Európa parlament

Az úgy volt, hogy a KATHO kitalálta: egy szép áprilisi napon miért ne látogatnánk meg azt az intézményt, amely külföldi tanulmányainkat finanszírozza, és ösztöndíjunkat biztosította. Így esett hát, hogy csütörtökön az Európa Parlamentbe utaztunk.

Sok mesélnivaló nincs egyébként róla, kevésbé volt érdekes a vizit, mint ahogy vártuk. Megérkezéskor rögtön biztonsági ellenőrzés, fémdetektoros kapu, ami mint kiderült, semmire sem jó, tekintve hogy az övem tele volt fémmel, mégis gond nélkül bejuthattam. Először az aulában ácsorogtuk kicsit, ahol felsorakoztatták valamennyi tagállam zászlaját. Több se kell az unatkozó ERASMUS-os diáknak, kezdődhet a fotózkodás.

Én és a tricolor... *** With the Hungarian flag...

Azért persze ilyenkor az ember igyekszik legkedvesebb nemzettársainak is a kevében járni, úgyhogy én is magamhoz ragadtam a srága-zöld-piros lobogót is.

Litvánnak öltözve... :) *** Dressed for Lithuania :)

Utána egy unalmas előadás következett az egyik kisebb tanácsteremben, lényegében mindarról, amit minden ERASMUS-osnak tudnia kellene az Európai Unióról, mielőtt egyáltalán beteszi a lábát a vendégország felé tartó repülőgépre. Sok mindent megtudhattuk (átismételhettünk) tehát az EU történetéről, a bővítési ciklusokról, a három pillérről, és így tovább.

Tanácsozás közben... *** During the meeting

Innen néhány liftezésnyi távolságra egy másik szobába tereltek be minket, ahol egy szimpatikus cseh nő cseh akcentussal csevegett volna velünk az EU parlamentről, de inkább csak ő beszélt, mi meg hallgattunk. Megnyugvással vettük tudomásul a második fejtágítás végét, és a tényt, hogy megyünk végre a tanácsterembe. Íme az itt megalakult rögtönzött magyar koalíció:

A magyarok már a házban vannak *** Hungarians in the house

Itt el kell meséljek egy történetet, ami igencsak jól jellemzik a kis hazánkban élő értelmiség egy apró szeletének magatartását. A tanácsteremben a mellettünk lévő szekcióban kis magyar csoport verődött össze, alighanem szakértők, vállalatvezetők lehettek. A téma az energiapolitika volt, nem is akartunk közben zavarni, ám a találkozó végén Peti megszólította az egyik huszonéves hölgyet, hogy legalább egy pár szót váltson honfitársunkkal. A párbeszédet igyekszem szó szerint közölni.

PETI: Ne haragudj, egy pillanatra...

A hölgy értetlenül néz.

PETI: Ugye beszélsz magyarul?

NŐ: (gúnyosan:) Elég jól, mivel hogy ott élek.

PETI: Nem, csak olyan értetlenül néztél, azért kérdeztem. Honnan jöttetek?

NŐ: Budapestről.

PETI: A parlamentet jöttetek megnézni?

ÉN: Szerintem ez inkább valami szakmai program lehet.

NŐ: Az bizony.

És a hölgy köszönés nelkül balra el. Rég láttam már ekkora udvariatlanságot, el is határoztam a folyosón, hogy revansot veszek. Amint az említett hölgy közelébe keveredtem, hangosan és erőteljesen a következőket mondtam Vytasnak, persze angolul: "Szeretnék nemzetet cserélni. Litvánia befogad?" Vytas rögtön visszakérdezett: "De miért?" Én már csak erre vártam: "Mert néhányan az én nemzetemből udvariatlanok és bunkók" Hölgy arcán megdöbbenés, Gábor balra el. (Lilla egy perc múlva megjegyzi: olyan hangosan beszéltél... Nem véletlenül :P)

A kirándulás a tanácsterem megtekintése után véget ért. Az aulában még beszereztünk Lillával egy-egy magyar zászlót, így vonultunk vissza a buszhoz.

Magyar delegáció *** Hungarian delegation

Egy délelőtt erejéig megszálltuk hát az Európa Parlamentet. Szép volt, jó volt, elég volt. Búcsúzóul íme a rendíthetetlen bizonyíték a szeles belga időjárásra is:

A látogatás végén... *** The end of visit...

Fut(korász)ás

Hogy is van az, hogy én világ életemben gyűlöltem futni, itt azonban az elmúlt napokban nem csupán rendszeres napi foglalatosságaim egyikévé vált, hanem ráadásul lassan még kezdem is megszeretni? Nos, ez egy valóban jó kérdés...

A futás és én sosem voltunk jó cimborák. Az általános iskola kezdeti éveiben gyenge voltam és sovány, akkor ezért utáltam kifejezettem a körbe-körbe rohangálást a tornateremben. Kamaszkoromban aztán jött az ilyenkor gyakori elhízás, onnantól kezdve pedig főként ezért nem szívleltük egymást a futással.

Középiskolában sem változott a helyzet. Bizony én voltam az, aki a testnevelőtanár kérdésére, jelesül hogy "Mennyit futsz négyszázon?", nem másképp feleltem, minthogy: "Százat. Háromszázat meg gyaloglok." Hozzáállásom persze a főiskolai évek során sem változott különösképpen.

Most azonban mégis nap mint nap erőt veszek magamon, elgyaloglok a közeli parkba, hogy ha csak szűk fél órán át is, de rójjam a köröket. Talán az elmúlt bő egy évben bekövetkezett 30 kilós súlyvesztés az oka, hogy most sokkal kellemesebb, felszabadítóbb érzés futnom. A napi bő másfél kilométeres táv teljesítése után egyszerűen a felszabadultság érzése tölti el az embert. Azt hiszem, lassan kijelenthetem hát: szeretek futni.

Ez megint egy tény, amelyre itt kellett ráébredjek. Vajon mi mindenben változtat még meg a jó öreg Belgium?

"Véletlen" egybeesés

Biztosan mindenki járt már úgy legalább egyszer, hogy az általa kemény munkával elkészített házi feladatát, dolgozatát, prezentációját, szellemi produktumát valaki egyszerűen lenyúlta, és sajátjaként használta fel. Nos, pontosan ez történt velem is hétfő reggel...

Ültem a Global Issues nevezetű, világméretű kérdéseket feszegető órán, és vártam az elmúlást, jelesül annak a hátralévő másfél órának az elmúlását, amely egyetlen akadályként tornyosult hazamenetelem és délutáni ejtőzésem előtt. Már csak a prezentációk voltak hátra, minden héten bemutatkozik néhány ország, ezúttal Bulgária, az általam igencsak kedvelt Litvánia, és a már eléggé jól ismert Belgium.

A bolgárok kezdik a prezentációt, amíg készülődnek a powerpointtal, én a litvánokkal csevegek. Egyszerre csak felnézek a kivetítőre, majd rögtön padlód fogok, és belül robbanok, mint az atombomba. A nyitódia egy az egyben az én designom, amit az első féléves magyar prezihez terveztem. Minden ugyanaz, a legapróbb elemek is maximum átszínezve, a képek kicserélve, de a dolog egyértelmű.

A következő diák stílusa hasonló. Még csak arra sem vették a fáradtságot, hogy a "HISTORY" címfeliratot átszínezzék legalább, vagy más betűtípust adjanak neki. Nem. Minden ugyanaz, három napi munkám 15 perces átdolgozása.

Akkor már emlékeztem, hogy a szemeszter elején az egyik bolgár srác óra közben megkérdezte, megkaphatja-e a magyar prezentációt az előző félévből. Nem szívesen adtuk volna neki oda, de megfogadta: csak a struktúra miatt érdekelné a dolog. Nagy nehezen végül átmásoltuk, csak hogy hagyjon már békén végre minket. Ennek eredménye volt a hétfő délelőtti döbbenet.

