban is, mint odahaza. Ennek köszönhetően az egész csapat kellemes illatot árasztott a nap végén. Szerencsére azonban ezek közvetítésére az internet még képtelen napjainkban... :)

Vizsgaeredmények

Ma reggel, közvetlenül az órák előtt beköszöntem Mr. Cottyn irodájába, hogy rákérdezzek, megvannak-e már az eredményei az első félévi vizsgáimnak és beadott dolgozataimnak. Örömmel nyugtáztam: a Nemzetközi Marketinget leszámítva minden eredményem beérkezett a rendszerbe, sőt, rögtön kézhez is kaphattam.

Az osztályzásról itt azt kell tudni, hogy nem jegyeket, hanem betűket kapunk az egyes tárgyakból. Az értékelés az alábbiak szerint zajlik:

A - kitűnő
B - nagyon jó
C - jó
D- közepes
E- elégséges
F- elégtelen, további munka szükséges
FX - teljes mértékben elégtelen.

Ezek után íme az én előző félévi teljesítményem:

Intenzív holland nyelvtanfolyam - A
Focus on Europe (EU ismeretek) - A
Global Issues (Globális kérdések) - B
Tematikus utazások - A
Előadói készségfejlesztés - A
Üzleti Management angolul - B
Francia nyelv - A
Doing Business In Asia - A
Nemzetközi Marketing - később
Belgoscopie - Belgium gazdasága, társadalma - A
Humár Erőforrás Menedzsment - A
Interkulturális Menedzsment - A

Mindent összevetve azt hiszem, elégedett lehetek, hiszen mindezek mellett az otthoni tárgyakból is sikerült néhányat teljesíteni. A második félévben csak így tovább, remélhetőleg... :)

Nyugodt vasárnap billiárd hírekkel...

A mozgalmas szombat után a vasárnap meglehetősen nyugodtra sikeredett. Délelőtt sokáig aludtam, utána szobát takarítottam, és ehhez hasonló unalmasságok. Vetettem egy pillantást az otthoni hírekre is, bár ne tettem volna. Valamelyik nap még azt hittem ugyanis, hogy Kósa Lajos jobb billiárban, mint Orbán Viktor, aztán kiderült, hogy mégse...

Még csütörtökön olvastam először talán a nagy Kósa-Orbán összecsapásról, és hogy a debrecenei polgármester legyőzte az egykori miniszterelnököt, aki a szabályokkal sem volt egészen tisztában, de azért nem játszott rosszul. Erre mit olvasok vasárnap: helyesbítést a FIGYELŐNETEN, mely szerint mégis a volt miniszterelnök győzött.

Eszembe is jutott Orwell 1984-ének Winstonja, aki a Nagy Testvér igényei szerint szabja át a múltbéli híreket. Ennek szellemében cselekedhetett valószínűleg a FIDESZ sajtóirodája is, amikor kiadta a helyesbítést. Szinte látom is magam előtt, amint tucatnyi narancssárga médiabubus összedugja a fejét, és egymásra kontrázva üvöltik: az nem lehet, hogy nem a Főnök győzött. És különben is, mit számít az, ha nem nyert az asztalnál... Majd mi megoldjuk, kommunikáció kérdése az egész.

Azért az elgondolkodtató, hogy hetekkel az úgynevezett Szociális Népszavazás előtt a FIDESZ sajtóirodájának nincs jobb dolga, mint egy ilyen érdektelen ügyben sajtóhelyreigazítást kezdeményezni....

Jelentem, vagyok...

Igen, tudom. "Gábor, már megint nem lehet hallani felőled semmit." "Élsz még, ember?" Továbbá ezer ehhez hasonló. Igen, jelentem: élek, vagyok. Az elmúlt időszakban azonban sok minden történt, ami miatt nem jutott idő, kedv, lelkesedés a naplóírásra. Most igyekszem úgy bepótolni, hogy csak na. Tehát kezdjük az elején...

Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban ellopták a pénztárcámat. Nem volt benne semmi fontos szerencsére, csak a személyi igazolványom, lakcímkártyám, itteni diákigazolványom, ingyenes buszjegyem, deviza- és forint alapú bankkártyám, adókártyám, TB kártyám, Európai Egészségkártyám, és ráadásként kemény 20 eurocent. Na de hát az ERASMUS az új ismerettségek szerzéséről is szól, úgyhogy ennek jegyében én rendőrtisztekkel és adminisztrátorokkal, banki alkalmazottakkal és bolti eladókkal barátkoztam meg. Egy heti rohangálásomba telt, mire újra működőképessé tettem a kinti életem: bankszámlát nyitottam, átutaltam rá a pénzt, rendőrségre, nemzetközi irodába mentem, és egyéb nyalámságok. Oké, rendben, hét napnyi hallgatásra már van kifogásom. :)

Azután persze itt sem állt meg az élet. Alig egy hete Párizsban jártunk, ahonnan ezúttal kiszökött az ősz nesztelen, és átadta helyét a hűdebaromihideg télnek. Ennek ellenére a város gyönyörű, magával ragad, mint mindig, de csak kis szeletét nyújtotta megint, vissza kell még térni, négy napra, vagy még inkább egy hétre. A Museum d'Orsay-n is épp csak keresztülrohantunk, én megnéztem azért, ami engem leginkább érdekelt: Degas, Klimt, Monet, Van Gogh. Oh, my God... :)

Helló, Párizs...

Azért a város ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. A Notre Dame előtt tucatnyi fiatal sétált kezében FREE HUGS, vagyis "ingyen ölelés" táblákkal. Én három szimpatikus leányzó esetében is éltem a lehetőséggel, sajnos beszélgetni nem volt idő velük, sok a turista, az ölelni való...

A következő héten a többieknek folytatódott a holland nyelvtanfolyam, amelyet rendíthetetlen türelemmel ültem végig én is. Szerda délután fogadás a városházán, mesét olvastunk dáccsul, meg énekeltünk, és ehhez hasonlók.

Még az előadás előtt...

Este ERASMUS buli a de Slekke-ben, ingyen kaja, ingyen ital, ingyen bókok a szervező asszonytól, aki szerint szépen beszélem a hollandot. Ahjaa, itt vagyok fél éve mégiscsak.


Csütörtökön mindennek betetőzéseként Brugge-be utaztunk, idegenvezetőnk ezúttal is Guido Peene volt, ez a kedves, öreg, ám kimeríthetetlen energiaforrásokkal rendelkező flamand, egykori és leendő tanárom. Ahogy egész nap nézem, követem, egyre inkább az motoszkál a fejemben: a fene egye meg, így kéne valahogy megöregedni...

Guido Peene #1


Guido Peene #2

Pénteken a többiek vizsgát tettek holland nyelvtudásukról, én meg nem. Este elmentünk billiárdozni, én Zolival az egyik oldalon, Vitas (Litvánia) és újdonsült barátnője, Alexandra (Románia) pedig a másikon. Nem ment a játék, túl profi az asztal, semmi hiba rajta, nem ehhez vagyunk szokva; ily módon kerestük a kifogásokat Zolival, de azért nyertünk. 11 körül pedig már indultunk is haza, hosszú nap előtt álltunk.

Szombaton ugyanis egy helyi szervezet, az Orde van den Prince tagjai vendégül láttak néhány ERASMUS-os diákot egy napra. Nos, hogy diplomatikusan fogalmazzak, ez afféle elit klub, gazdagok és gazdagabbak gyülekezete, akiknek nyilván kedvére való, hogy időről időre megvendégelnek pár diákot Közép- vagy Kelet-Európából, és elcsevegnek velük, hogy miként is zajlik az élet nálatok.

Én Zolival és a török sráccal, Dogucannal egy kedves nyugdíjas házaspárhoz kerültem. A férfi közgazdász végzettségű, ma már nyugdíjas, de amint elmesélte, van egy kis, alig 200 főt foglalkoztató vállalkozása, amit visszavonulása óta a fiai vezetnek. A ház kisebb kastéllyal is felér, úszómedence, teniszpálya, erdőnyi kert, és így tovább. Mindezek ellenére nyitott, kedves emberek, kellemes nap velük. Rengeteg csevegés művészetről, zenéről, evészet, ivászat.

Kell egy ház...

A japán stílusú ebédlő...

Török, magyar, magyar...

Két óra körül elvittek minket Ieperbe is. Erről a helyről azt kell tudni, hogy kulcsfontosságú szerepet játszott az első világháborúban. Ellátogattunk a brit és francia katonák temetőjébe, de vissza kell még térni ide is egyszer mindenképpen, megnézni a Flanders Field Museum-ot, meghallgatni az áldozatok emlékére este nyolckor szóló dallamot, a Last Post-ot a Menin Gate tövében.

