Szelektálás

Arra semmiképpen nem panaszkodhatom, hogy szűkölködnék a lehetőségben az ősztől. Szerény számításaim szerint, ha valamennyivel élni szeretnék, alighanem meg kellene háromszoroznom magam. Tekintve azonban, hogy ez mérhetetlen csapást jelentene a Földgolyó engem nem éppen szívlelő részére, az elmúlt napokban meg kellett hoznom a döntést: mi az, ami maradhat, és mi az, amit már nem tudok vállalni.

A lista még azok után is meglehetősen bőséges maradt, hogy nagy szívfájdalommal kihúztam róla néhány elemet. Íme, ami maradt:

* Zsigmond Király Főiskola, Nemzetközi Tanulmányok (MA) - Ez egyelőre még kérdéses, hiszen a jelenleg érvényben lévő pótfelvételi eljárásban adom csak be a jelentkezésemet levelezőre. Az egy év ERASMUS után kétség sincs bennem, hogy ez az, ami leginkább érdekel, a személyügyi szervező diplomámat elfogadják alapképzésként, akkor pedig miért ne? Előadások kéthetente pénteken és szombaton Budapesten.

* TSF-GFK, Pénzügy és számvitel (BA) - No, ez épp az előbbi ellentéte. Nem áll igazán közel hozzám, mégis be kell fejezni. Van néhány része, ami érdekel, például a költségvetési szervek gazdálkodása, államháztartási ismeretek, már csak ezek miatt is érdemes. Egyelőre nappalin vinném tovább, aztán majd meglátjuk.

* Munka, belga cég - A szerződés titoktartási szakasza miatt még mindig nem írom le a nevét. Azt azonban igen, hogy felajánlották: miután elkészül az oldal, foglalkozzam én a felhasználói panaszokkal, moderálással, hasonlókkal itthonról. A munka kezdetben nem sok, alighanem heti 10 óra körül lesz, ám a pénz még a magyar adózási rendszer gyönyörű levonásai után is 6-7 euró körül marad, azt hiszem. Ez havi 60.000 Ft-ot jelent, viszonylag nyugodt hátteret a megélhetéshez.

* Egyéb munka - mindemellett riportok készítése, cikkek írása, angol okítás, és ehhez hasonlók jelenthetnek további bevételi forrást.

* ERASMUS könyv - Tekintve, hogy komoly lehetőség kínálkozik a kiadására, ezt mindenképpen benn kellett hagynom. Remélem összejön.

Ami terv még, hogy ha minden jól megy, hamarosan elköltözöm itthonról. Egy kétszobás lakás felét bérlem, a másik részét egyik haverom, így a költségek is feleződnek. Így végre viszonylag önálló életem lesz talán...

(U.i.: Most pár napig nem leszek, hiszen a két cseh lány, Dana és Martina érkezik ma Budapestre, így pár napot velük töltök. Beszámoló később...)

Bizonyítvány, munka, látogatás

Idehaza kissé másképp telnek a napok, mint a jó öreg, és kissé hiányolt Belgiumban. Ezért is nehezebb naponta frissíteni a blogot, nincs annyi téma, amiről írni lehetne nyáron. Az elmúlt pár napban azért megint összegyűlt egy bejegyzésre való, úgyhogy most már ideje beszámolni az eseményekről.

Először is megkaptam a második féléves bizonyítványomat a KATHO-tól. Pontosabban a főiskolai koordinátorom küldte el nekem levélben, egy rövid gratuláló üzenet mellett. Tizennégy tárgy közül 13 esetében sikerült a legjobb jegynek számító A-t bezsebelni, egyedül az Improving Management Skill Traniningből kaptam B-t, ami nem csoda, miután többször nyilvánosan bíráltam a tanárt az órákon... Belefér.

Ami az őszt illeti, nagy terveket szövögetek. Amennyiben a pótfelvételin valahol meghirdetik, beadom a jelentkezésemet "Nemzetközi tanulmányok" (master) levelező szakra. Az ERASMUS alaposan rádöbbentett, hogy ilyen közegben érzem igazán jól magam, ez vagyok én, erre vágyom.

Emellett természetesen dolgozni is kell. A belga cég, akinek még mindig az alkalmazásában állok, felajánlotta, hogy szeptembertől neten keresztül csináljam tovább a Helpdesket. Kicsit körülményesebb a dolog, mert magyar szabályok szerint kell adózni a belga kereset után, az órabér viszont marad bruttó 10 euró, ami még nettóban se lesz kevesebb, mint 6 euró szerintem. A munka kezdetben csak heti pár óra, de ahhoz bőven elég, hogy boldogulni tudjak.

Ráadásul a helyi tévé is megkeresett, hogy csinálnék-e nekik alkalmanként stúdióbeszélgetéseket. Ez megint csak megfontolandó ajánlat, viszonylag kevés időbe kerül, de ugyanúgy pénzt jelent. Ennyit most egyelőre erről a frontról...

Nagy hír viszont, hogy jövő kedden érkezik Budapestre Dana és Martina. Timi megoldotta nekik a szállást (ezer hála neki itt is), én pedig átszerveztem a hetemet, hogy fenn tudjak lenni velük, és megmutassam nekik mindazt, amit látni szeretnének. Péntek reggel indulnak majd vissza, ha jól tudom...

Egyéb említésre méltó a napokban nem történt.

Hogy jön ide Bill Clinton?

Mint ahogy a nők esetében a ruhák, táskák, vagy papucsok vásárlása tartozik a jelentősebb hangulatjavító intézkedések közé, ugyanígy vagyok én a könyvekkel, filmekkel. Most szombaton, kedélyállapotom javítása érdekében betévedtem az Alexandrába, ahonnan Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei című kötettel távoztam. Ez a döntésem aztán egy máig tartó folyamatot indított el...

Hétfőn reggel ugyanis, amikor először kezembe vettem a könyvet, rögtön az egyik kedvenc elnökömről, a Bill Clintonról szóló részt olvastam el. Az itt leírtak alapján aztán persze még jobban fellelkesültem, így alighogy befejeztem a róla szóló passzust, az egyik helyi könyves- és papírboltban megvettem a elnök kétkötetes önéletrajzi írását is, amelynek címe Életem.

Ezek után aligha meglepő, ha azt mondom: nem tartozom azok közé, akiknek Clintonról szinte csak a Monika Lewinsky botrány jut eszébe. Ők persze mit sem tudnak arról, hogy elnöksége mekkora sikertörténet volt Amerika életében. Csak néhány példa: az 1994-ben még 6,1%-os munkanélküliséget 2000-re letonázta 4%-ra, a kormány bevételei az 1993-as 1,15 billió dollárról 1998-ra 1,72 billió dollárra ugrottak meg. Emellett, amíg 1996-ban még 12,2 millió amerikai élt szociális segélyből, addig számuk 5,3 millióra csökkent 2001-re. No comment...

De nem is azért írom ezt a bejegyzést, hogy az "első fekete elnök"-nek nevezett Clintont fényezzem, hanem azért, mert életrajzi kötetének első oldalán rábukkantam egy másik könyv címére, amelyre most legalább akkora szükségem van, mint neki annak idején. Ez pedig nem más, mint Alain Lakien: Hogyan gazdálkodjunk időnkkel és életünkkel című írása. Ezt a kötetet hajkurászom éppen, mert bizony nálam is túl sok a tennivaló, vágány és vakvágány, és valahogyan rendet kellene tenni végre a sok lehetőség és alternatíva között.

Most azért kezdem úgy érezni, hogy jó úton járok...

A nagy litván kaland

No, hát akkor kezdődjék az, amit mindenki annyira várt: a nagy litván kaland igaz története, csak itt, csak most, vágatlanul, exkluzív, megszakítás és reklám nélkül. Maradjanak velünk...

Július 1-jén délután háromkor indultunk útnak legjobb barátommal, Balázzsal, aki emellett az "egyetlen ember, akit ekkora őrültségre rá lehet venni" cím büszke birtokosa is egyben. Több mint 1300 km-es autóút állt előttünk, és ez, hogy finoman fogalmazzak, eleinte nemigen töltött el kitörő lelkesedéssel bennünket. Aztán, amikor öt órányi autózást követően megállapítottuk, hogy már csak olyan 850-900 km lehet hátra, persze rögtön fordult a kocka, és lassan megjött a kedvünk. :)

Megállni azt hiszem, összesen kétszer álltunk meg. Először úgy hajnal egy táján tankolni és energiaitalt vásárolni. Itt limitált nyelvtudásom ellenére megértettem, ahogy a benzinkutas a két Red Bullról megpróbált lengyelül lebeszélni (no english), mivel a másik márkából négyet vehetünk ugyanannyiért. Büszkeség dagasztott, bár sikerem nem nagyon dobta fel Balázst, merthogy talán félúton ha járhattunk ekkor. A második stoppot nem sokkal ezután valahol városon kívül ejtettük meg, technikai szünet ugyebár.