A dolog tanúsága: jó szívből kissé visszavenni. A dolog következménye: újabb három nap, új design. Hiába, okos ember más kárából tanul, én meg minden jel szerint a sajátoméból...

Függöny... (?)

Ennyi volt. Letelt a 10 nap, itt volt, hazament. Ezzel alighanem kétségtelenül lezárult egy korszak. Vagy mégsem?

Az utolsó délutánt együtt töltöttük. Ő megint sikeresen összeveszett a barátjával, aki fél óráig kényelmesen nézte, amint az általa állítólag szeretett nő egyre idegesebben kutatja telefontöltőjét. Már én is bekapcsolódtam a kutatásba, amikor végül kiderült: a szobában nincs. Ekkor megkértük, hogy ugyan nézze már meg a csomagját, hátha elpakolta az övével együtt. Ő már nem pakol ki még egyszer - szólt vissza közönyösen.

A lány, akitől az első félévben szinte csak higgadt, nyugodt pillanatokat láttam, litvánul kifakadt. A srác pechére többet értettem, mint amennyit remélt, így többek között azt is, ahogyan helyretette barátnőjét, és folytatta a képek nézegetését a neten. Még tíz percnyi nyűglődés, mire rábírtuk, hogy mégiscsak nézze már meg a saját táskáját. Dühösen kezdett el kicsomagolni, a töltő persze az ő táskájából került elő végül...

Ezt követően megfagyott a levegő. Az általam oly kedvelt litván leányzó szinte csak velem beszélgetett, magyarul próbált olvasni elég édesen, videókat, fotókat nézegetett a blogról, és mikor a srác is vetett volna rá egy pillantást, tüntetőleg csak annyit mondott: no way.

Lassan indulnak mégis. Gurulnak már a bőröndök a jól ismert utcán, hiába minden fogadkozás, velük tartok megint. Egy újabb búcsú az állomáson, egy ölelés: "találkozunk júliusban". - mondja, és ez ad neki erőt az induláshoz. A vonaton már vissza kell tartania kicsit a könnyeit.

Most már nem kérdezem többé, hová is tűnt az a fény a szeméből... Az utolsó délután történtekből megértettem mindent...

Tervezés nélkül...

Számtalanszor megtanulhattam már, hogy néha abból kerekedik ki a legjobb délután és este, ha nem tervezünk semmit. Legutóbb tegnap adtak nekem leckét ebből az égiek, amikor Vytassal kitaláltuk, hogy mászkáljunk egy kicsit a városban valamerre. Hogy hogyan keveredtünk a bringapályára, meg a Kortrijk-Tienen labdarúgó mérkőzés VIP páholyába? Na, máris mesélem...

Amikor Vytas megérkezett, az eredeti elképzelés az volt, hogy elnézünk ide a szomszédos parkba, ahonnan egyébként alig fél órával azelőtt érkeztem vissza újra szokásommá váló kocogásomból. Elkerekeztünk hát ide, megbeszéltük a világ nagy dolgait, a nőket persze. Közben hét nyolc éves srácok szólítottak meg minket, hogy nem akarjuk-e megvenni a kosárlabdájukat. Vytasnak rögtön felcsillant a szeme, ez a sport Litvániában szinte a második vallással is felér. Először öt eurót mondtak, Vytas poénból bedobta, hogy kettő, mire a srácok: "oké, két euro"

Ekkor már elég egyértelmű volt, hogy valószínűleg lopták, vagy ahogy a lengyelek mondani szokták, "kölcsönvették" a labdát, így végül otthagyjuk őket. Tíz perc múlva aztán Vytas kicsit már bánja a dolgot, így elhatározzuk, hogy veszünk egyet majd a Decatlonban. Ezer éve nem játszottam már én sem, talán érdemes lenne kicsit újra gyakorolni.

A parkból majdnem hazaindultunk, aztán mégis meggondoltuk magunkat. "Menjünk az óvárosba kicsit." - mondja Vytas, én meg rábólintok. Ráérünk, nem hajt a tatár. Közben kiderült, hogy van valahol egy bringa- és gördeszkapálya, elhatároztuk, hogy megkeressük.

Alig 10 perces tekerés után rá is találtunk, két srác BMX-el extrém dolgokat művelt épp rajta. Megvártuk, amíg lelépnek, majd rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, mi is kipróbáljuk. Elég óvatosan álltunk a dologhoz, mert azért kerékpárjavításra most senkinek nincs pénze, plusz a 40 eurós foglalót se kéne elveszíteni a bringakölcsözőnél.

Időközben kezdett hűvösre fordulni az idő, most már tényleg haza kellene menni. Ahogy elindultunk, folyamatos üvöltözést, kiabálás hallatszott. "A Kortrijk bajnoki meccset játszik." - állapítottam meg. "Menjünk kicsit közelebb a stadionhoz."

Áttekertünk hát a hídon, éppen félidő van, amikor odaérünk. Vytas javaslatára közelebb ballagtunk a bejárathoz, hátha be tudunk lógni valahol, de hamarosan kiderült: esélytelen a dolog, mivel tele van biztonságiakkal a stadion. Egyikük pedig már közeledett is felénk.

Gyorsan kivágtam magam, és rákérdeztem: hogy áll a csapat. Mondja, hogy 2-1, de hogy sajnos már nem lehet jegyet venni. Visszakérdezek még: "mennyi a jegy egyébként?" A válasz 12 euro.

És ekkor következett a meglepetés. Már éppen indultunk volna, amikor a fickó megszólalt: "de mára tudok maguknak adni ingyen jegyet. Három díszvendég nem jött el." Rögtön kaptunk az alkalmon, visszaszaladtunk lezárni a kerékpárt, és irány a stadion, fülig érő mosollyal persze.

Ingyenjegy és a biztonságiak :)
Free ticket and the security guys :)

Hamarosan elkeződött a második félidő, és meg kellett állapítsam, hogy a Kortrijk igencsak jó csapat. Sokkal szervezettebben, okosabban játszottak, mint a vendég Tienen, nem véletlen hát, hogy még háromszor betaláltak.

Pillanatkép... *** Snapshot...

Így végül a második félidő végén magabiztosan, 5-1-re nyert a Kortrijk, amelyet én az alábbi módon igyekeztem kihirdetni:

Kortrijk - Tienen: 5-1

A hazai szurkolók ünneplésbe és éneklésbe kezdtek, magam is bekapcsolódtam egy kis időre, már csak az elképesztő és fantasztikus este miatti örömmámor miatt is. És mindez, amit itt olvashattatok, úgy indult, hogy elugrunk a parkba dumálni egyet.

Hmm, nos... Ahhoz képest... :)

(Bloglátogatási szokásaidról most a jobb oldali szavazósávban nyilatkozhatsz. Mindig fontos a visszajelzés, kérlek szavazz... (: )

A globalizációról egy sportos napon...

A reggeli üzleti etika órán kifejtettem, hogyan érinti a golbalizáció az én februári, belgiumi telefonvásárlásomat. Utána ejtőztem egy keveset, majd végre aktivizáltam magam egy kicsit, és futni, majd úszni mentem. Este pedig filmnézés egy kellemes nap végén.

Az már meg sem lep, hogy a korai időpont ellenére a péntek reggeli üzleti etika órákat élvezem talán legjobban a második féléves tantárgyak közül. Mr. Cottyn nagy lelkesedéssel, jó kedvvel tanít, rengeteg elgondolkoztató, gyakorlati példát felvonultatva. Az egyik átbeszélt téma a globalizáció volt, és annak gazdasági, társadalmi, kulturális aspektusai. A tanár gyakorlati példákat kért tőlünk mindezekre, nem általános megfogalmazást tehát, hanem konkrét eseteket a fenti folyamatok létezésére.