Én csak a háttérben... Ilyen is van... :)

Este aztán visszafurikáztunk a KATHO-ra. Vacsora, csevely magyarokkal, Lisivel, az osztrák lánnyal, és persze a litvánokkal. Lilla és Peti verset mond, az én partnerem hiányzik, így kimaradok. Este hullafáradtan esem az ágyba...

Nos, hát emígyen szól az elmúlt két hét krónikája. És hogy végezetül az öreg Mr. Peene-t idézzem: "If you have some questions, just put up your finger. I always say, there are no stupid questions, only stupid answers..."

Több, sokkal több hozzá hasonló ember kellene erre a világra, azt hiszem...

A lengyel lány színre lép...

Az ERASMUS ösztöndíj egyik, ha nem a legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy minden diák gyakorlatilag a kezdetektől keresi azt az embert, akivel a fél év alatt úgymond magánéletet élhet. Alapvető szükséglete ez mindannyiunknak, ékes példa volt rá az első félév is. Nos, azt hiszem, az egyik lengyel lány személyében én ma megtaláltam. No, de kezdjük az elején.

Szokás szerint reggel kilenckor vette kezdetét a dutch course, illletve csak vette volna, de eltűntek a terem kulcsai. Fél órás késéssel láttunk tehát csak neki, de nagyon szépen haladunk, Ellen ügyesen, okosan, és nagyon jól tanít. Közben persze rengetegés ökörködés az osztályban is, vele is, majd csinálok fényképeket most már, és feltöltök egy párat.

Délben, az ebédszünet alatt a litván nyelv rejtelmeivel ismerkedtem a 't Fórumban. Nem egy egyszerű dolog, annyi bizonyos, néhány kisebb mondat elsajátítása is felér egy ikerszülés nehézségeivel legalább. De azért jól megy, egyre jobban...

Délután Focus on Europe, a második előadás. Megérkezik Lilla és Peti is Torhoutból, velük és Zolival együtt négyen képviseljük becses hazánkat az esős Belgiumban. Hogy az órán miről volt szó, nem nagyon tudom, végig a mögöttem ülő lengyel csajjal, Magdával leveleztem, akinek láthatóan nem jól alakulnak az első napjai. Estére leszerveztem egy kis filmnézést, ott talán majd kiderül, mi is a gond.

Idehaza óra után punnyadtam egy kicsit, a neten összefutottam Alinával, váltottunk pár szót. Áprilisban jön a barátjával, rendkívüli módon örülök neki, de nem sok időt fogok velük tölteni, azt hiszem.

És akkor az esti filmnézés, és az azt követő beszélgetés Magdával. Mint kiderült, gondok vannak a szállással, meleg víz, internet, a szokásos kezdeti zűrök. (Deja vu, vagy szeptemberben ugyanígy indultak a dolgok valakivel?) Megígértem neki, hogy holnap elkísérem a szálláskoordinátorhoz, és megoldunk szépen mindent, amit csak lehet.

Amíg a többiek isten tudja mivel voltak elfoglalva, azért komolyabb dolgokról is beszélgettünk egyébként. Nem igazán találja a helyét, nem bízik magában, nem fogadja el magát, bizonytalan. Mondtam neki, hogy majd én kezelésbe veszem, láthatóan pozitívan fogadta a viszonylag egyértelmű közeledésemet.

Azért az otthoniaknak nem kell ám aggódni: 1, sokat tanultam az előző félévből. 2, Lengyelország azért mégiscsak közelebb van, mint Litvánia :)

Távirati stílusban

Az előző napokat főként a litvánokkal töltöttem. STOP Beszereztem egy kártyafüggetlen telefont. STOP Így most már van belga számom STOP. Végre bekötötték az internetet. STOP. Holnaptól rendszeres bejegyzések. STOP :)

A negyedik vágány

Az elmúlt két napban nem sok időm volt gép előtt ülni, ugyanis a főiskola koordinátoraival együtt nekem és a holland lánynak, Mirjamnak jutott az a megtiszteltetés, hogy üdvözölhetjük a második szemeszterre érkező diákokat. A hétvégém tehát főként ennek jegyében telt.