Onnantól kezdve aztán irány Litvánia. Hosszú, végtelenül hosszú út Lengyelországon át, én időnként el-elbóbiskoltam, aludni persze lehetetlen volt. Hét óra után (ottani idő szerint nyolc), átléptük a litván "határt". Én nyilván elfogult vagyok ez ügyben, de már akkor beleszerettem az országba. Rengeteg zöld vidék, erdő, tavak, gyönyörű.

Úton Vilniusba megírtam néhány SMS-t. Először is Jurga barátjának, hogy jövünk, lassan érkezünk, utána meg Alinának, hogy hát olyan ez mint Magyarország, csak magasabbak a fák, és szignifikánsan több az útszéli litván felirat. A fővárosba kilenc körül értünk, Jurga barátja otthagyta a munkahelyét, felvett minket, és az újonnan bérelt lakásukra kalauzolt.

Ami, jegyzem meg, annyira új volt, hogy ágy még sehol. Maradt a hálózsák, azt sovány vigaszként felajánlottam Balázsnak, és én egy törölközőn pihentem le. Közben intenzív SMS üzenetek Alinával: ugye ott leszek a reptéren, amikor a belgák megérkeznek, ugye megyek velük a hétvégén a tengerhez, stb...

Három órás forgolódás után meguntuk a padlón fekvést, és megkértük Jurga barátját, Eugeniust, aki később a "boyfriend" becenevet kapta a csapattól, hogy ugyan vigyen már be minket a városba. Ő megint otthagyta a munkahelyét, és eleget tett a kérésnek. Hihetetlen volt a srác...

Első utunk persze a McDonaldsba vezetett, mert ugye a helyi kajákban egyelőre nem nagyon bíztunk, és azért a Meki arra jó, hogy tudjuk, miért mit kapunk. Úgy értem, a kaja szar, de legalább pontosan tudod, hogy szar, és nem ér meglepetés. (Ráaásul a Big Mac 840 Ft, ezt már csak mellékesen.)

Balázs vett le némi pénzt a bankkártyáról, és éppen javában faltuk globál ebédünket, amikor megcsörrent a telefonja. A bank volt az, adategyeztetés miatt keresték. Miután kiderült, hogy ő valóban ő, a bankos kisasszony felvilágosította, hogy valaki hajnalok hajnalán használta a kártyáját Lengyelországban, és alig 10 perce leemeltek róla bizonyos összegű "liii...liii....". "LITAST", vágta rá Balázs, és ezzel is tájékoztatva a litván nemzeti valuta becses nevéről a felkészületlen banki alkalmazottat.

A nap további részéről annyit, hogy este megérkezett Koen és Jonas, kimentünk eléjük a reptérre. Alináék lekésték az érkezést, a pasija megint szarakodott valamivel, szokásos. Azért nekem láthatóan nagyon örült, mármint a pasija. :) Utána vissza Jurgáékhoz, Balázsnak ekkora már elég volt, elindult vissza, hulla fáradtan.

Másnap irány Vilnius: Koen, Jonas, én és Alina, (ohne pasi). Az utolsó szép nap vele, ezt kell emlékként megőrizni. Néhány pillanatkép a napról és a városról:

Egész nap iszonyatosan tűzött a nap, nagyon leégtünk és elfáradtunk a végére, mint azt a mellékelt ábra is mutatja.

A séta közben persze Alinával is sikerült "megbeszélni" a dolgainkat. Semmi sem változott, fogalma sincs mit akar, még egy kis időt kér, nekem meg már elég az egészből. Estére kibukik, a pasija megint felhúzta valamivel, egészségére. Ezzel egy időben én is közöltem vele, hogy azért nem ártana dönteni lassan, erre eléggé összezuhant, rosszkedvű lett, és tanácstalan, mint mindig. Este elmentünk bulizni egyet, én nagyon élveztem, neki még akkor is rossz kedve volt, alig táncolt, ami tőle azért szokatlan.

Másnap aztán irány a tengerhez, egész hétvégére, mindenki együtt. Megint néhány pillanatkép.

"Boyfriend" és Jurga :)

És akkor az utolsó nagy beszélgetés, most már én szerettem volna lezárni a dolgot. Közöltem vele, hogy ezekben a napokban látjuk egymást utoljára, és hogy soha többé nem találkozunk. Ő megszeppenve annyit mondott: "soha nem mondd, hogy soha." Erre én csak annyit: "Ezúttal biztosan mondom. Skype blokkol, telszám töröl. Remélem jó döntést hoztál.".A beszélgetés után én szinte felszabadultam, ő majdnem sírt. A helyzetet szemléltetendő, íme egy fotó, az utolsó közös képek egyike. Jól látható rajta, miről is beszélek.

Vasárnap délután aztán végső búcsú, megszenvedte ő is, én is. Én persze nem előtte, azért hülye nem vagyok :)

Hétfőn persze ment tovább az élet. Jurga és Eugenius elvitt engem és Agne-t a fővárostól alig 30 km-re található Trakaiba. Gyönyörű vidék megint, kihagyhatatlan. Képek egyelőre csak a netről:

Este hat körül vissza, még egy kellemes beszélgetés Jurgával, no meg persze Eugeniussal, akiben igazi hű barátra leltem ott a néhány nap alatt. Októberben jönnek majd Magyarországra, alig várom.

Kedd reggel aztán irány a vasútállomás. Lefoglaltuk a vonatjegyeket, és délelőtt 11.40-kor (magyar idő szerint 10.40), elindultam haza. A Varsóba tartó vonaton összefuttam egy spanyol-cseh ERASMUS párral, egy litván lánnyal Kaunasból, aztán a Varsó-Budapest útvonalon öt angollal, két amerikai lánnyal, majd később négy mexikói csajjal. Végül a Budapest-Békéscsaba szakaszon egy, szép nagy, fonott kosarat szorongató idős nénivel.

Itthon vagyok.


(Még mindig sok szeretettel várok mindenkit az iwiw-en létrehozott blogolvasói klubba. Hamarosan csak a klubtagok számára elérhető extra blogbejegyzések!! :P )

Hamarosan...

Némi kényszerűnek mondható nyári szünetet követően hamarosan következik a nagy litván kalandról szóló beszámoló, és a blog is visszatér a maga rendes kerékvágásába. Köszönöm, hogy az elmúlt hetekben - annak ellenére - hogy új írást nem helyeztem fel, mégis ilyen nagy számban látogattátok az oldalt.

Tegyétek ezt a jövőben is... :)

Félve írok bármit...

A múlt szerdai események után már csak annyit merek leírni, teszünk még egy próbálkozást, hogy eljussunk Litvániába. A részletekről, vagy a második próbálkozás esetleges sikertelenségéről igyekszem beszámolni. :)

Szerdai rémálom

Alighanem mindenkinek volt már életében olyan álma, amikor mindenáron szeretett volna eljutni valahová, de minél nagyobb erőfeszítéseket tett, azok annál kevesebb eredménnyel jártak. Az ilyen álmok után másnap reggel valósággal megkönnyebbül az ember. A pech csak az, ha mindez éber állapotban történik vele.

Reggel 5.20-kor, vagyis 3 órával és 10 perccel a vonat indulása előtt indultunk Balázzsal Budapestre. Az út általában 2 órát vesz igénybe, de legrosszabb esetben sem tart tovább két és fél óránál. Közben kellemesen elbeszélgettünk, minden rendben is volt, amíg be nem értünk áldott fővárosunkba, amely szépen bedugult.

Az addig ólomlábon járkáló percek szaladni kezdtek, már 8 óra is elmúlt, és alig haladtunk előre. A vonat 8.35-kor indult, így eleinte még biztosak voltunk benne, hogy elérjük. Olyan 8.31 körül, amikor leparkoltunk, már kevésbé.

Rohanás be az állomásra, a vonat a 2-es vágányról indult. Persze ez van legmesszebb. UKét ellenőr az utunkat állta, a táskámból igyekszem előásni a jegyet. Látva, hogy sietünk, megszán tminket és továbbengedett. Szaladtunk tovább mindketten, persze a táskát már nem volt idő visszacipzározni, így annak tartalma fél perc múlva burleszkfilmbe illő művésziességgel repült ki belőle minden. Mire a 2-es vágányhoz értünk, a vonat végét láttuk már csupán.

B-terv, hozzuk be Füzesabonyban, ott is megáll. Rohanás vissza a kocsihoz, persze Mikuláscsomag. Kikeveredtünk Pestről, rá az autópályára, elég nagy sebességgel hajtottunk Füzesabony felé. Persze traffipax. A vonat épphogy elhagyta a várost, mire odaérünk.

Nincs mese, irány tovább Miskolc. Előttünk litván kamion araszolgatott. Beelőztük, majd lefulladást színlelve leintettük. Rokas SMS-es segítségével megkértük, hogy vigyen el Litvániába 50 euróért, de nemet mondott, valószínűleg nem teheti. Közben emiatt Miskolcon is lekéstük a vonatot.