Ezzel kapcsolatban meséltem el februári telefonvásárlásomat. Akkoriban a főiskola minden ERASMUS-os diák részére ingyen SIM kártyát kapott az egyik mobilszolgáltatótól, 5 eurós kerettel. Kapva az alkalmon, hogy tudniillik úgyis mindenki ezt használja, én is úgy döntöttem, hogy ezt a számomat adom meg a többieknek. Igen ám, de kiderült, hogy az én otthoni telefonom nem kártyafüggetlen, vagyis szükségem van egy új készülékre.

A nemzetközi irodában a bevásárlóközpontban található Phone House-t ajánlották, itt lehet legolcsóbban telefonhoz jutni, mondták. Még aznap délután ki is buszoztam, és kiválasztottam a legegyszerűbb és legolcsóbb készüléket, egy NOKIA 1600-ast. Kifizettem érte a 39 eurót, majd hazafelé a buszon az új szerzeményt nézegetve nevetés tört ki belőlem. Nos, találjátok ki, mi állt a doboz oldalán! Nem más, mint a következő felirat:

MADE IN HUNGARY

Hát kell ennél ékesebb példája a globalizációnak, mint hogy egy finn vállalat Magyarországon előállított termékét Belgiumban vásárolja meg egy magyar vevő? A történet pontosan szimbolizálja ennek a napjainkban elkerülhetetlen folyamatnak a lényegét.

Na, de térjünk vissza a pénteki napomhoz. Az órák után hazatérve először is aludni mentem. Az elmúlt napokban kicsit kevesebb idő jutott rá, hát most igyekeztem bepótolni. Délután végül, amikor felébredtem, elhatároztam, hogy ideje kissé sportosabb életet élni újra.

Ennek érdekében kora este futni indultam. Van a házunktól nem messze egy hangulatos park, ősszel jártunk már oda kocogni Gicussal, amíg el nem romlott az idő, meg amíg a futást fel nem váltotta a (többnyire litván leányzóhoz történő) kerekezés.

A nap ezúttal fényesen sütött még hat óra körül is, ami Belgiumban már önmagában különös eseménynek számít. A fák virágoznak, a madarak csiripelnek, ilyen idilli körülmények között határozottan jól esett a futás, bő egy kilométert kocoghattam egyébként.

Visszaérve folytatódott a sportos nap. Zolival, Rokassal, és két lengyel sráccal ugyanis úszni indultunk. Héttől kilencig megszálltuk hát az uszodát, csúszdáztunk, és igyekeztem rábírni végre magam, hogy minden félelem nélkül merjek az ugródeszkáról a vízbe csobbanni. Utóbbi akcióm ugyancsak több-kevesebb sikerrel járt végre.

Az estét aztán internetezéssel, majd egy kis filmnézéssel zártam. Lefekvés éjfél körül, egy kellemes nap emlékével a hátam mögött.

Vizsga, papírmunka, születésnap

A kedd este után fejfájással tarkított kora reggellel indult a szerda, no meg hajnali tanulással. A vizsga után volt még ma ügyintézés és rohangálás a munkavállalási engedéllyel kapcsolatban, volt mosoda, aztán nagy meglepetésemre egy litván lány látogatott át hozzánk egy rövid beszélgetésre, egyedül. Este végül én is rászántam magam, hogy egy kis időre beugorjak a szülinapi partyjára. Nem is bántam meg...

A kedd esti érdekes élmények után kemény fejfájással ébredtem persze, de hát tanulni kellett egy kicsit a vizsgára, korábban abszolút nem foglalkoztam vele. Nagy szerencsémre, amely abban merül ki, hogy gyorsan, stresszhelyzetben extrémgyorsan tanulok, két és fél óra alatt átrágtam a 160 oldalas anyagot, és már rohantam is a KATHO-ra, mert én voltam az első vizsgázó.

Mr. Gillis, ez ravasz, mindenre képes tekintetű, mégis jószándékú ember nevetve fogadott. Kérdezett kicsit a családomról, majd húztam három tételt, és megindult a vizsga. Lényegében majdnem mindent tudtam, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Tízkor már jöhettem is haza.

Először is kicsit lefeküdtem aludni, majd arra ébredtem, hogy a magyarok csörgetnek. Most értek vissza a 10 napos útról, Zoli szeretné visszakapni a kulcsát végre már. (Eddig nálam volt, arra az esetre, ha tévézni szeretnék, vagy egyedül szeretnék lenni egy keveset)

Aminthogy elmentek, én is indultam: intézni kell a munkavállalási engedélyt. Hiszitek vagy nem, mésfál órával azután, hogy kifejtettem a munkaügyi hivatalhoz hasonló VDAB épületében, hogy mire is lenne szükségem, el is intéződött minden. Ez alatt a másfél óra alatt hazarohantam egy iratért, majd a főiskolára igazolásért, majd a vasútállomásra fotóért, majd a városházára regisztrációs kártyáért, majd vissza a VDAB-be a munkaengedélyért. A kérelem jóváhagyása 14 napig tart, de ha belegondulunk, amit ma intéztem, otthon alighanem egy hétbe is beletelik...

Mindezt bevégezvén rászántam magam végre a mosodára is. Zolival összeegyeztettük, hozta a laptopot, és megnéztünk egy csomó képet közben, így gyorsan eltelt az idő. Visszafelé ő is felnézett hozzánk, így szemtanúja lehetett, amint Alina beállít házunkba, méghozzá teljesen egyedül. Végre beszélhettünk, és elmondhatta, kedvtelen odahaza, nem az igazi, a barátjával is vannak gondok. Hogy hogyan tovább, arról csak annyit beszéltünk: én tanulom tovább a litván nyelvet, ha nekem jön valaki, nyilván én sem fogok hezitálni egy új kapcsolat reményében, ha meg nem jön, majd meglátjuk, mi lesz vele meg a pasival.

Este végül még egyszer átjöttek egy percre, meginvitáltak a születésnapi bulijára. Tíz körül rászántam magam és átmentem, aljas módon féltékennyé tettem a pasiját néhány elejtett megjegyzéssel (ennyi jár :P ), de köztük is volt pár apró szóváltás megint. Apróságok, de azért mégis...

Összességében kellemesen telt az este, éjjel egy körül érkeztem haza.

A szemeszter két legnagyobb hülyesége

Ha szeretnéd érzelmileg darabokra marcangolni magad, mindenképp ajánlom, hogy töltsd a délutánt némi unszolásra egykori barátnőddel és új barátjával, és lehetőleg utazzatok el oda, ahol annak idején te meg ő felfigyeltetek egymásra. A siker garantált, én ugyanis voltam olyan ökör, hogy kipróbáltam. Aztán persze...

Délelőtt még minden rendben volt, leszámítva, hogy egyáltalán nem füllött a fogam a kétszáz oldalas "Doing Business In Belgium" kötetben rejlő gyönyörűségek elsajátításához. Így hát inkább ténferegtem, sürgölődtem, forgolódtam, aludtam, és Jurgával beszélgettem. Utóbbi következményeként sikerült belemennem abba, hogy elmenjek vele Oostendébe. Aztán esett csak le, hogy hát Alina, Lukas és Koen is jön. Na, gratulálok, emlékek újratöltve, de legalább Rokast beszerveztem útitársként.

Persze a tenger még mindig csodaszép, még ha a séta a parton kevésbé kellemes is egyedül. Rokas csinált egy rakás fotót, majd igyekszem feltölteni. Visszaúton azért csak rám tör a már-már megúszottnak hitt mélabús hangulat, mire hazaértem, határozottan rossz kedvem volt.

És akkor a történet sötét oldala. Bizony, ha blogot vezet az ember, nem illik a kevésbé ékes dolgokat sem elhallgatni. Búskomor hangulatomban mindenhez volt kedvem, csak éppen tanulni nem, így hát Rokas kitalálta, hogy a finn és litván lányokkal menjük a parkba, merthogy egy szekrénye tetején porosodó üvegben nem is kevés litván vodka elfogyasztásra vár. Eleinte nem nagyon lelkesedtem az ötletért, igyekeztem a másnap reggeli vizsgával hárítani a dolgot, persze nem sok sikerrel.