Szombaton délelőtt 11 körül csörrent meg először a telefon, és Mr. Cottyn nyugodt, kimért hangján arról érdeklődött, segítenék-e felvenni két lengyel diákot a pályaudvaron. Természetesen rögtön beleegyeztem, így fél óra múlva találkoztunk a vasútállomáson, és együtt sétáltunk a Brüsszelből érkező vonatokat fogadó négyes vágányhoz. A két diákot könnyű volt megtalálni: a hatalmas csomag és a kissé tanácstalan tekintet elég egyértelmű árulkodó jel. Anna és Lukas bemutatkozott, majd gyorsan megmutattuk nekik a várost, és a szállásra röpítettük őket.

Délután további két román lányt vettünk fel (Alexanda és Olivia), majd jött egy kis szünet. Persze nem nekem, hiszem az új diákok be szerettek volna vásárolni a hétvégére, úgyhogy körülbelül 10-12 fővel délután háromkor útnak indultam a GB-be. Ezen a túrán ismerkedtem meg a két bájos cseh lánnyal, Katkával és Hankával, valamint a bolgár lánnyal, Ivával. Előbbi kettőről még hallani fogtok, azt hiszem.

Este, a vásárlás után hullafáradtan értem haza, amikor Mr. Cottyn ismét csörgött, hogy két finn lány érkezik, de ő csak késéssel tud kimenni eléjük, megtenném-e, és nem-e lehetne-e, és satöbbi… Így hát én fogadtam az északi delegációt, Hetta-t és Tarru-t, majd miután Mr. Cottyn végül befutott, hazaszállítottuk őket is.

Hazaérve egy új spanyol srác, Xavier fogadott, szegényke, ő kapta meg a régi kis szobámat. Alig egy fél órát pihentem csak itthon, máris mentünk tovább, esti buliba a Big Brother házba. Kata, Hanka, Iva, Bartek, Martina, Dana, Xavier és én. Rengeteg ökörködés, poénkodás már az elején… Éjfél körül az ágyban.

Ami a vasárnapot illeti, hasonlóan telt. Délelőtt templomba mentem a két lengyellel, mert nem tudták, hogy hol van. Előtte viszont még beugrottam a pékségbe, és vettem egy-egy meglepetés fánkot a cseheknek, meg Alexandrának, a román lánynak. Legalább az első reggelük legyen egy kicsit édesebb, mint a többi.

Templom után a BB házban ragadtam, az olaszok marasztaltak, nagyon jó fejek. Csak hogy megmutassam: mennyi nevet kell fejben tartani, íme egy kis ízelítő azokból, akik még ott voltak, és most találkoztam velük először. Tehát: Adriano és Christiano, ők lennének az olaszok; Irini és Michael, vagyis a görögök; Maresa, Magda, Isa, Mateus és szintén Michael, vagyis a lengyelek; Kristine és Inez, a két német lány; valamint Janne és Katerina Finnországból. Tegye fel a kezét, aki még tudja követni…

A BB házból átsétáltunk az úgynevezett „Chicken House”-ba, hogy megkeressük a két litván diákot. Könnyedén meg is találtuk őket, egy lány és egy srác, Inga és Vitas. Jó, tudom, én kicsit elfogult vagyok ezügyben, de kifejezetten kedvelem őket. Főztünk makarónit, ettünk kumpiszt, ez litván kaja, és persze rögtön leszerződtettem őket litván nyelvoktatásra is.

Ebből a házból átmentünk még a ’t Hoge 39-41-be, és ott töltöttük az egész délutánt, estét. Mire visszaértünk, megérkeztek a románok, farkaséhesen persze. Csináltam nekik egy kis kaját, majd megismerkedtem a két bolgár lakóval is, így végül velük zártam az estét.

Ezek után aligha mondhatja bárki, hogy unalmas az ERASMUS-os élet.

Utazom vissza...

Elérkezett hát a nagy nap: utazom vissza Belgiumba. Kora reggel keltem, és rögtön nekiláttam a pakolásnak, elvégre nem lehet most már halogatni tovább a dolgot, pár óra múlva utazom. Hét óra örül sikeresen be is csomagoltam mindent, a bőröndöt rendesen teletömtem ezúttal, úgyhogy súrolta a 20 kg határát.