A következő állomás Kassa, ezt még megpróbáltuk. Félretettem 30 eurót a költőpénzből az extra benzinre, és nekivágtunk. A vonat előtt értünk a városba, éppen az állomást kerestük, amikor egy meg nem engedett kanyarodásért leintett minket egy rendőr. Láthatóan zsebre dolgozott. Kérdeztük mennyi: azt mondta 30 euró. A képébe röhögtünk, ilyen nincs... Kifizettük.

Vissza Miskolc. Az állomáson még érdeklődtem a másnapi jegy után. Amikor nem tudtam helyet foglalni a Varsó-Vilnius közötti buszra, akkor adtam fel végleg. Pénzem jócskán megfogyatkozott, és a napom mégis ugyanott ért véget, mint ahol elkezdődött.

Csalódottságom eltartott egy darabig. Este Alinával is megbeszéltem a történteket. Azóta már rájöttem, sokkal jobban jártam, hogy így alakultak a dolgok. Akkor ugyanis talán soha nem jutott volna el a kettőnk ügye oda, ahol most tart. Részleteket egyelőre nem mesélnék erről, ez maradjon egyelőre köztünk.

Annyit azonban hozzáteszek: már gondolkodunk egy litván úton a jövő héten. Időpontról, közlekedési eszközről ezúttal azonban egy szót sem ejtenék. A szerdai nap után alighanem rossz ómen. :)

Gyorsjelentés

Helyzet 4 óra 53 perckor: Alig hét perc múlva indulok Litvániába. Először irány Budapest, Keleti Pályaudvar. Onnan tovább Varsó vonattal, érkezés este kilenc körül. Onnan elvileg megy busz Litvániába 11-kor, de jegyet csak előfoglalással lehet kapni. Erősen bízom benne, hogy tudok még ott venni, ellenkező esetben az éjszakát alighanem a méltán híres Hotel McDonaldsban fogom tölteni.

Ha a busz működik, holnap 7.20-kor Kaunasban vagyok, és találkozom Alinával. Onnan 11.45-kor tovább Birzai, és 15.45-kor már ott is vagyok Rokaséknál. Ha a busz nem jön össze, kicsit bonyolultabb lesz a dolog, azt hiszem. :)

Nyár / Summer / Vasara

Most, így vasárnap reggel az jutott eszembe, hogy talán érdemes lenne írni néhány sort a nyáron aktuális tervekről. Lesz itt ugyanis Litvánia, Litvánia, aztán Litvánia, ERASMUS könyv, egy olimpia, no meg játék, móka, kacagás...

Íme tehát az elkövetkezendő hetek menetrendje:

- Június 25 - július 15, Litvánia: Látogatás Rokasnál, Jurgánál, Ausránál, Alinánál, Vytasnál és Ingánál. Gyakorlatilag teljesen beutazhatom az országot: Birzai, Vilnius, Kaunas, Klaipeda és a tengerpart, stb.

Ezen belül július 11-13: a litván EU project megbeszélése Vilniusban, két napos találkozó.

A lebonyolítást illetően annyit, hogy alighanem bérlek majd egy szobát Vilniusban, ahonnan folytatni tudom neten keresztül a munkát, és nem kevésbé ezt a naplót. Innen aztán mindenfelé el lehet utazni, amerre csak szeretnék.

Mellette pedig nyugodtan tudok ott dolgozni az ERASMUS-os könyvön is, a nyáron szeretnék elhaladni vele, amennyire csak lehet, de mégsem elsietni, nehogy a minőség rovására menjen.

- Augusztus 8.: Olimpia kezdete. Lelkes szurkolás, éjszakázás, stb...

- Augusztus 15-25: Litván EU project, Kintai. Kis falucska a tengerparton, kulturális, globális és egyéb kérdések terítéken, no meg bringatúra, koncert, ilyesmi.

Nos, hát tömören ennyi. Aligha fogok unatkozni.

Viszlát Kortrijk...

Köszönhetően Závodi kolléga és ügyeletes ERASMUS-os magyartárs tevékenységének, íme az utolsó Kortrijkban töltött másodpercek képei:

Rendteremtés

Két nappal hazaérkezésem után határozottan úgy éreztem, hogy kissé szertehullott körülöttem a világ. Szakmai és magánéleti téren is rengeteg tennivaló és tisztázásra váró tényező lappang, amelyek a Belgiumtól való búcsú elbizonytalanító érzésével együtt igencsak nagy kavarodást okoznak. Ideje tehát rendet tenni a dolgok között.

Munka és karrier terén szerencsére nincs probléma. Jövő héten bemegyek a főiskolára, tisztázom az ottani dolgokat, lejelentkezem, ahol le kell, és kész. Idehaza Mezőberényben a város történetét feldolgozó tanulmánykötet az, ami leginkább érint, én írtam a gazdaságról szóló fejezetet, még Belgium előtt. Ennek lektorált változatát kellene megtekintenem, a megjelenés alighanem még várat magára.

Ott van azután az ERASMUS könyv, amelynek kiadására most jó és komoly lehetőség kínálkozik, nem mellesleg jegyzem meg, hogy a blognak köszönhetően. Ide egy részletes önéletrajz és egyfajta tartalmi bemutató elkészítése szükséges, ezt a hétvégén mindenképpen szeretném megcsinálni.

Emellett ott vannak ugye a litván projectek, szakmai és privát téren is. Június 25-től július 1-ig terveztük a kiruccanásunkat Rokashoz, ám a helyzet az, hogy július 10-én már megint Vilniusban kellene legyek az EU program megbeszélésén. Tekintve ráadásul, hogy magánéleti téren is lenne mit rendbe tenni ott, döntésre szántam el magam: 20 napra kiköltözöm Litvániába.

Rokas már fel is ajánlotta, hogy szerez nekem egy internetkapcsolattal rendelkező szobát Vilniusban erre az időszakra, így a fordítási munkát onnan is pontosan olyan zökkenőmentesen tudom majd csinálni, mint itthonról. Anyagi téren tehát nem ér veszteség.

Emellett Aura, Vytas barátja szervez egy milyénkhez hasonló projectet július 1-8-ig, oda is meghívtak, hogy látogassak el, lesz egy magyar csoport ott is. Továbbá meglátogathatom Jurgát, Agnet, elmehetek egy hétvégére a litván tengerpartra Ausrához és a lányokhoz, vagy Ingához Jovanába. És július 2-17-ig Koen és Jonas is ott vendégeskedik, így velük is találkozhatok.

Közben pedig remélhetőleg annak a 162 centis szőke lánynak is jut végre ideje tisztázni magában, hogy mit is akar tulajdonképpen...

(A Litvániával kapcsolatos döntésemről te is kifejtheted a véleményedet a jobb oldali szavazósávban)

Az első nap itthon

Igazán leírhatatlan az az érzés, amikor 10 hónap után az ember kinyitja reggel a szemét, és egészen más környezet fogadja, mint korábban. Azért a reggeli kávé után helyreállt minden, négy órán keresztül már dolgoztam is itthonról. Délután találkozó Ágival, este foci, és mindeközben folyamatos csevegés Skype-on Alinával...

Az ébredés alig négy órás alvás után következett be reggel, ami bizony nem számít túl soknak. Egyelőre még szokatlan az ágyam, de hát idő kérdése minden, jól tudom. Emlékszem, anno mennyig tartott, amíg a kintit is megszoktam, a dolog tehát normális.

Egy reggeli kávét, és némi internetezést követően kilenctől nekiláttam itthonról dolgozni. Egyelőre jól megy, a főnök és a munkatársak MSN-en elérhetőek, ha kérdés merül fel, válaszolnak. Az elképzelés tehát működőképesnek tűnik.

Egy óra körül végeztem a munkával, közben már Alina is bejelentkezett Skypeon, ő is dolgozott, fordított szintén, közben a szokásos beszélgetés, mely külső szemlélő számára bizonyára egy pár látszatát keltené.

Délután még összefutottam Ágival, vele is ugyanez a fő téma, ja és egy, a határidőnaplómban hagyott üzenet valakitől, aki szerelmes volt kinn belém, de aki azt írja, sajnos nem tud Alina helyébe lépni. Aláírni elfelejtette, így jobb híján azt találgattuk, vajon ki lehet az.

Este orosz-svéd foci, Kseniának Kortrijkban tönkrement a tévé, így online közvetítettem neki Skype-on, közben csevegtünk. Utána még éjfélig megint Alina, egyre és egyre közelebb megint.

Erről jut eszembe, a litván utat kicsit el kellett halasztanunk, no de nem sokkal. Június 25-én már indulunk is. Addig idehaza ezernyi tennivaló: munka, találkozók, barátok, főiskola, és persze család.

Utóbbit azért is emelném ki különösen, mert itt a blogon eddig nem sok szó esett róluk. Pedig az, hogy én Belgiumba kimehettem, a saját képességeimen túl legfőképpen nekik köszönhető. Az az eszméletlen sok segítség, amit a kiutazást megelőző hónapokban nyújtottak, megfizethetetlen.

Ezt kell mos mégis sok törődéssel, és szeretettel meghálálni...