A végén aztán belementem ugye, a továbbiakat gondolom el tudjátok képzelni. Csak megnyugtatásképpen az otthoniaknak: ma sikerrel teljesítettem a vizsgát is azért. Ilyen görbe estét azonban egy ideig aligha csinálok...

A nagy találkozás

Múlt csütörtökön érkezett, és némi ügyességgel mindezidáig sikerült elkerülnöm őt. Hétfő este azonban az Irish Pubban már nem tudtam, és nem is akartam kitérni a találkozó elől. A volt litván barátnő, "Ő, akit nem nevezünk nevén" nem sokat változott. Valami azonban hiányzik belőle...

Este 10 körül érkeztek meg hozzánk, hogy közösen üljünk be egy kis beszélgetésre a már-már törzshelynek számító hangulatos ír bárba. Bár Rokas és Jurga előzetesen azt prognosztizálták, hogy "ő, akit nem nevezünk nevén" egyedül érkezik, én biztosan tudtam: jelenlegi barátja az őszi és téli események után sok mindenre képes, de hogy nem hagyja barátnőjét egyedül velem, az biztos.

Persze nekem lett igazam, jöttek hát együtt lelkesen. Az első pillanatban, amikor "Ő, akit nem nevezünk nevén" meglátott, egymás nyakába ugrottunk, és átöleltük egymást. Régi szép idők után ma csak ennyire futja. A barátja közben távolról figyelte az eseményeket, neki egy fejbólintással köszöntem, amellyel ki is merítettem egész estés társalgási keretünket. Értéktelen ember, sokan közületek tudjátok is, hogy miért...

Az Irish Pub meglehetősen üresnek tetszett. Vytas ott várt már ránk, hogy kis időre csatlakozzon hozzánk, aztán Inga, Aiste, Rokas, az egész litván banda :) "Ő, akit nem nevezünk nevén" végig bájos, csinos, és elbűvölő volt, de ahogy néztem az alatt a két óra alatt, egyetlen dolog tudatosult bennem: valami elveszett Litvániában. Ő volt az csakugyan, ugyanaz a felejthetetlen nevetés, ugyanaz a félreérthetetlen mosoly, de mégis: elveszett a varázslat, a szikra, üressé vált a tekintet, eltűnt a fény...

Pár nappal ezelőtt beszéltem vele erről. Annyit írt csak, hogy minden jól megy, mindennek rendben kellene lenne, de mégis nyűgös, depressziós egy kicsit, és nem érti, hogy miért. Akkor én csak legyintettem, nem is hittem neki, de ahogy tegnap este néha összemosolyogtunk, csak halvány mását láttam már az egykori életörömnek és életigenlésnek az arcán...

Vajon hová lett, merre van szemének boldog csillogása?

Arról a bizonyos bumerángról...

Üzleti etika tanárom, Johan Cottyn nemrég igencsak egyedi példával igyekezett megvilágítani számunkra, hogyan is működik az etika gépezete közel sem erkölcsi normáink betartásáról híres világunkban. A történet elmondása szerint egyszerű: minden etikátlan viselkedés, az íratlan normáknak bármiféle megsértése, áthágása olyan, mint egy nagy rakás, illatos barna toalettcsomóval megpakolt bumeráng. Hiába hajítjuk el magunktól, idővel visszatér, és tartalmával végül minket borít be.

Hogy az elméletet mennyire igazolja az élet, hadd adjak erre néhány közismert példát. Volt egyszer 2006 tavaszán egy választási kampány, amelyben az egyik fél tudatosan nem mondott igazat, a másik fél meg tudatosan nem mondott semmit. Előbbi kormányra került, volt is aztán "Gyere bátran, Magyarország", meg "Igen, megcsináltuk.", és volt aztán öszödi beszéd is, ahol bizony kiderült a siker ára. Az áprilisi öröm és ünneplés közepette a mi Ferink elhajította a bumerángot, aztán a beszéd kiszivárgásakor jött is vissza a szar rendesen. Az, hogy mindezt azóta igyekszik lemosni magáról, de leginkább csak még jobban szétkeni, az már megint egy másik kérdés.

De beszéljünk csak nyugodtan a másik oldalról is. Nekik is kijutott ám a barna csodából rendesen. Az első nagy adagot még 2002-ben kapták, amikor 4 évnyi "Kuss, most mi diktálunk" kormányzás után maga a nép hajította vissza azt a bizonyos bumerángot azzal: "egyelőre itt még nekünk is van szavunk". Jött is aztán Megyó, meg a csoda, ami kétszáz napig tartott.

A második adagot 2006 tavaszán kapta a FIDESZ, amikor abban a hitben ringatták magukat, hogy jó ötlet feltörni az ellenfél szerverét néhány Hillerpistás öngyújtó és kulcstartó designtervéért, és hogy nincs abban semmi rossz, ha a pártszékházból faxoljuk el a függetlennek kikiálltott Magyar Vizsla jóváhagyott példányát. A hajítófa ezúttal rövid utat járt be, és alig egy hónap múlva bekövetkezett a narancsos bukta.

Ott van aztán az SZDSZ, ahol volt egyszer egy szoros elnökválasztás. A két jelölt közül az egyik a vitát, a másik a(z) (ál)küldöttek többségét nyerte meg. A gazdasági miniszter elfoglalta hát a pártelnöki széket, a barna széklet azonban rá is visszahullott, méghozzá olyan mennyiségben, hogy nem is bumeránggal, hanem alighanem helikopterrel érkezett vissza.

Az elmúlt hetekben sorra buktak elő ugyanis a szavazás körüli visszásságok; lassan már azon se lepődnék meg, ha egy nap kiderülne: én is rajta vagyok valamelyik szadeszos regisztrációs íven, esetleg tisztséget is betöltök a Szabad Madaraknál.

Most persze megy a nagy fogadkozás, hogy tiszta kézzel tiszta vizet öntünk majd a tiszta pohárba, és a végén megismétlik majd az elnökválasztást. Erős azonban a gyanúm, hogy megint nem a józanész, hanem a pénz dönti majd el a voksolást. Vagy éppen egy koalíciós válság...

És végezetül hadd térjek ki kicsit szűkebb hazámra, Mezőberényre is. Tavaly év végén volt ott egy testületi döntés, ami meglehetősen nagy visszhangot kavart. Leváltottak egy intézményvezetőt, aki ha nem is "kikiáltott közmegelégedéssel", de jól és eredményesen végezte a munkáját. Helyére egy új vezető került, számos neves eredménnyel a háta mögött, és nagy jártassággal bizonyos területeken, de inkább az informatika, mintsem a közművelődés terén.

A testület akkor politikai döntést hozott. Az MSZP és a FIDESZ feltehetően nagy egyetértésben hajította el a kis békési bumerángot, most pedig, április elején azt olvashatjuk, hogy az új intézményvezető benyújtotta lemondását. Ahogy hallom, nem haladt úgy a rendezvényszervezés, ahogyan kellett volna, az új vezető nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem váltotta be még akkor sem, ha véleményem szerint például a helyi újság színvonalának javulása és a kulturális programok sokszínűbbé válása alapvetően az ő sikereként könyvelhető el.

Egy intézmény vezetéséhez azonban ennyi nem elég. A politikai döntés meghozatala egy szakmai döntés helyett pedig a két párt közös felelőssége. És bár igencsak távol vagyok most az otthonomtól, azt azért még innen is jól látom: az a bizonyos bumeráng ezúttal feléjük közeledik...

(Megjegyzés: A mai bejegyzést szándékosan írtam a megszokottnál jóval élesebb, konfrontatívabb stílusban. Fő célom ezzel az volt, hogy ne csak én fejtsem ki a véleményemet, hanem a bejegyzéshez tartozó MEGJEGYZÉSEK-ben valódi párbeszéd, vita alakuljon ki a kérdésről. Arra kérnék tehát mindenkit, akinek véleménye van a fenti írással kapcsolatban, hogy azt lehetőleg ne iwiw üzenőfalon vagy üzenetben, emailben vagy SMS-ben, esetleg Skype-on ossza meg velem. Kattintson inkább a megjegyzésekre, és fejtse ki itt, vagy szavazzon a jobb oldali sávban található szavazógéppel. Köszönöm.)