Indulás előtt még egy gyors vizit nagymamám húgánál, búcsú, 11 körül pedig útnak indultunk Balázzsal Budapestre. Egészen jó időt mentünk, fél kettő körül értünk fel. A reptéren elköszöntem tőle, majd becsekkoltam, a szokásos procedúra. Közben Alinával váltottam pár SMS-t, fáj a szíve, hogy nem jöhet vissza, velem álmodott a minap, és hiányzom. Hát igen, ő most kezdi érezni mindazt, amin én már túlestem január folyamán…

Közben megkezdődött a beszállás, sikeresen megszerzek egy ülést az ablaknál. Mellettem ezúttal nem barát, vagy iskolatárs, hanem egy harmincas éveiben járó nő foglal helyet, a külső széken pedig egy 18 év körüli lány. Már felszáll a gép, amikor először feltűnik: mintha ismerném én ezt a nőt valahonnan. Az arcát nem nagyon néztem meg, a hangja viszont borzasztóan emlékeztetett valakire…

Ausztria felett repültünk már, amikor kissé belehallgattam a társalgásunkba. Éppen a vívásról volt szó. Abban a pillanatban leesett a tantusz. A biztonság kedvéért azért óvatosan oldalra pillantottam, de semmi kétség: a mellettem ülő nő nem más, mint Nagy Tímea, kétszeres olimpiai bajnok vívó.

Úgy döntöttem, hogy a gépen nem zargatom, elvégre szeretne ő is nyugodtan utazni, ám a leszállás után, amíg a csomagokra vártunk, megszólítottam, és ezt követően készült az alábbi közös fotó.

A fényképezkedésnek köszönhetően azonban lekéstem a buszt a pályaudvarra. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy időközben a Charleroi reptér régi épületét bezárták, és most egy új épület mellett landoltunk. Innen pedig 10 perccel hamarabb indult a busz.

Lényeg a lényeg, a következőt könnyedén elértem, és két átszállással ugyan, de 20.45-kor megérkeztem Kortrijkba. A szobám ajtaján rövid üzenet fogadott: „Jonasék házában vagyunk, téged is meghívtak, szóval ha van kedved, csatlakozz.”

Nekem sem kellett több, egy rövid zuhany és kipakolás után útnak indultam. Jonas, Koen, Brecht, Dana, Martina mind nagy örömmel fogadtak. Kellemes este egy hosszú nap végén…

Az utolsó nap...

Hosszú időre a mai az utolsó teljes napom itthon. Ilyenkor az ember mindig igyekszik minél többet megélni mindabból, ami az elkövetkezendő hónapokban lehetetlen lesz. Ennek megfelelően nekem is mozgalmas napom volt.

Reggel már rögtön korán kellett kelnem, mert előző este felhívott Jani, a volt főnököm a helyi tévénél, hogy a munkatárs, aki a hirdetéseket szerkeszti, belázasodott, és hogy nem tudnék-e besegíteni a szerkesztéssel a hátralévő két napomon. Mivel rábólintottam a dologra, ezért nem sokkal hét után már jött is értem, és bevitt a szerkesztőségbe.

Miközben a hirdetéseken dolgoztam, kiderült, hogy forgatni mennek a kórházba Békéscsabára, az influenza miatti látogatási tilalomról a híradóba talán, és két hosszabb interjút is készítenek egy most induló egészségmagazinba. A régi szép riporteri idők iránt érzett nosztalgiából úgy döntöttem, elkísérem őket, és gondolom az már nem is meglepő, hogy fél óra múlva megfűztek: csináljam én az egyik interjút a kettő közül.

Így történt hát, hogy utolsó itthoni napom délelőttjén a békéscsabai kórház igazgatóhelyettesét kérdeztem a látogatási tilalomról, majd meginterjúvoltam két beteget, hogy hogyan érinti mindez őket, végül szintén az igazgatóhelyettessel Békés Megye egészségügyi mutatóit elemezgettük végig.

Ezután az én részem véget ért, hátra volt még azonban az igazgatói interjú, amit egyik kollégám csinált. A beszélgetést hosszas várakozás előzte meg, majd nem sokkal tizenegy után nekikezdtek. Az igazgató elmondta például, hogy a vizitdíjból befolyt bevételek valóban a kórháznál maradnak, csakhogy olyan mértékű volt a betegforgalom visszaesése, hogy a befolyt 300 Ft-ok ellenére is kevesebb bevétel jelentkezik náluk, mint azelőtt.

Végül csaknem délután egy óra volt, mire visszaértünk Mezőberénybe. Egy gyors ebéd, és némi pihenő után nekikezdtem a pakolásnak. Ez az egyik legutálatosabb dolog, amit az utazás kapcsán csinálnia kell az embernek. Én egyelőre csak összekészítettem a főbb ruhákat, a teljes csomagolást pedig ünnepélyesen péntek reggelre halasztottam.