Erasmus: The end

Hát ez a nap is eljött. Tíz hónap után ma búcsút veszek Belgiumtól, az ERASMUS-tól, ettől az egész életet meghatározó kalandtól. Szavakba önteni mindazt, amit érzek, alighanem lehetetlen. Azért mégis megpróbálom.

Reggel korán kelek. Ébredés után lehúzom a huzatokat jól meg szokott ágyneműmről, és végleg összecsomagolom őket. Odalenn már sorakoztak a bőröndök, megtöltésre várva. Miközben pakolok, számtalanszor végigfut fejemben az elmúlt szűk esztendő ezernyi képe.

Amikor megérkeztünk, és szállásunk ridegnek, idegennek hatott. Amikor ott akartuk hagyni alig fél óra után, de nem lehetett. Aztán az első este a lengyelekkel: Arek, Barbara, Bartek és Chelak. És a cseh lányok érkezése, Dana és Martina.

Az első apró flörtök Danával, nagyobb eredmény nélkül. Közben a holland kurzus kezdete, ezernyi ökörködés, tucatnyi új arc, ember. S aztán jött Oostende, és az egészbe berobbant Alina: jöttek kellemes esték, éjszakák, a felejthetetlen Párizs, és volt barátjának meglepetésszerű érkezése, ami egyszerre darabokra tört minden csodát. Akkoriban nem láttam ilyen derűsnek az ERASMUS-t, azt hiszem...

Egy hét múlva aztán fordult a kocka. A srác hazament, jött Amszterdam, visszafelé már egymás mellett aludtunk a buszon. És aztán megint egyre és egyre közelebb, súrolgatva és olykor igencsak átlépve az illendőség határait. Jött aztán őszi szünet, London, no meg a karácsony nélküle, és januárban az utolsó napok együtt. Könnyes búcsúk...

S most a második félév megint. Új emberek, ezernyi új emlék, új barátok. Rokas, a felejthetetlen, és Vytas, az egyszerű, ám zsigeri igazságokat kimondó humorával, aztán Ausra, és persze Jurga, Jurgeralda, aki igazi baráttá nőtte ki magát a félév során.

És jött megint Alina, ha csak 10 napra is, volt megint padló, és volt menyország. A kettő rendszeresen váltogatta, s váltogatja egymást most is. Kezdetben pokolian hiányzott minden pillanatomból, lassan azonban hozzászoktam az új emberekhez, most már ők is hiányoznak. Taru, Heta, Magda, és ki tudja még hányan...

Azt mondják, minden jónak vége szakad egyszer. Az ERASMUS-t azonban nem lehet csak így egyszerűen lezárni. Hordozzuk magunkkal tovább egész életünkben. Mert itt tanultam meg igazán, mit is jelent magyarnak lenni, és mégis: itt lettem szívemben kicsit litván, lengyel, és méginkább flamand. Továbbmegyek: alighanem idekinn nőttem fel.

Hm, órák múlva indulok haza. Milyen furcsa még ezt is leírni: haza. Hazamegyek, de hátrahagyom az otthont. Mert otthonommá lett ez a szoba, ez a város...

...Isten veled hát Kortrijk, Belgium. S gyerünk Gábor, új kalandra fel.

Bon Jovi koncert

A péntek 13-ról sok mindent lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy szerencsétlenséget hozott nekem. Délelőtt a cég, ahol fordítok, felajánlotta, hogy otthonról folytassam a munkát. (Csók a bennem kétkedőknek). Ráadásul megtartásom érdekében még egy fegyvert bevetettek: megajándékoztak két jeggyel a brüsszeli Bon Jovi koncertre, amit én pofátlan módon háromra tornáztam fel. Íme az ott készült képek:

(Nagyításhoz kattints a képre - Click on pictures to enlarge)

Bejárat ** Entrance


Két kinccsel :P ** With two treasures :P


Kapcsolatban... ** In connection...


Mr. Jovi on stage... :)


Minden oké *** Everything is fine *** Viskas gerai



Színpad ** Stage


Színpad #2 ** Stage #2



Az élet ilyen király ** My life is sooo rulez... ;)


(Továbbra is mindenkit szeretettel vár a blog olvasói köre az IWIW-en. Katt ide, és csatlakozz.)

Írország, Dublin...

Nah, hát az úgy volt, hogy valamikor két héttel ezelőtt észrevettem: kemény 5 magyar forintért lehet utazni a Ryanairrel oda-vissza Dublinba. Rögtön le is foglaltuk a jegyet, és hétfőn este útnak indultunk a nagy kaland reményében. Ami aztán nem is maradt el...

Az éjszakát a kényelméről és túlságosan is tökéletes légkondicionálásáról híres Hotel Charleroi Airporton töltöttük. A románok és a lengyelek egész éjjel zajongtak, röhögtek, beültek a check-in pultba, tologatták egymást a fémdetektoros kapunál használt műanyag ládákban ülve, szóval csupa megszokott dolgot műveltek. Engem mindez nem nagyon zavart, jót aludtam.

Éjszaka Charleroi repülőterén :P *** Sleeping in Charleroi Airport :P

Másnap aztán következett a repülőút, amelytől előzetesen tartottam egy kicsit. Ha az ember egy eurócenttért vesz jegyet, óhatatlanul megvan benne a félsz, hogy talán nem úgy alakul valami, mint ahogy azt eltervezte. A gép azonban pontosan indult, minden tökéletes, az utas elégedett, szeressük a potyát :)

Part a repülőgépről *** Coast from the plane

Landolás után irány a város. A reptéren beszerezzük a 6 euróért kapható napijegyet a buszra, majd hogy mindenre jusson időnk, befizetünk egy "Hop on hop off" városnézésre. A buszok így 10 percenként járnak, minden látnivalónál le lehet szállni, fotózni, és valamelyik következővel továbbmenni. A két és fél óra alatt ezeket láttuk:

Dublin #1


Dublin #2


Dublin #3


Dublin #4


Dublin #5


Dublin #6


Dublin #7


Dublin #8


Dublin #9

Mindeközben felfedeztük, hogy napijegyünkkel egészen a tengerig is ki lehet menni, így hát másfél órás buszmegálló-keresés, és negyven perces buszozás után meg is érkeztünk.

Az Ír-tengernél #1 ** At the Irish sea #1


#2


#3


#4


#5


Írek horgászni tanítanak ** Fishing course from Irish


#6


#7


#8


#9

A nap végén még egy Guiness az O'conell Streeten, nekem annyira nem ízlik, de hát mindent ki kell próbálni egyszer. Tíz körül aztán végül vissza a reptérre, kellemesnek aligha nevezhető éjszaka három német lány mellett szundítva, és egy szintén zökkenőmentes út a Ryanairrel, vissza az esős Belgiumba.

That's all, folks... :)

Egy hosszú bejegyzés helyett

Itt elvileg egy hosszas értekezés lenne olvasható arról, hogy milyen nehéz is volt búcsút mondani Jurgának, hogy mekkora játéknak köszönhetően fagyasztottuk a lengyelek arcára a mosolyt tegnap mi, német drukkerek, és így tovább. Tekintve azonban, hogy kicsit csúszásban vagyok a készülődéssel, és hamarosan indulok Írországba, a dolog momentán nem aktuális.

Így hát csak annyit, hogy jók legyetek, szerdán jövök és mesélek. Addig is továbbra is ajánlom figyelmetekbe a blog olvasói körét az iwiwen.

Üdv mindenkinek!

FOCI EB: Szubjektív

Nincs is annál elvetemültebb ötlet, mint labdarúgó Európa-Bajnokságot nézni a kontinens csaknem minden országának képviselőit egy családdá kovácsoló ERASMUS hallgatók körében. Ráadásul mindezt Belgiumban, a foci elengedhetetlen kellékeként számon tartott sör hazájában. Szigorúan szubjektív élménybeszámoló a viadal első találkozójáról.

Húsz perccel a torna nyitómérkőzésének kezdete előtt a helyi sportrajongók körében előkelő helyen rangsorolt Irish Pub szinte kong az ürességtől. A hétvégenként nem éppen legális körülmények között itt dolgozó Jurga is tétován ácsorog csupán, majd miután semmi tennivalója nem akad, leteszi a munkát, így hát vele, no meg sportügyekben lelkes belga cimborámmal, Koennal együtt letelepszünk az egyik kivetítő elé.

Hamarosan felharsan a svájci-cseh összecsapás rajtjeléül szolgáló sípszó is, amit a belga társadalom önmagát flamandnak valló része lényegében teljes érdektelenséggel konstatál. Az első percek szürke adogatásai alatt a mellettem ülő litván szomszédomat labdarúgással kapcsolatos tapasztalatairól faggatom, persze hamarosan kiderül, hogy David Bechamen kívül szinte semmit sem tud az egészről. No, etwas...