Belga portrék...

A minden diákot megdöbbentő buszsofőr, a mélyhangú postai ügyintéző, vagy éppen az öreg koldus a GB előtt, akinek valami oknál fogva mindig adok 10-20 centet. Három személy, akik talán nem is ismerik egymást. Az egyetlen közös dolog bennünk, hogy mindannyian belgiumi hétköznapjaim szereplői. Hadd meséljek most róluk egy kicsit...

A BUSZSOFŐR:

Bár augusztus óta élvezem a kiegyensúlyozottan szeszélyes belga időjárás átkait és áldásait, a buszsofőrrel csupán február végén találkoztam először. A litvánokkal ekkor találtuk ki, hogy délutáni vásárlást csapunk, méghozzá nem másutt, mint a diákok által csak "Big Shopping Center"-ként emlegetett bevásárlóközpontban, amelynek egy kissé szocreál korszakra emlékeztető épület ad otthont egyébként.

Az órák végén gyorsan hazaszaladtunk hát, megszabadultunk a tankönyvektől mázsásra nehezedő táskától, majd a megbeszélt időben összegyűltünk az iskola melletti buszmegállóban. (A hölgyek iránti tiszteletből kénytelen vagyok egy apró csúsztatással élni, egyébiránt meg kellene írnom, hogy húsz percet késtek (: ) Hamarosan a busz is begördült, a volánnál egy addig számomra ismeretlen sofőrrel. Nem voltunk egészen biztosak benne, hogy ezzel a járattal is eljutunk-e az állomásig, ezért angolul rákérdeztem. A válasz lelkes bólintás, valamint egy aprócska kérdés volt: "Where are you from?" Vagyis hogy hova valósi vagyok.

"Hungary" válaszolom, mire tekintete rögtön felcsillan. "Aaa, Hongarije.", nyugtázza elégedett mosollyal az arcán, majd kikapja a kezemből a jegyet, hogy maga érvényesítse. Miközben pedig a gép a megszokott hangon igazolja a bérlet érvényességét, megdöbbenésemre magyarul üdvözöl: "Szia".

A rövidke szócskát egy Los Angelestől Tokióig közismert "wow"-al konstatáltam, a litvánok legnagyobb értetlenségére. Hamarosan azonban ők is megtapasztalhatták meglepetésem okát. "Where are you from?" "Lithuania. " "Oooh, Litouwen. Laba diena."

Mint útközben kiderült, sofőrünk a nyelvek szerelmese. Mindezidáig tizenhétféleképp tudja köszönteni utasait. Mialatt mesél, egy barátságos mozdulattal kezembe nyom egy aprócska csomagot. "Pancakes" - mondja. "Eat it if you like, I'm already full."

Így történt hát, hogy azon a délutánon palacsintát majszoltunk a litvánokkal az 1-es buszon, és egész napunkat feldobta, hogy távol az otthontól egy flamand buszsofőr az anyanyelvünkön köszöntött bennünket.


A POSTAI ÜGYINTÉZŐ

Valami különös véletlen folytán akárhányszor a postán akad dolgom, mindig ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerülök. Nagy valószínűségbeli anomáliáról csupán azért nem lehet ez ügyben beszélni, mert mindezidáig összesen kétszer akadt dolgom a postán. :)

Először valamikor februárban, amikor a holland kurzus keretében tanáraink rendkívül vicces feladatokat találtak ki nekünk, amelyeket a városban (és szakadó esőben) kellett megoldanunk. (Dank u wel, Ellen, hartelijk bedankt :P) Ezek közül az egyik így szólt: "szerezz a feladatlapra egy mai napra érvényes bélyegzőt a postán".

Én, a már hónapok óra itt állomásozó rutinos róka gyorsan végre akartam hajtani a feladatot. A postahivatalban az információs asztalhoz lépve ki is fejtettem angolul, hogy mire lenne szükségem. A másik oldalon egy mély hangú ügyintéző tökéletes angolsággal közölte is rögtön: "Semmi akadálya, de hollandul szeretném hallani"

"Hé, erről nem volt szó, hogy komolyan is kell venni a feladatot." - dohogok magamban, de azért ajkaimra erőltetem legszebb és legékesebb dutch kiejtésemet, és immár a helyiek nyelvén könyörgöm azért a fránya pecsétért.

Az ügyintéző széles mosollyal és egy kurta "heel goed"-al válaszol, ami hivatalosan azt jelenti, hogy nagyon jó, nem hivatalosan pedig azt, hogy szavaimból talán meg lehetett érteni, mi a fészkes fenét is akarok. Rányomja hát a papírra a bélyegzőt, és megtoldja a feladatlapot egy rövidke kommentárral: "Kitűnő holland, gratulálok".

Azután jó darabig nem találkoztunk. A héten azonban ismét a postára voltam hivatalos, hogy feladjam végre a litván project jelentkezési lapját, és egyúttal egy mozgalmas adminisztrációs procedúra végére érjek. Az asztalhoz lépve a már jól ismert ügyintéző fogadott. Mondom neki megint csak angolul, hogy egy borítékot szeretnék venni legelőször. "Csak ötvenes kiszerelésben árusítjuk, 2,69 euro lesz."

Bár nem nagyon lelkesedtem a dologért, nem volt mit tenni, meg kellett venni. Amikor azonban elővettem az egy szál A4-es lapot, amit küldeni szeretnék, az ügyintéző kedvesen elmosolyodott. "Adok egyet a sajátomból", súgja. "De ne említse senkinek"

Ünnepélyesen megfogadtam hát, hogy a posta alkalmazottaival jövőben nyilván gyakorta folytatott csevegéseim során kerülni fogom a témát, majd megcímeztem és átnyújtottam neki a borítékot, hadd repüljön most már Litvánia felé...


AZ ÖREG KOLDUS

Az öreget gyakorlatilag október óta nap mint nap láttam a helyi szupermarket, a GB előtt koldulni. Minden szokásos kellékkel rendelkezett: kopottas bot, konzervdoboz, kezében holland nyelven nyomtatott felirat. Eleinte csak közönnyel nyugtáztam jelenlétét, majd amikor láttam, hogy a helyiek közül sokan adakoznak neki, én is levetkőztem gátlásaimat, és a visszajáróból rendszeresen adtam neki 10-20 centet.

Egy februári délután, amikor Zolival mentünk vásárolni, az öreg ugyancsak az ajtó mellett állt. Már a boltban mondtam is magyar ERASMUS társamnak, hogy bizony ne lepődjön meg, ha kifelé menet majd hagyok valamennyi pénzt a fickónak. Zoli mosolyogva veszi tudomásul naivitásomat a világ megjobbítását illetően, és csak annyit tesz hozzá: "Én is adok neki egy eurót, amint tökéletes kiejtéssel annyit mond: köszönöm szépen" Ezen jól elmosolygunk.

A kijáratnál kissé siettünk, eleredt az eső. "Várj, elfelejtettem" - kiálltottam Zolinak, és visszaléptem az öreghez 20 centtel. "Köszönöm szépen, az Isten áldjon meg." hangzott a válasz, és a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. "Hallottam a magyar szót. Itt laktok valahol?"

Mindezt öt percnyi beszélgetés követte. Kiderült: az öreg Nagyváradról való, évek óta itt van már, de még mindig tökéletesen beszél magyarul. Egy röpke pillanatra Zolira nézte, és elmosolyodtam: "Az egész ösztöndíjadat itt hagyhattad volna, ha tökéletes kiejtés után akartál volna adakozni." - derültem magamban.