Késő délután megint bementem a tévébe, és beírtam a nap folyamán befutott hirdetéseket. Közben végig egyfajta nosztalgiát éreztem az egésszel kapcsolatban, Janival felemlegettük a régi nagy tévés sztorikat, kellemes pillanatokat, kemény munkás időszakokat. Most kicsit hiányzik a média, azt hiszem. Bár alighanem ez azért valamilyen szinten természetes dolog.

A tévében...

Este aztán még beugrottam a kávéházba, mert egykori főiskolás és gimnáziumi osztálytársam, Varró Bálint felhívott, hogy fussunk össze, mielőtt kimegyek. Ő Angliában volt kinn jónéhány évig, én ugye Belgiumban, volt tehát mit mesélni. Hozta magával másik osztálytársunkat, Szugyit is, aztán onnan még felhívtuk Kopeszt, végül pedig Balázs is beállított. Hihetetlenül jól sikerült az egész találkozó, nagy sztorik, röhögések egészen késő estig, úgy kellett minket illedelmesen kitessékelni a művházból, hogy elnézést, de zárnánk...

Most péntek hajnali öt óra lesz lassan. Itt ülök a gép előtt, kicsit fáj a torkom, és folyik az orrom, úgyhogy hónom alatt a lázmérővel gépeltem végig a bejegyzést. Szerencsére csak 36,7-et mért, szóval nincs nagy baj, maximum az utazás lázában égek tehát.

Apám közben már elment dolgozni, nemrég köszönt el. Miután befejeztem a blogot, iszom egy kávét, és nekilátok a pakolásnak. Néhány óra múlva azután útnak indulok Budapestre, majd átrepülve fél Európát, és vonatozva egy keveset, este már újra Kortrijkban leszek.

Sajnos még nem tudom, mikor sikerül biztosítani az ottani internetet, úgyhogy most előfordulhat, hogy néhány napig nem lesz új bejegyzés. Aztán úgyis helyreáll majd minden, mint ahogyan tavaly augusztusban is.

Kezdődik tehát a második menet odakinn. Vajon mi mindent tartogat megint...?

A három "B" napja...

Ha tömören össze kellene foglalnom a mai nap legfőbb eseményeit, akkor azt mondanám: ez a szerda a három "B" jegyében telt: bank, biztosítás, billiárd. Ebből is látszik már talán, hogy ezúttal sem maradt el az ügyintézősdi, de este végre a barátokra is jutott egy kis idő.

Reggel azonban még elsősorban a papírmunkáé volt a főszerep. Először is meg kellett írjam az egyéni tanrend iránti kérelmet, melynek lényege, hogy "legyenek már szívesek - fájó szívvel ugyan, de - hiányomat elfogadni az érdekfeszítő előadásokon és gyakorlatokon, és hagyni, hogy valahogy átverekedjem magam a vizsgákon a nyáron." Remélem rábólintanak, és tudnak nélkülözni néhány hónapon át. (Nem lennék meglepve, ha pezsgőt bontanának a hír hallatán egyébként...)

A kérelem leadása után még gyorsan beiratkoztam, majd irány az OTP, hogy legyen némi euróm készpénzben is, mert kinn bizony nagyon drága dolog ám ugyanezt az összeget bankautomatából kivenni. (4,5 euró a költsége, azt hiszem) A bankból aztán irány haza Mezőberény, és a biztosító...

Tavaly augusztusban voltam már ennél a cégnél, akkor 22.000 Ft-ért ajánlottak nekem egy éves biztosítást, de végül mégsem őket választottam, mert az OTP GARANCIA nem sokkal többért, de jóval nagyobb biztosítási összegeket kínált, azonban csak fél éves időszakra. Akkor még úgy voltam vele, hogy mivel januárban úgyis hazajövök, ezért jobban megéri azt választanom.

Most már viszont biztosra mentem, és megkötöttem ezt az egy esztendőre szóló biztosítást az Uniqua-nál, így ha valami extrém ötlettől vezérelve a nyáron vagy ősszel Csehországba, Lengyelországba, Romániába vagy épp Litvániába vetne a sors, jövő januárig akkor is biztosítva vagyok.

A sok papír kitöltése és a sok papírpénztől való érzékeny búcsú után még beugrottam a fodrászhoz is, gyorsan levágattam a hajam, kinn ez is észvesztően drága, 25 euró. Innen végül haza, ebéd, kis pihenés.