Közben viszont a svájciak egyre okosabban, bátrabban futbaloznak, és bizony nem egyszer veszélyeztetik Peter Cech kapuját. Ez természetesen nem sok lelkesedéssel tölti el a szlovák származású, ám a csehországi Brnoban tanuló Petert, aki időközben csatlakozott hozzánk. "Az a baj ezekkel, hogy mást se csinálnak, mint Koller fejét keresik a labdával. Ez alapjában véve még nem is lenne gond, csak legalább megtalálnák a szerencsétlenek" - fanyalog keserűen a két méter magas srác tíz perccel megérkezése után.

A félidőben 0-0, Jurga pedig csalódottan veszi tudomásul, hogy a labdarúgás jelenlegi szabályai szerint az első 45 perces játékrészt egy - azzal megegyező hosszúságú - második félidő is követ. Kezdetben alighanem a Brückner-legénység is hasonlóképpen van ezzel, mert a svájciak sokkal aktívabban mozognak a szünet után, és bizony rendre megtornáztatják a Chelsea játékosaként BL döntőt elbukó cseh hálóőrt.

A horihorgas Koller közben elhagyja a pályát - kellett nekem a semmiért betenni a Fociguru csapatba -, a helyén Sverkos. "A nevét se hallottam soha." - jegyzi meg a szakkommentátor szerepére immáron tökéletesen alkalmatlan Koen. Miközben én hálát mondok neki a városában előállított kitűnő minőségű sörért a 70. percben (dank u wel vor Stella Artois), az épphogycsak beálló cserejátékos révén a csehek megszerzik a vezetést. "Mekkora mázlijuk van ezeknek" - töri meg hosszú idő után újra a csendet szlovák diáktársam.

És bizony azt kell mondjam: igaza van. A svájciak hiába voltak aktívabbak, dolgoztak ki szebbnél-szebb helyzeteket, némi balszerencsének, a kapufának, valamint Peter Cechnek köszönhetően mégsem sikerült betalálniuk. A másik oldalon viszont a csehek egyetlen jól sikerült mozdulattal bezsebelték a győzelemért járó három pontot, így a mérkőzés lefújása után felszabadultan ünnepelhettek.

Egy nullás vendég sikerrel ért tehát véget az EB nyitómérkőzése, a BBC szakkommentárai még lelkesen elemeznek, miközben én hazafelé, Jurga pedig újra dolgozni indul. Közben ugyanis megindult a forgalom, űgy tűnik, az esti portugál-török meccs valahogy mindenkit jobban érdekel.

(KATTINTS IDE, ÉS CSATLAKOZZ TE IS A BLOG FRISSEN MEGALAKULT OLVASÓI KÖRÉHEZ AZ IWIW-EN.)

Eltűnésem okairól...

Nos, hát az úgy volt, hogy szerda este egyszer csak megszakadt az internetkapcsolatunk. Mint a világhálótól immáron függő ERASMUS zombik, három napig kellett várjunk Jurgával arra, hogy végül Zoli, házi informatikusunk megoldja a dolgot. Közben volt holland vizsga, és sajnos búcsú sok jóbaráttól. Na de itt a legnagyobb hír: IWIW klub blogolvasóim számára.

Kezdem az előbbivel, mármint a vizsgával. Nézeteltérés kijutott itt is, ugyanis a tanár kissé nehezményezte, hogy ERASMUS-os csoport lévén mi ott segítjük egymást, ahol tudjuk. Ez esetben főként én a többieket. Vytas nem nagyon boldogult az egyik feladatlappal, és nem akartam, hogy emiatt bukjon a vizsgája. Így hát szépen lesúgtam neki a kérdéseket, litvánul mondva a helyes választ, amely többnyire egy szám volt, pl. 7 óra 44 perc, vagy első válaszlehetőség, stb.

A tanár persze kibukott, emelkedett hangnemben kiosztott, hogy túl messzire mentem, stb. Cserébe igyekezett megszivatni a szóbelin, szándékosan hadarta a kérdéseket, mire én azonnal lehiggasztottam, amikor kerek és helyes holland mondattal reagáltam: megkérhetem, hogy kicsit lassabban beszéljen. Erre aztán csak komor arcot vágott, huzogatta be a jó válaszokért járó strigulákat, stb.

Egyébként sosem szívleltük egymást, és ezt már évközben sem rejtettem véka alá, úgyhogy őszintén szólva örülök, hogy így alakult. A felháborodása jogos volt a legteljesebb mértékig ezúttal, normális esetben el is fogadom az ilyesmit. A mögöttünk hagyott hónapok tapasztalatai alapján azonban maradjuk inkább annyiban, hogy én rossz diák voltam, ő meg rossz tanár.

Közben persze voltak szomorú pillanatok is az elmúlt napokban. Csütörtökön hazautazott Rokas, és a finn lányoktól is búcsút kellett vegyünk. Üres így a város, hogy nincs egy sörözésre és filozofálgatásra mindig vevő litván, no meg egy bájos, szőke északi leányzó, aki mindig oly nagy kedvvel csatlakozott hozzánk. Sebaj, két hét, és Rokassal újra találkozom.

Végezetül pedig még egy hír, ha másért nem, hát kárpótlásul az elmúlt napok némaságáért. Megalakítottam az iwiw-en blogom olvasói körét. Várok ide minden olvasót nagy szeretettel, olyat is, akivel odahaza egyébként nap mint nap találkozom, és olyat is, aki (egyelőre) csak a blogon keresztül ismer. A tervek között szerepelnek blogtalálkozók, és egyéb különlegességek is, szóval kérlek benneteket, hogy regisztáljatok, mert az ezzel kapcsolatos híreket főként a klub üzenőfalán tudhatjátok majd meg.

S hogy mi szükség minderre, amikor egyébként is boldog-boldogtalan cég vagy vállalat ismerősnek jelölget minket a wiw-en? Nos, mindössze annyi, hogy így én is megismerhetem végre azokat az ismeretleneket is, akikkel nap mint nap megosztom hétköznapjaimat.

Döntésekről...

Ahogy arra számítottam is, odahaza nagy vihart kavart tegnapi blogbejegyzésem. Sokan megdöbbenve konstatálták, hogy nem maradok Belgiumban, hanem hazamegyek, jövőre pedig Litvániába. Ilyenkor rendszerint azon töprengek, vajon miért nem fordul meg senki fejében, hogy neadjisten tudom, hogy mit csinálok.

A fő ok, amiért nem maradok, egy olyan otthoni lehetőség, amely hosszú távon biztosíthatja a mindennapi megélhetésemet, ráadásul olyan munkáról van szó, amit mindig is csinálni szerettem. A részletekről egyelőre nem szeretnék még beszélni, a dolog előkészületei gőzerővel zajlanak, a többiről később.

S hogy miért megyek Litvániába? Nem tagadom, vannak magánéleti aspektusai is, de nem csupán erről van szó. A fő cél két nyelv alapszintű elsajátítása, a litván és az orosz nyelvé, amely közül az utóbbi meglátásom szerint stratégiai jelentőséggel bír majd a jövőben. Persze érvnek számít a világlátás is, innen könnyedén elérhető valamennyi balti állam, a skandináv országok, és Lengyelország. Soha nem bocsátanám meg magamnak egy ilyen lehetőség elmulasztását...

Megértem ugyanakkor a rokonok és barátok aggodalmát. Ugyanakkor arra kérem őket, fogadják el a döntésemet. Egyetlen indokom erre csupán annyi: tudom, mit csinálok. Meglehet, hogy az élet őket igazolja majd, az is lehet, hogy engem. Én jelenleg az utóbbira fogadok.

Ami egyébként a keddi napot illeti, délután Brüsszelbe utaztam, hogy felvegyem a reptéren Aurát, Vytas barátját. Ő ugyanis vizsgázott este, így nem tudott érte menni. A gép két órát késett, úgyhogy jobb híján elkezdtem írni az ERASMUS könyvet, amellyel kapcsolatban úgy döntöttem: egy alapvetően fiktív, bár valószerű helyzetbe ültetem el a rengeteg sztorit, tapasztalatot, emléket.

Közben megérkezett Aura is, és vonattal vissza Kortrijkba. Vacsora után még elnéztünk az Irish Pubba, majd onnan Rokashoz, ahol egyfajta búcsúest volt. Csütörtökön ő is, Taru is megy haza. Könnyes búcsú a finn lánytól, Rokas is elérzékenyül, a fene egye meg, nem lett könnyebb ez sem január óta.

Pedig a dolog csak két hétre szól, aztán Litvániában újra látjuk egymást...


(Csak hogy ti is megoszthassátok a véleményeteket a dologról, szavazzatok oldalt)

Helyzetjelentés

Egy lassan véget érő csodálatos ERASMUS esztendő, néhány régi arc az első félévből, újabb meghívások, utazások, rövidhír az otthoni sajtóban rólam, továbbá litván projectek, az irigykedők és rosszmájúak növekvő tábora otthon, no meg még mindig a volt barátnő. Helyzetjelentés következik.