Az eső közben lassan csillapodott. Elköszöntünk hát "honfitársunktól", és én még akkor megfogadtam: a jövőben minden alkalommal adni fogok neki valamit. A sors iróniája, hogy azóta sem láttam. Vajon mi lehet vele?

Egy tündérmese folytatása...

Arról már korábban beszámoltam, hogy milyen nem mindennapi körülmények között szereztem tudomást arról a cégről, ahol a tegnapi nap során állásinterjúra vártak. Ezek után gondolom már senkinek sem okoz túlzottan nagy meglepetést, ha azt mondom: szerda délután a tündérmese folytatódott.

Nem sokkal háromnegyed egykor indultam útnak Kortrijkból, és a bő húsz perces vonatút végén megérkeztem Gentbe. Egy város, tele emlékekkel, ez jutott eszembe, miközben sétáltam a központ felé: egy litván lány, akinek kérlelhetetlenül elege van otthoni exbarátjának állandó telefonálgatásaiból, és alig egy hónappal később ugyanaz a litván lány, akinek akkor már fogalma sincs igazán, hogy mit is akar. Mindkét mozzanap Genthez kötődik, két élesen különböző emlék a múltból... Na, de erre most nincs idő, vissza a jelenbe.

A kellemes séta végén megérkeztem az Emile Braunpleinre, Gent egyik leghangulatosabb terére. Időm még volt, mint a tenger, így hát miután megtaláltam az iroda épületét, ahová majd mennem kell, először beültem az egyik szomszédos kávézóba egy Espresso erejéig, és gondolataimba révedve bámultam az ablakon keresztül a téren zajló életet. Nem sokkal fél három után fizettem, és úgy döntöttem, teszek még egy kis sétát a megbeszélés előtt.

Az utcán kopottas ruhában harmónikán játszik egy meglehetősen sovány, ámde mosolygós férfi, ráhagyom a kezemben visszajáróként maradt ötven centet. A templom előtt magyar szót hallok, megszólítom őket. Magyar mezőgazdászok, valamiféle kiállításra jöttek, most épp kulturális sétát tesznek a városban. "Hát te?" - kérdezik, mire elmesélem jövetelem célját. "Csak bátran, okosan, ne hozzál szégyent ránk" - hangzik a válasz, és búcsút veszünk egymástól.

Az iroda elé sétálva még mindig 15 perc volt hátra. Megtanultam már, hogy a belgáknál nem illik ennyivel korábban érkezni, öt perc még belefér, ha ennél több, talán érdemesebb várni. A cég épületével szemben tornyosul viszont a Saint Nicholas templom, így hát erre a kis időre ide tértem be.

A templomot még a 11. század közepén építették egyébként, ám 1120-ban és 1176-ban is tűz pusztította el. A kereskedelem és az ipar fellendülése révén azonban a helyi lakosok meggazdagodtak, így hamarosan újraépítették. Azóta is itt tornyosul a város közepén, a francia forradalom idején például lóistállóként szolgált, ezúttal pedig néhány nyugodt percet biztosított egy állásinterjúra induló magyar diáknak. Leültem egy kis időre, majd hirtelen ötlettől vezérelve elmondtam egy imát. Ha valamikor, hát most igazán elkél az égi segítség...

Öt perccel három előtt aztán kiléptem a templomból, átszeltem az úttestet, és beléptem a cég épületébe. Először a recepcióhoz mentem, ahol már rögtön kedvesen fogadtak.. "Háromtól van találkozóm a Community Managerrel", fogalmaztam ügyesen, hogy ezzel is elkerüljem a flamand név helytelen kiejtéséből fakadó kellemetlenséget.

Rögtön felvezettek az emeletre, egy kis tárgyalóterembe. Már ekkor meggyőződhettem arról, hogy itt bizony nem babra megy a játék: a beléptetőrendszer nem kártyás, vagy hasonló, hanem ujjlenyomat alapú. A bájos recepciós lány megkérdezte, mit szeretnék inni, és egy percen belül ott is termett az általam kért ásványvízzel, meg a hírrel: "Pár perc, és Lien is itt lesz" Ő tudniillik a Community Manager.

És pontosan így is történt. Kezében az önéletrajzom nyomtatott változatával egy ifjú, dinamukis hölgy érkezett meg, 26 éves, mint ahogyan MYSPACE-ről már korábban kiderítettem. A negyed órás beszélgetés jól sikerül, a rám bízott feladat első körben nem kisebb, mint egy Európában már bejáratott, iwiw-hez hasonló közösségi oldal magyar fordításának elkészítése. A későbbiekről még csak beszélni sem merek, olyan lehetőségeket tártak elém...

A negyed óra végén megegyezünk. Amint a papírok rendben vannak, kezdhetek is. Ó, hogy ERASMUS hallgató vagyok... "Nem gond, rugalmasak vagyunk, a munkarendedet könnyedén alakíthatjuk az órarendedhez." És a vonatköltségek... "Természetesen megtérítjük valamennyit" Ami a bért illeti... "Igen, majdnem elfelejtettem. 10 euró/óra bruttó, de mivel még tanuló vagy, ezért a nettó sem lesz kevesebb 9 eurónál" Akkor hát... "Emailben küldöm a további teendőket."

Mosolyogva lépek ki az iroda ajtaján, s tekintetem a Saint Nicholas templom bejáratára esik legelőször. "Köszönöm." suttogom inkább csak magamban, majd nagy jókedvvel sétálok vissza Gent városának gyönyörű utcáin a vasútállomás felé, alighanem egy újabb feledhetetlen emlékkel a szívemben...

Röviden...

Ma reggel senkit sem fogok hosszúra nyúlt blogbejegyzéssel untatni. Délután háromra ugyanis állásinterjúra vagyok hivatalos Gentbe, szóval most engedelmetekkel inkább erre koncentrálnék. Hogy hogyan is zajlott az egész, és milyen eredménnyel járt, arról reményeim szerint egy ma esti, részletesebb írásban már beszámolok majd...

Határidőnapló a blogon

A tegnapi nap kicsit az ördögé volt, nem nagyon haladtam a dolgaimmal, amelyek így kissé feltorlódtak, felsűrűsödtek. Annak érdekében, hogy ez ne fordulhasson elő ismét, a mai napomat nem máshol, mint itt a blogon fogom szépen megtervezni, így legalább pontosan számonkérhetem magamon, hogy mit teljesítettem belőle, és mit nem. Következik tehát egy ERASMUS diák határidőnaplójának másolata a mai napra... [FOR ENGLISH VERSION CLICK HERE]

2008. április 1., kedd
-------------------------------

9.30 Zuhanyzás, öltözés, reggeli, fogmosás. (Izgalmasan kezdődik, igaz? :P)
10.00 E-mailek megválaszolása.
10.10 Számvitel 2. felkészülés - 1. anyag
11.30 Litván project jelentkezési lap postázása (sürgős)
12.00 Ebéd, pihenés
13.00 Felkészülés az állásinterjúra (cikkek a cégről, iroda megkeresése a térképen)
14.00 Délelőtt befutott e-mailek megválaszolása
14.15 TEAMWORKING - Business Project olvasása I.
16.00 E-mailek haza: zsidó konferencia, statisztika II., netezés

17.00 Mosoda
18.00 Uszoda Rokassal, Snaigevel, Kseniával
21.00 Korai fekvés, holnap interjú

MEGJEGYZÉSEK: Ingának és Mirjamnak születésnapja van, ne felejtsd el felköszönteni őket.

Menetrend

A litván project hajtós hétköznapjai után a hétvége a pihenés jegyében telt. Filmeket néztem, neteztem, szombat este még a várost megszálló vidámpark és bazár környékét is bejártam Zolival. Hétfőtől azonban jön a kemény munka, csak győzze követni az ember.