Délután lógtam egy keveset a neten. Skypeon jött Alina, jót beszélgettünk, látszik, hogy hiányoljuk egymást, de én egy ideig még biztosan nem keresem. Fáj a szíve, hogy nem jöhet már vissza Belgiumba újra, és bár eszem ágában nem volt említeni neki, de azért nekem is hiányozni fog, ez kétségtelen. Na de hát ezzel jár az ERASMUS szerelem, pontosan tudtam, hogy mit is vállalok...

A nap végén még irány Békéscsaba: találkozó Nikivel és Árpival a Centerben, az utolsó este velük, mielőtt újra elutazom. Árpi ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, amikor három lehetőséget vázolt fel: 1, billiárdozunk egyet ** 2, sörözünk egyet ** 3, billiárdozunk és sörözünk egyet. Végül a harmadik verzió mellett döntöttünk, és az egészből egy remek este kerekedett.

Tíz körül aztán jött az érzékeny búcsú. Akárhogy nézem, nagyon hiányozni fognak. Nikivel különösen összeszoktunk az elmúlt hónapban, egyre jobban értjük egymást, bár nyilván az elmúlt fél esztendő közös tapasztalatai a nemzetközi szerelem terén nagyban hozzájárultak ehhez.

Egy biztos, most szívem szerint becsomagolnám, aztán vinném magammal. Csak hát az élet nem mindig ilyen egyszerű ugyebár.

Az úti elkészületektől ments meg Uram minket...

Ha van valami, amit igazán nehezen viselek, az az utazás előtti készülődés, ügyintézés. Az állandó rettegés, hogy valami fontosat elfelejt vagy itthon hagy az ember, no meg persze a rohangálás, fénymásolás, adminisztráció, mindez könnyedén képes megfelelő hangulatot, és stabil 180-as vérnyomást biztosítani a kedves világjáróknak.

Lényeg a lényeg, pénteken utazom vissza Belgiumba. A nemzetközi csapat nagy része hétvégén érkezik, hétfőn pedig már kezdődik is a holland nyelvtanfolyam, amire újfent bejelentkeztem, már csak az ismétlés kedvéért is. Van bennem némi aggodalom, hogy milyen lesz majd az új gárdával, meg lehet-e szokni a számomra fontos emberek, köztük is leginkább egy bizonyos litván lány hiányát, de alighanem mindez természetes, és csak idő kérdése az egész.

Egyelőre még az itthoni elintéznivalókon kellene túlesni. Délelőtt megírtam a szükséges emaileket: szálláskoordinátornak, nemzetközi irodának, és így tovább. Utána vásárolni mentem, mert bizony szépen kifogytam a ruháimból, muszáj néhány új darabot venni. Kinn ugyebár ez nem olyan egyszerű.

Erről jut eszembe, fizetéskor megmosolyogtató élményben volt részem. A pénztáros visszajáróként épp csak kezembe nyomott egy ötszázast, amikor több soros, tollal írott, halványuló feliratot fedeztem fel a bankjegyen, amely szerint: "Aki megtalálja, 7 évig szerencséje lesz, de 3 másik ilyet kell csinálnia" No tessék, kérem: levéllánc közgazdász módra.

Utána még este átsétáltam Panniékhoz, mert köszönhetően Vitray Tamáséhoz hasonló magasságomnak újonnan vásárolt nadrágjaim szárát minden esetben vissza kell varrni. Erre rendszerint mindig az utolsó pillanatban kerül sor persze, és általában unokatestvérem csinálja meg nekem. Ezúton is hálásan köszönöm hát neki küllemem jobbításáért tett nemes fáradozásait.

Este aztán még beültem kicsit a Nana Caféba. Hozzám nőtt ez a hely, sok időt töltöttem itt az elmúlt bő egy hónapban, hosszúra nyúlt magyarországi vakációm alatt. Megérkezik közben Michaela, a német tulajdonosnő, aki február 9-ére Harry Potter estét szervez. Vele együtt tesszük a nagy felfedezést, mely szerint a HP harmadik kötetének német verziója némiképp hiányos, egy helyen csaknem másfél oldalnyi kihagyást találtunk. Ennyit tehát a germán precizitásról...