Ami a mögöttem hagyott félévet illeti, azt hiszem, elégedetten zárhatom. Az eddigi vizsgáimból csupán egyetlen "B"-t kaptam, Improving Management Skillsből, de a tanárral annyi konfliktusom és vitám volt, meg lettem volna lepve, ha a legjobb osztályzatot adja. Hátra van még a Dutch vizsga csütörtökön, ezt még jól kellene teljesíteni, még ha nem is sok hasznát veszem az itt tanultaknak.

Beadandó dolgozatok közül már csak két munka nincs kész: a Global Issues, és a Guided Tours in Enterpreneurship. Az előbbi tárgyból valószínűleg az USA-t választom majd témaként, McCain és Obama politikai programját szeretném elemezni olyan tényezők szerint, mint a fenttartható fejlődés, emberi jogok, külpolitika, és így tovább. A másik beadandó komolytalan, egy oldalas beszámoló, még el se küldtük, de az adatbázisban már megkaptuk rá az "A"-t.

Aztán itt voltak és vannak ugye az utazások. Idén igencsak kijutott a jóból: Párizs és London kétszer, további utak még Franciaországba, Hollandiába, Luxemburgba, és persze szerte Belgiumban. Jövő héten irány Írország, ez lesz az utolsó nagyobb kiruccanás innen. Június 17-én pedig repülök haza Magyarországra, és ha minden jól megy, napokkal később már indulok is Litvániába Rokashoz és Alinához.

Ezt két további litván út követi majd a nyáron, mindkettő az E.A.R. project kapcsán. Az első eredetileg július 11-13 között volt esedékes Vilniusban, ekkor találkoznunk mi, csapatvezetők, hogy megbeszéljék a program menetét, gyakorlati tudnivalókat. Az úti- és szállásköltséget az Európai Unió állja, így hát pofátlanul rákérdeztem, hogy nem maradhatnék-e még egy-két napot ezekkel a feltételekkel. Rábólintottak, szóval rögtön ki is nyújtottam a második vizitet június 11-15 közé.

A harmadik litván látogatás maga a program, augusztus 17-25 között. Ez a tengerparton lesz, Kintai településen, nem messze a gyönyörű várostól, Klaipedától. A project menete biztatónak és érdekesnek tűnik, szerintem jó döntés volt emellett letenni a voksot. Az útiköltség 70%-át, valamint a teljes kinntartózkodást ugyancsak az EU állja.

Az ősszel azután újabb utazás esedékes: október végén Csehország. Pavla meghívott, megpróbálunk összehozni egy ERASMUS találkozót, biztosan remek hangulatban telik majd. Jövő január végén újabb csehországi vizit: Pavla, Verca, Dana, Martina, és remélhetőleg rengeteg hó.

A legjobb mindezekben persze az, hogy ha nem is bőségesen, de megvan rá az anyagi keret. A Netlognál végzett kemény munka meghozta gyümölcsét, így szerencsére nagyobb gond nélkül meg tudom engedni magamnak valamennyi utat.

Na, de még mindig világlátás... Ha minden összejön, legkésőbb jövő májusban indulok egy évre Litvániába, önkéntes munkára. Két terület érdekelne igazán, az egyik fiatalkorúak iskolai-, rendőrségi- és drogproblémákkal, a másik pedig hajléktalanok és munkanélküliek. Az önkéntes munka teljes ideje alatt mindehhez szállásköltség, ételköltség teljes fedezése, némi zsebpénz, és ingyenesen biztosított, kemény litván nyelvtanfolyam, no meg újabb utazási lehetőségek járnak.

Ezek közül a leginkább a jövő nyári finnországi kiruccanást várom, amikor is meglátogatjuk Rokassal a lányokat. Még sosem jártam a skandináv országokban, Litvániából persze ezek is karnyújtásnyira elérhetőek.

Mi is van még... Ja igen, a minap Gábor keresett a Békés Megyei Hírlaptól, hogy a keddi számban megjelentetnének rólam egy rövidhírt. Az írás lényegében az ERASMUS-ról szól, de említést teszek erről a blogról is. Küldtünk hozzá haza egy fotót, hadd pukkadjanak meg az irigyek.

Apropó irigyek. Szaporodnak, mint a gomba eső után. Ahogy hallom, egyre többen hangoztatják velem kapcsolatban odahaza, hogy "jól felvitte az Isten a dolgát", és persze, hogy "elszállt vele a ló". Nem tagadom, szerencsésnek érzem magam, remekül alakul az életem. Csak nem ártana azt is nézni, hogy mindennek, amit itt átélek, mi is (volt) az ára. Ha irigylik az utazásokat, akkor azt se felejtsék el, hogy ezért nekem iskola mellett dolgoznom kell ám, éjszakánként prezentációkat készítenem, ebédszünetben vizsgára készülnöm, és így tovább.

Túl sok időt nem vesztegetnék erre a témára egyébként. Mindazok, akik most a hátam mögött fúrnak, miközben saját tehetségtelenségük és sikertelenségük mocsarában taposnak, abban a tévhitben élnek, hogy ha kicsit lehúznak maguk felé, akkor kevesebb lesz köztünk a szintkülönbség. Hát, ha ez kell nekik az önigazolásukhoz, azt mondom, legyenek boldogok vele. Felemelkedni ők úgysem tudnak egyébként, én meg egyre inkább csak mosolygok már a próbálkozásaikon...

Végezetül azért még a szokásos téma: vasárnap este maratoni, 5 órás beszélgetés Alinával. Megint előjöttek a régi érzelmek, gondok vannak a barátjával, és lassan érik a szakítás. Tele van kétségekkel szegény, most látom igazán, hogy neki sem könnyű. Én mindenesetre ezügyben semmi mást nem teszek, egyszerűen csak várok, és mellette állok.

Ha történnie kell még valaminek köztünk, a három litván út úgyis megteszi majd a hatását...

Száz

Írhatnék ma arról, hogy a feszített tempó ellenére két "A"-t zsebeltem be a prezentációkért, vagy hogy milyen jól sikerült a pénteki születésnapi buli, meg hogy milyen jó újra látni Pavlát, és a többieket. Ma mégis inkább valami egészen más témát érintenék. Századik bejegyzéséhez érkezett a blog...

Kétségek persze vannak. Megéri-e minden reggel korán, az első kávéval a kezemben nekiállni, és gépelni a mindennapjaimról szóló kis bejegyzéseket, vagy ami éppen kijut? Mennyire vált ez az olvasók napjainak részévé, egyáltalán mennyire van erre igény? A látogatottsági adat egy dolog, a tartalom megítéléséről nem árulkodnak a számok.

Így hát most, e kerek szám alkalmából arra kérlek benneteket, hogy alkossatok véleményt, fogalmazzatok meg kritikát, vagyis ti, akik eddig csak olvastatok vagyo kommentáltatok, ez egyszer ti is írjatok... :)

Kész vagyok

Méghozzá minden értelemben. Ezekben a percekben fejeztem ugyanis be azt a két prezentációt, ami közel két óra múlva már elő kell adjak. Mindez, és persze a mögöttem hagyott napok együttesen igencsak lefárasztottak, kimerítettek.

A csütörtök nem hozott különösebb meglepetést. Reggel munkába indultam, amit fura módon most kezdek egyre inkább élvezni. Ha minden jól megy, azt hiszem, jövő hét végére befejezhetem a site fordítását, és utána jöhet az egész harmonizálása, javítása, tesztelése. A bolgár ERASMUS-os lánynak, aki két hete készült el az oldallal, felajánlottak egy HELPDESK-es állást, ha elégedettek lesznek velem, valószínű én is valami ilyesmire számíthatok. Akkor leszek majd nehéz helyzetben...

Munka után rohanás haza, illetve nem is haza, hanem be rögtön a suliba. Elkerülendő egy újabb - mellesleg jogos - kiselőadást a time managementről, a holland tanárnál azzal mentettem ki magam az óra alól, hogy barátaimat kell felvegyem az állomáson. Így fél hétkor már itthon, vacsora, kis alvás.

Kilenckor aztán nekiestem a munkának, és megint a szokásos. A szűkös határidő miatt magas fordulatszámmal pörög az agyam, a kezem alól kikerülő előadások gyorsan elkészülnek, és jó minőségűek. Éjfél körül álltam le, és a második prezentáció befejezését reggelre hagyom. Vagyis mostanra...

De most már kész, és három-négy óra múlva kicsit felszabadulhatok. Még egyszer pedig nem fogom hagyni, hogy ennyire elcsússzak a tennivalóimmal. Túl sok a tennivaló, egyszerűen nem fér bele...

No, délelőtt szorítsatok. :)

Időhiány, fáradtság

Kedd este, mióta szerencsésen megérkezett a három csaj az első félévből, egyszerűen nincs se kedvem, se időm tanulni. Szerdán elvileg két prezentációt kellett volna elkészítenem, de ebből sem lett semmi. Ma napközben dolgozom, este dutch, utána még van valami buli. Pénteken pedig már prezentálnom kell. Hogyan?

Lényeg a lényeg, hogy itt vannak ezek a dinka lányok, elszoktam már tőlük, és most jó újra velük kicsit. A szobám ugyan erősen emlékeztet egy második világháborús bomba pusztította területre, de ilyenkor ez is megszokott, normális, természetes.