Na, de mindenekelőtt érdemes néhány szót szólni erről a pihenés dologról. Mindig úgy vagyok ezzel ugyanis, hogy addig áhítom, amíg nincs benne részem. Rengetegszer, amikor hajtás van és kemény munka, szinte öntudatlanul is kicsúszik a számon, hogy "bár ne kellene most semmit sem csinálnom két napig." A vicc a dologban ráadásul, hogy teljesen komolyan is gondolja az ember. Mégis, amikor sok kerül rá, és akárcsak egy hétvége telik el úgy, hogy nincs semmi tennivaló, máris belekeseredem, beleunok, és szinte már izgatottan várom a hétfőt, az új feladatokat, kihívásokat...

A mostani hétvégém pont ehhez volt hasonlatos. Olvasgattam, neteztem, filmet néztem, aludtam, semmi érdemleges. Szombat estére már olyannyira elegem volt a saját szobám látványából, hogy Zoli ötletén felbuzdulva elnéztünk a városközpontba, amelyet egy hete megszállás alatt tart egy kisebb vidámpark és mobil kajálda.

Jól elszórakoztunk, volt pár poénos történet is. Ezek között élen jár a fagylalt esete. Történt ugyanis, hogy úgy döntöttem, bizony én eszek egy háromgömbös fagyit, lesz ami lesz. Ki is kértem: csoki, eper, vanília. Már a második adagnál vettem csak észre, hogy bizony ezt nem egy tölcsérbe adják, mint ahogy azt a kiírás sugallta, hanem bizony külön-külön. Szerencsére még idejében sikerült a második fagyi után leállítanom a fickót, de így sem kerülhettem el az alábbi helyzetet:

Kétfélét kértem, kettőt kaptam...
I asked two kind of, they gave me two...

Ez persze némiképp elrettentésként hatott arra a kósza elképzelésemre, hogy teli hassal felüljek bármelyik gyomorforgató mókamasinára. Ezért inkább emellett döntöttem:

Harley, Harley, Harley... :)

A vasárnap szintén nyugisan telt. Kitaláltam először is, hogy átrendezem a szobámat. Mindig bosszantott ugyanis, hogy az a hely, ahol dolgozom, és az, ahol alszom, lényegében egy és ugyanaz. Így hát most azt ötlöttem ki, hogy felviszem az ágyamat a szobám felső szintjére, míg a lenti részen dolgozószoba hangulatot igyekszem kialakítani. A dolog sikerrel járt, az egész sokkal tágasabb és hangulatosabb így.

Délután az orosz csaj, Ksenia kitalálta, hogy menjünk bringázni. Szegényke most tanulja még csak, eléggé bizonytalan, de azért nekivágtunk a külvárosnak. Egy hatalmas rét tövében leparkoltuk a járgányokat, letelepedtünk a fűre, és két órán keresztül beszélgettünk. Kellemes este...

Mától azonban kezdődik a hajtós munka. Lássuk, mi minden tornyosul előttem:

* ENGLISH 7: A prezentáció témáját április 7-ig kell kiválasztanom, majd egy hetem van, hogy elkészítsem. Bemutatása április 14. Emellett az eddig szavakat is be kellene gépelni, tanulni, gyakorolni.

* DOING BUSINESS IN BELGIUM: Neki kéne esni ennek a 150 oldalas könyvnek, mert április 9-én vizsga van belőle, és eléggé kemény, tömör az anyag.

* BUSINESS PROJECTS: Két projectet vállaltam, lassan el kellene kezdeni olvasni őket, jegyzetelni, prezentáció vázlatát elkészíteni, és időpontot egyeztetni a tanárokkal a bemutatásukról. A két téma pont ellentétes egymással: THE INNOVATIVE INDUVIDUAL, a témavezetőt nem ismerem, és TEAMWORKING, témavezető az általam nagyra tartott Larissa Deblauwe.

* OTTHON: El kellene kezdeni tanulni a Számvitelt és a Statisztikát, mert különben nem jutok semmire. Motiváció a mélyponton, itt jöttem rá Belgiumban, hogy ez engem mennyire nem érdekel.

* ZSIDÓ KONFERENCIA: Erre is el kell készítenem az előadásvázlatot, egyeztetni a konkrét programot otthon, és így tovább.

* ÁLLÁSINTERJÚ: Szerdán délután háromra megyek Gentbe, addig át szeretném olvasni a céggel kapcsolatos adatokat, cikkeket a neten.

* LITVÁN PROJECT: Jelentkezési lapot postázni, és minden további felmerülő feladatot elvégezni ezzel kapcsolatban.

Mint látható tehát, nem fogok unatkozni manapság... :)

Egy hónap mérlege

A mai napon ünnepli egy hónapos fennállását a blog. Bár bejegyzések korábban is születtek, ám rendszeresen 2008. február 29-én kezdtem el vezetni. Hogy mennyire nyerte el tetszéseteket, arról a jobb oldalon található szavazósávban mondhattok véleményt. Bár az elmúlt harminc nap adatai önmagukért beszélnek... (A képek nagyításához kattints rájuk duplán - To enlarge pictures, double click on them)

Mindenekelőtt ejtsünk néhány szót a látogatások és oldalmegtekintések számáról.

850 visits * 1232 loaded page * 1,45 page/visit

Mint az látható, az említett időszakban 850 látogatás alkalmával 1232 oldalt tekintetettek meg a blogon. Ez átlagban 1,45 oldallátogatást jelent. Mit is mutat ez a szám? Lényegében azt, hogy a főoldalról sokan még elnavigáltak valamelyik régebbi bejegyzéshez is az archívumból.

A blog olvasóinak földrajzi elhelyezkedésével kapcsolatban azt tudjuk, hogy a 850 látogatás Európa 10 különböző országa között oszlik meg az alábbiak szerint:

Visits by country

Természetesen a külföldi látogatások főként a fényképek feltöltése idején jelentősebbek, míg Magyarországról és Belgiumból számos rendszeres olvasó akad. A lista elején szereplő három országból az alábbiak szerint alakul a látogatók megoszlása:

Visits from Hungary

Mindez számszerűsítve a következőképpen fest:

Visits from Hungary by cities

Ugyanezek az adatok Belgium esetében a következők:

Visits from Belgium

Mindez az alábbiak szerint oszlik meg az egyes városok között:

Visits form Belgium by cities

És a ranglista harmadik helyén, minő meglepetés: Litvánia.

Visits from Lithuania

Városok szerint a következő a helyzet:

Visits from Lithuania by cities

A blog elismerését jelenti, hogy március közepétől felkerült a Startlap blogokról szóló tematikus oldalára, a www.blog.lap.hu-ra.

Link to my blog on a popular Hungarian link collection site

A legnagyobb elismerés azonban mégis az a napi 10-55 látogatás, amely azt mutatja, hogy sokan, sőt egyre többen érdeklődnek mindennapi írásaim, gondolataim és néha baromságaim iránt. Ez jó érzéssel tölt el, és hálás köszönet érte minden olvasónak.

Maradjatok velem... :)

Véletlenek összjátéka

Hetekkel ezelőtt a vonaton találkoztam pár fiatallal, akik épp egy hétvégi party előkészületein dolgoztak. Tegnap pedig kaptam egy e-mailt, hogy szerdán várnak állásinterjúra Ghentbe. Hol itt az összefüggés, és mennyi esély van minderre? Nos, majd mindjárt kiderül.

Az egész történet azon a délutánon kezdődött, amikor Liége-ből visszafelé jövet a vonaton kis nemzetközi csapatra lettem figyelmes. Négyen voltak csupán, ám a kiejtésükből (lám, lám, az ERASMUS tapasztalat) gyorsan beazonosítottam, hogy nem egyazon országból. A lány finn volt, két srác francia, egy pedig portugál.

Éppen befejezték a hétvégi buli előkészületeiről szóló csevegést, és témát váltottak, amikor figyelni kezdtem a fenti okokból angol nyelven zajló beszélgetésre. Mivel a többiek (értsd: Vytas, Alexandra és Olivia) bealudtak a fáradtságtól, így rövid hezitálás után bekapcsolódtam a társalgásba.