Végül aztán befutott még Balázs is, nagy beszélgetés, talán az utolsó az elkövetkezendő fél évre. Holnap mindkettőnknek van egy kis elintéznivalója a főiskolán, reggel bevisz. Ő utána megy a maga dolgára, számomra pedig a bankban és a biztosítónál folytatódnak majd a szívemnek oly kedves úti előkészületek...

Okosabb vagy, mint a szöszi amerikai?

Nem is olyan régen egy sokakat felháborító felvétel keringett az interneten. A videó az "Okosabb vagy, mint egy ötödikes?" című műsor amerikai változatának egyik adásából származott, amelyben egy nem túl bőséges tudással megáldott szőke hölgynek szegezték a kérdést: "Melyik európai ország fővárosa Budapest?" A kisasszony megdöbbent a kérdés hallatán, különösen azért, mert ő egészen addig a pillanatig azt hitte, hogy maga Európa is egy ország, és hogy ott mindenki franciául beszél. Mielőtt továbblépnénk, íme a videó azoknak, akik esetleg lemaradtak róla:

A felvételek láttán persze rögtön repdesett a sok "hú bazz' de sötét", meg "mit vártál, amerikai". Mi magyarok ilyenkor ráadásul még inkább felháborodunk, dühöngünk, szitkozódunk, átalánosítunk, éppen csak tiltakozást nem nyújtunk be az ENSZ-nek a minket ért megaláztatások miatt.

Mindezek helyett azonban nekem lenne egy másik javaslatom. Nézzünk egy kicsit magunkba, és tegyük fel a kérdést gondolatban: mi mennyit tudunk a világról? Nos, kedves olvasó, ha a válaszod az, hogy "ennél biztosan százszor többet", akkor itt a lehetőség, hogy kipróbáld magad.

Létezik ugyanis az interneten egy Traveller IQ nevezetű, egyszerű kis játék, amely percek alatt rádöbbenthet arra, valójában mennyire felületes is a mi ismeretünk a Föld, vagy akárcsak Európa országairól, városairól.

A szabályok pofonegyszerűek. Csak kattints a vaktérképen annak a városnak a helyére, amelyet a program kér. Első látásra nem tűnik bonyolultnak, az ember nagy önbizalommal kezd neki. Ismerőseim körében szerzett tapasztalataim alapján azonban ez az önbizalom hamarosan alábbhagy.

Szóval ha úgy érzed, te okosabb vagy mint az amerikai szöszi, itt a lehetőség, hogy utánajárj, valóban így van-e.

Azért egy jó tanács: kezdetben, amikor játszol, lehetőleg egyedül legyél a gép előtt, mert ellenkező esetben - ha hiszed, ha nem - alkalom adtán te is eléggé kínosan érezheted magad...

Arra ébredtem, hogy blogot írok...

Egy szép kedd reggelen, miközben a kávé ébresztő hatásáért imádkozva álmos tekintettel a számítógép képernyőjére tapadtam, azon kaptam magam, hogy internetes naplót írok. Szinte mindennapos esemény ez már manapság, ezt csinálja blogos, boldogtalan. A Megye III-ban labdát rugdosó "Balogh II" ily módon mentegetőzik, hogy miért lőtte tíz méterrel fölé Takács remek beadását, miközben a szebb napokat látott szépségkirálynők pink betűkkel írott bejegyzésekben osztják meg naprakész helyzetértékelésüket az általuk gyakorta emlegetett világbékéről.

És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobbakról... Naplót vezet többek között ma már Gyurcsány Ferenc, Schobert Norbi, Bódi Szilvi, sőt még Azurák Csaba is, bár ő rendszerint azért csak vasárnap este.

Nem csoda hát, ha mindezek fényében ez emberre időnként rátör a blogírási kényszer. A dolog egyébként a tudomány mai állása szerint már könnyen gyógyítható lenne, de a 300 Ft-os vizitdíj korában ilyen aprósággal igazán nem megy orvoshoz az ember. Így hát nem marad más hátra, mint az internetes napló, amely a falfirkákkal és az adózók pénzéből fizetett közérdekű közleményekkel holtversenyben alighanem az egyik legegyszerűbb kifejezési módja gondolatainknak, véleményünknek, vagy éppen azok hiányának.

Naplót kezdek tehát én is: napjaimról, napjainkról, a világról, és ami mögötte van. Hogy van-e értelme, majd úgyis eldönti az idő. Ha nem olvassák, nyilván abbahagyom. Ha olvassák... Nos, mint azt néhány ismerősöm jól tudja, ez a veszély akkor is fennáll. :)