Ami a prezentációkat illeti azonban, tényleg nem haladtam semmit. A délelőttöt ellustálkodtam, aztán jött egy SMS Pavlától, hogy ha van kedvem, menjek át ebédre, meg egy kis beszélgetésre hozzájuk. A dologból három órás maratoni csevegés lett, és meghívott január végén Csehországba. Remélem rengeteg hó lesz...

Visszaérve a csajok csináltak nekem kaját, úgyhogy itthon is megebédeltünk, utána pedig kicsit lepihentem. Este a finnekhez voltunk hivatalosak vacsorára, bár a magyar lányok hamar továbbléptek, én azért még maradtam az utolsó buszig. Utána még hajnal kettőig Jurga szobájában, kegyetlenül összenőttünk az utóbbi időben, nagyon fog majd hiányozni.

Közben délelőtt megérkezett még a fizetési papírom, amelynek alapján összesen 506 eurót kerestem májusban, kemény 41 óra munkával. Ez megint csak újabb lelkesedést adott, hogy érdemes csinálni, folytatni tovább.

Ami a mai napot illeti, az biztos, hogy dolgozom. Elvileg nyolc órát szerettem volna lehúzni, de ez már szinte bizonyos, hogy lehetetlen. Úgyhogy ha minden jól megy, akkor 8.40-15.40-ig benn vagyok, aztán rohanok vissza holland órára. Ott csak az első részen maradok, egy apró füllentéssel kimentem magam, és nyolcra már haza is értem. Ha minden igaz, éjfélre készen leszek a két prezentációval, és még talán elnézek abba a bizonyos buliba is.

Már csak azért is, mert ez a finnek utolsó partyestéje. Jövő csütörtökön, Rokassal együtt, mennek haza ők is. Na jah, lassan itt a vége...

Vendégség

Ma Gentben azon kaptam magam, hogy a sors különös fintora révén élvezem a munkát, amit csinálok. Utána gyors bevásárlás, rohanás haza, mert jött az én kis magyar ERASMUS családom az első félévből, két cseh diákkal kiegészülve.

Ébredés után szinte elborzasztott a gondolat, hogy nekem nyolc órát kell megint a leghülyébb mondatok fordításával a gép előtt töltenem, így elképzelhető, hogy milyen lelkesedéssel indultam munkába. A dolog azonban váratlan fordulatot vett, az idő szinte repült, a fordítás pedig haladt. Ha minden jól megy, jövő héten befejezhetem a munkának ezt a részét, és kezdődhet az oldal tesztelése.

A bolgár lány, Violeta, aki hozzám hasonlóan ERASMUS diákként kezdett a cégnél, most úgy tűnik, hosszabb távra is maradhat, és dolgozhat a Helpdesknél. Bizony az én fejemben is megfordult megint a gondolat, hogy talán maradni kellett volna, hiszen a pénz remek, a munka heti öt nap, a hétvége és az esték garantáltan szabadok. Csak hát otthon vár egy másik kihívás, bizonyosan rengeteg szenvedéssel és gyötrődéssel az első hetekben, hónapokban, és a siker ezügyben csak később garantálható, már ha garantálható. Mégis, vonz ez is, mindennél jobban...

Ez már akkor motoszkált a fejemben, amikor az állomás felé loholtam, hogy egy gyors bevásárlást követően még elérjem a 18.33-as vonatot. Közben írtam egy SMS-t Áginak, ők már úton voltak Renivel és Erikával, nyolc körül érnek majd hozzánk.

És nem sokkal később a nagy viszontlátás. Könnyes lányok, ezernyi emlék, egy fél év együtt. Ági persze csak mosolyog. Megnézték a szobámat, Erika itt is maradt. Kicsit fáradtak voltak mind, úgyhogy korai búcsú.

Ági, Erika, Reni

Közben Skype-on feltűnt Alina, csevegtünk egy jót. Elújságolta, hogy a barátja féltékeny rám (megvan rá az oka), és hogy már akkor felhúzza magát, ha mi ketten csak beszélgetünk a neten. Bulizni biztosan nem engedi el velem, és gyanítom, hogy minden találkozónkkor ő is jelen lesz majd. Nekem ez csak jó, annak idején a féltékenysége miatt szakítottak annak idején, úgyhogy nincs más dolgom, mint hátradőlni, és élvezni a helyzetet.

Az este során még befut egy SMS is a telefonra: Pavla és Lukas is megérkeztek from the Czech Republic. :) Verca sajnos nem tudott jönni, de a télen én készülök feléjük, úgyhogy ezzel vigasztaltam kicsit. Utána még hosszas csevegés Jurgával a litván nőügyekről, ő azt mondja, mint mindig: csak várjak türelemmel, a csoda előbb-utóbb be fog következni.

Hát, ahogy azt a Valami Amerikában mondták: az előbbről alighanem már lekéstünk... :)

Nagy forgalom

Javában készülnek a beadandó dolgozatok, zajlanak a vizsgák, mindeközben persze dolgozom is, Alinával csevegek újra, és végül pedig várom azt a hat első szemeszteres diákot, aki ma érkezik látogatóba.

Ami a volt litván barátnő ügyét illeti, vasárnap adtam újra hozzá a Skype listámhoz, és alig egy óra múlva meg is érkezett. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna. Négy órás beszélgetésünk alatt érdekesen alakultak a dolgok, ő most inkább barátként tekint rám, mondja. Mégis, mint ahogy kiderült, egy éves litvániai ösztöndíjam hallatán rögtön lemondott egy külföldi szakmai gyakorlatról, amire hónapok óta készült, és amiről barátja könyörgése ellenére sem volt hajlandó lemondani eddig. Szóval megint senki sem érti, hogy mi a helyzet, én már beletörődtem, hogy ez Alina, és kész. Majd lesz valahogy.

Közben zajlanak a vizsgák is. Tegnap este volt az English Communication Class utolsó megmérettetése. Sikeresen vettem az akadályt, és zsebeltem be egy újabb "A"-t. A héten még két vizsgaprezentáció, mindkettő pénteken.

Ami a mai napot illeti, először is dolgozom. El sem tudom mondani, mennyire belefáradtam a száraz, üres mondatok fordításába, amelynek még csak szövegkörnyezetét sem lehet ismerni, úgyhogy száz dolgot jelenthetnek. De mégis menni kell, csinálni kell, mert jól fizet. Azért egyre inkább szenvedés sajnos...

Este pedig jönnek a régiek. Először Pavla és Lukas érkezik Csehországból, meglehet, ugyanazzal a vonattal, amivel én jövök haza a munkából, utána kilenc körül pedig jön Ági, Reni és Erika. Utóbbi az én szobámban fog majd aludni.

Az élet tehát zajlik, és nagy a forgalom. Csak győzze az ember, erővel, lelkesedéssel...

Hajrá...

Hajrájához érkezett az ERASMUS, ezerrel gyártjuk a beadandó dolgozatokat, készülgetünk a vizsgákra, egyesek pedig már a hátralévő napokat számlálják a hazautazásig. Ilyenkor sajnos blogot írni sincs nagyon idő, én is vizsgázom ma este, utána azonban jelentkezem.

Addig is minden jót mindenkinek! :)

Kikötő, party

Az utolsó Guided Tours in Enterpreneurship óra keretében hajókikötőket látogattunk meg. Este aztán a lengyelek valami eszement dolgot találtak ki a Big Brother házban: szilveszteri partyt májusban. El lehet képzelni...

Ami az utazást illeti, számomra kissé csalódás volt. Gyakorlatilag le sem szálltunk a buszról, az ablakból nézegettük a különféle dokkokat, erőműveket, óriási vállalalkomplexumokat. Közben persze majd megszakadt az ember szíve, ha arra gondolt, hogy mi is tarthatnánk itt, hogy bennünk sincs kevesebb.

Antwerpen az egyetlen hely, ahol hosszabb időre elhagytuk a buszt, persze rögtön összefutottunk két magyar munkással, akik az egyik kollégájukat jöttek felvenni valamelyik üzemben. Nem tudták pontosan a címet, így tanárunkhoz fordultunk segítségért, ő igazította útba őket, persze angolul egy szót sem beszéltek, úgy fordítottam.

Este, miután visszaértünk, jött egy kis egyetemes punnyadás, majd irány a Big Brother ház, mert a lengyelek, és ez nem vicc, újévi partyt szerveztek. Megérkezéskor mindenkinek felfestették az arcára saját országa zászlaját, a konyhában pedig WC papírból készített dekoráció helyettesítette a drága szerpentint a mennyezeten. Persze az alapanyagot a suliból lopták, illetve ahogy azt a lengyeleknél mondani szokás: onnan vették kölcsön.

A buli önmagában semmiben sem különbözik más partyktól, talán a pezsgő több, és van néhány vendég. Én főként Alissa barátnőjével, a szintén orosz Irinával föltölgettem kellemesen, így igazán jól telt az este.

Éjfélkor persze pezsgő, rengeteg részeg lengyel, angol tudásuk az elfogyasztott alkoholmennyiséggel párhuzamosan hanyatlik, fél kettő környékén pedig már, hogy is mondjam csak, erősen limitált. Egy részeg belga srác mindeközben lelkesen magyarázza, hogy a French Fries az nem francia, hanem belga, és az egész elnevezés a hülye amerikaiak miatt van, akik a második világháború idején megfordultak errefelé, főként a vallon részen, és mivel ott franciául beszéltek, így ők adták a French Fries nevet a híres belga különlegességnek. Milyen igazságtalan az élet, teszi még hozzá végül, majd saját készítésű koktéljával traktál.

Elfogyasztom még nagy nehezen a borzalmas ízű italt, majd nem sokkal kettő előtt távozom, gondolom nem meglepő, ha azt mondom: az orosz lányok társaságában... :)

Írország: 5 Ft

Korábban már említettem, hogy június folyamán szeretnénk egy, vagy esetleg két napra átugrani Írországba. Azóta rendszeresen nézegettem is a jegyárakat, amelyek általában 20-150 euró között mozognak a Ryanairnél. Tegnap azonban ennél kissé olcsóbban foglaltunk jegyet.

Ennek oka ugyanis, hogy a Ryanair rendszeresen tart promóciókat, amelyek lényege, hogy gyakorlatilag ingyen kínál jegyeket egyes járataira. Így esett meg, hogy délután az aktuális árakat böngészve arra a felfedezésre jutottam, hogy június 10-11-én a repülőjegyek ára oda-vissza, reptéri adókkal és illetékekkel együtt 0.02 euró, vagyis kemény 5 ungarische forint.

Gyorsan rácsörögtem Zolira, és alig egy óra múlva máris megvolt a foglalásunk öt személyre, kemény 25 forintért. Úgyhogy utazunk Dublinba, méghozzá potom pénzért. A terv egyébként egyszerű. Érkezés kora reggel, be a városba, egész nap városnézés, séta, stb., este kilenc körül vissza a reptérre, mert 11-kor egyébként is az összes pub és szórakozóhely bezár, majd a reptérről másnap a reggeli járattal vissza. Mindez, még mindig hihetetlenül hangzik, tudom: 5 forintért...

Azért más is történt még csütörtökön. Délelőtt látogatást tettünk Mr. Peene egykori cégénél, a Bekaertnál, ami acélkábeleket gyárt. Első hallásra nevetnie kell az embernek, hiszen hogy lehet ilyen termék eladásából profitot csinálni, merül fel a kérdés. Nos, a válasz egyszerű: ezek a kábelek mindenütt ott vannak hétköznapjainkban: a kocsik kerekeiben, jegyzetfüzetünk spiráljában, a konyhai szűrőben, a lányok melltartójában, és még órákig sorolhatnám. El se tudtam képzelni korábban, úgyhogy számomra a vizit mindenképpen megdöbbentő és felejthetetlen marad.

Délután aztán jött a vizsga, Production Aspects, kellemes 45 perces csevegés Guido Peenevel, sajnos az utolsók egyike, mielőtt hazamegyek. Akárhogy is, egy életre szívembe zártam ezt a konok, de mindig jó kedéjű, hithű katolikus flamandot. Mivel németül is kitűnően beszél, felmerült bennem az ötlet, hogy jó lenne elcsábítani az otthoni kéttannyelvű gimnáziumba egy hétre, hogy tartson előadásokat ázsiai tapasztalatairól, kulturális különbségekről, és így tovább. Ha beledöglök is összehozom valahogy...

...ezt ugyanis mindenkinek látni, hallani kell.

Végre fenn...

Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor a legalapvetőbb, leghétköznapibb dolgok sem akarnak sikerülni, és vannak, amikor a csillagok valami különös konstellációja folytán egyszerűen minden jól alakul, és megy, mint a karikacsapás. Nos, hosszú idő után nálam most az utóbbi vált inkább jellemzővé. Úgyhogy, ahogy a litvánok mondanák: viskas gerai*.

A vizsgáimmal szépen sorban haladok, és rendszerint a legjobb osztályzattal teljesítem őket. Mellette dolgozok, s bár nem éppen ez álmaim munkája, tekintve hogy 6-8 órán keresztül ülök a számítógép előtt, és gyakorlatilag a kutya hozzám se szól, de azért nem vészes, ráadásul a 9,55 eurós órabér is bőségesen kárpótol.

Tovább... A tegnapi nap során érkezett az e-mail, hogy jóváhagyták az egy hetes litván project pénzügyi tervét Brüsszelben, vagyis megvan a program finanszírozásához szükséges pénz. Ez azt jelenti, hogy a közeljövőben egy hétvégére Vilniusba kell repüljek egyeztetésre, amelynek teljes költségét megtérítik, továbbá augusztus 17-24-ig részt vehetünk a programban, amelynek útiköltségét 70%-ban, a további költségeket pedig 100%-ban fedezi az Európai Unió.

Tovább... Ha minden jól megy, és Balázsnak is úgy alakulnak a dolgai, június végén vár még rám egy magánlátogatás is Litvániába. Rokas meghívott minket Birzai-ba, de ha már ott vagyunk, csak érdemes lenne megnézni Vilniust, Klaipeda-t, és hát nah, Kaunast. Még akár egy találkozó is belefér Alinával, de csakis vele, és persze kizárólag hosszas kéretés után, többé nem adjuk könnyen magunkat.

Tovább... Mi is van még? Ja igen, erősen foglalkoztat egy esetleges amerikai ösztöndíj gondolata a későbbiekben, amihez rengeteg pénz kell, már csak a vízum miatt is. Most ez is könnyebbé vált, hiszen októbertől Magyarországról lényegében vízum nélkül utazhatunk az Államokba.

Tovább... Június 17-én megyek haza. Már folyamatban van egy jelentős project otthon, egy évig erre szeretnék koncentrálni. Sokat nem szeretnék még elárulni róla, maradjunk annyiban, hogy nagy álmaim egyikéről van szó, ami most úgy tűnik, szintén megvalósul. Utána, ha minden jól megy, és Nikivel sikerül összehoznunk, jövő májustól irány egy évre Litvánia nyelvtanulás és kalandkeresés céljából.

De előtte még idén nyáron meg kell írjam az ERASMUS könyvet. Ha kiadót nem is sikerül hozzá találni, hát felteszem a netre, és akkor már nem dolgoztam hiába. Ha pedig valami csoda folytán még meg tudnánk jelentetni, az már csak hab lenne a tortán.

Nos, tömören így néz ki most a helyzet énfelém. Persze azért semmi sem lehet tökéletes. A rengeteg GO-PASS vásárlás miatt például (46 euró, 5 oda-vissza útra elég a munkahelyre) jelen pillanatban kemény 12 euróm van a hónap végéig, amikor majd fizetést kapok, és megtérítik útiköltségeimet is.

De mégis, tisztelt hölgyeim és uraim, mindent összevetve csak azt kell mondanom: viskas gerai. *

* minden remek / minden jó

Egy nap Guido Peenevel

Aligha lehetne kellemesebb napot szerezni az ERASMUS-os diákoknak, minthogy az egész napot Guido Peenevel kelljen tölteniük. Ennek a 71. évét taposó, aktív, jó kedélyű flamandnak a társaságában szinte csak repül az idő. Nem volt ez ma sem másképp...

Délelőtt az utolsó Production Aspects óra, lelkes magyarázat az acélkábelek készítéséről, nyújtás, hajlítás, ezernyi apró, ám érdekes dolog. A csoport egy része mégis unja, nyavalyog, fel sem ismerik az egész ember rendkívüliségét, csupán szeretnék kipipálni az órát, és hazamenni, meg az esti bulira készülni, és hasonlók.

Délután céglátogatás Kortrijk határában, egy újabb milliárdos vállalat, a BARCO. Kivetítőket, orvosi monitorokat, kijelzőket, szimulátorokat gyártanak, hatalmas méretben és volumenben. Megdöbbentő egyébként, hogy egyéves ittlétem alatt hány sikertörténettel találkoztam. Családi vállalkozások, amelyek felfutottak, befutottak, világhírűek lettek, és mind innen indultak.

A gyárlátogatásból hazaérve véget is ér a nap hivatalos része. Este azonban Jurga gépén a volt litván barátnő bejelentkezik, engem keres, mi van velem, eltűntem. Beadom a derekam, és beszélünk 20 percet. Kiderül, hogy hiányzom, nagyon hiányzom, és hiányoznak a mindennapi beszélgetések, a fene egye meg, csak nem bírjuk egymás nélkül.

Azért a letiltása az én gépemen még mindig érvényben van. Bár ha így folytatjuk, nem tudom, meddig fog tartani. Mi vajon az oka, hogy akármennyire el akarunk szakadni egymástól, nem megy, nem sikerül. Valahogy mindig újra egymás mellé keveredünk.

Na jah, nesze neked Gábor, ERASMUS szerelem...