Mint kiderült, ők egy internetes oldal munkatársai Ghentben, amely nemzetközi babérokra tör. Elégedettek a munkával, a pénz kiemelkedően jó, a társaság remek, az oldal pedig az Alexa Internet szerint a 72. legnépszerűbb site a weben. Ez már önmagában jó ajánlólevél.

Amikor megemlítem, hogy magyar vagyok, felcsillant a szemük. A vonat közben épp megérkezett Ghentbe, de gyorsan adtak még egy internetes címet, és leszállás közben csak annyit tettek hozzá: "Szánj rá két percet, és nézd meg. Magyar munkatársunk még nincs."

Másnap kora reggel betöltöttem az oldalt, és pontosan nekem való álláslehetőségre akadtam. Még akkor nekiláttam, és rövid idő alatt összehoztam egy angol nyelvű önéletrajzot, majd elküldtem a megadott címre. Túl sok várakozással nem voltam a dolog iránt, mindannyian tudjuk, hogy mennek az efféle dolgok odahaza.

Annál nagyobb meglepetés ért, amikor pár nappal később a következő üzenetet találtam elektronikus levelesládámban:

" Hi. Unfortunately, I could not open your resume. Can you send it to me in another format?"

"Üdv! Sajnos nem tudtam megnyitni az önéletrajzodat. El tudnád küldeni másik formátumban?"

Az rögtön leesett, hogy megint az új Office-régi Office problémáról van szó, ezért lementettem a fájlt korábbi formátumban, és újra elküldtem. Közben meg is jegyeztem magamban, hogy kis hazánkban a történet alighanem egész másként zajlana: "rossz formátumban küldted, bocsi, így jártál, van másik tíz a helyedre." Következtetés: Belgium nem Magyarország.

A fenti esetet követően megint csak teltek a hetek, el is felejtkeztem a dologról egészen addig, amíg tegnap, a litván project ügyintézésének kellős közepén váratlanul újabb emailt nem kaptam a cégtől:

"Hi Gabor

Your resume looks really interesting to me. Can you tell me when you could make it to our offices in Ghent? I have some time next Wednesday, Thursday or Friday afternoon.

Best regards"

***

"Üdv Gabor

Az önéletrajzodat rendkívül érdekesnek találtam. Meg tudnád mondani, mikor tudnál bejönni a ghenti irodánkba? Szerda, csütörtök és péntek délután van némi időm.

Üdvözlettel"

Még egy gyors e-mailváltás, és leegyeztetjük az interjút szerda délután három órára. Közben én még kissé nehezen térek magamhoz; ez valami egészen más, mint amihez odahaza szoktunk.

Így hát alig egy hét múlva életem első komoly állásinterjúján veszek részt, rögtön egy másik országban, másik nyelven. Az elvárásaim nem túl nagyon, szeretnék helytállni a beszélgetésen, a többit pedig a sors kezeire bízom...

...már csak azért is, mert eddig remekül intézte a dolgokat. :)

Litván project - ügyintézés

Az elmúlt napokban a szünet legédesebb napjait azzal töltöttem, hogy az augusztusi litván projecttel kapcsolatos adminisztrációs dolgokat intéztem. Ha pedig már itt tartunk, azt hiszem érdemes kicsit mögé nézni annak, hogyan is zajlik az ilyesmi az én esetemben. Szubjektív szervezési útmutató.

Az első lépés természetesen az volt, hogy kapcsolatba léptem a program kinti szervezőjével e-mailben, és programleírást kértem tőle. Ez azért elengedhetetlenül fontos, mert egyrészt nekem feltétlenül tisztában kell lennem minden részlettel, másrészt pedig amikor majd tagokat igyekszem szerezni a projecthez, jó eséllyel az első kérdésük az lesz: mi a jegenyefaágból összetákolt fészkes fenéről van itt szó?

A csoport vezetőjének a leírást elolvasva kell meghoznia az első döntést: érdekes-e a program, érdemes-e részt venni rajta, vagy sem. Ebben az esetben mindkét kérdésre igen volt a válasz, így hát nekiláttam, és összeírtam azoknak a személyeknek a nevét, akiket érdekelhet a tájékoztatóban ismertetett program. Ezt követően a Yahoo Mailben létrehoztam egy levelezőlistát, és tájékoztató e-mailt küldtem nekik, a programleírással együtt. Ugyancsak megkértem őket arra, hogy minél előbb jelezzenek vissza: a megadott feltételekkel érdekli-e őket a dolog.

Közben a szervezőtől megérkezett a jelentkezési lap, és elkezdődött az egyeztetés: mit hova kell írni, a mi esetünkben ez mit jelent, és így tovább. A leendő résztvevők részéről a visszajelzések persze akadoztak, mindig így szokott ez lenni. Csütörtök reggel újabb e-mailt küldtem ki, immár péntek délelőtti határidővel, és azzal a céllal, hogy néhány alapadatot is megkapjak a jelentkezéshez.

Végül voltak, akik el is küldték, voltak, akik esetében az iwiw-et kellett használjam, hogy határidőre elkészülhessen a pályázati anyag. A következő lépés természetesen ennek elküldése lesz, azt követően pedig szeretném felvenni a kapcsolatot a többi résztvevő csapattal. A nyár elején egyeztetést is tartunk majd egyébként, ez egy másik, két napos litvániai utazást jelent majd számomra. A csapatvezetőkkel és szervezőkkel ekkor - feltehetően Vilniusban - találkozom majd, hogy átbeszéljünk a program részleteit.

No, de azt hiszem, egy kissé előreszaladtam. Most vissza is térek a jelentkezési lap utolsó simításaihoz... :)

Egy sírkő története

Az ypres-i katonai temetőkben az I. világháború több tízezer áldozata nyugszik. Sírkövek hosszú sora emlékeztet a kilencven évvel ezelőtti veszteségekre. Egyen a sok tízezer közül Patrick 'Paddy' Budgen közlegény neve áll. Íme az ő története...

Patrick Budgen sorozási fényképe

Az ausztráliai Adelaide-ben született Patrick Budgen vallásos férfi volt, aki még a háborús viszonyok közepette is igyekezett minden alkalmat megragadni arra, hogy templomba mehessen. Ugyancsak szorgos levélíró hírében állt, halála napjáig folyamatosan beszámolt családjának a fronton történtekről.

Patrick Budgen családja

Írásaiból kitűnik: pontosan tisztában volt a veszéllyel, amellyel szembe kellett néznie. Legalábbis erről tanúskodik levele, amelyet 1917. januárjában, egyik bevetése előestéjén írt édesanyjának:

"A legkeményebb harcok közepébe megyünk, de igazán felkészültem. Készen állok már azóta, hogy földet értem Angliában."

"Hétről-hétre teszem a dolgomat, és ha valami véletlenül történnék velem, szívemben biztosan érzem, hogy boldogsággal teli helyre távozom majd, mivel soha semmi olyat nem cselekedtem, ami miatt szégyenkeznem kellene. Épp ezért nem félek semmitől..."

Mindeközben izgatottan várta az othonról érkező híreket, csomagot. Gyakran hiába. 1917. áprilisában például ezt írja anyjának:

"Nem látom értelmét, hogy bármit is küldjetek nekem csomagban, hiszen úgysem kapom meg. Bezzeg ezek a bájgúnár katonák Londonból megkapják, úgy hiszem. Azért ez elég rohadt dolog, hogy az ember harcol a saját hazájáért, de mégse kapja meg a csomagot, amit küldenek neki."

Egy másik levélben nyelvtudásával kapcsolatban a következőt írja:

"A francia nyelvvel nagyon jól elhaladtam. Lassan el sem tudom képzelni hogy angolul szólok majd hozzád, ha újra hazamegyek."

Vallásos gondolkodását azért a háború éveiben is megőrizte:

"Küdök neked egy rózsafüzért és egy zsebkendőt, egy francia pap áldotta meg őket. A helyiek egyébként nagyon vallásosak, a főutcákon rengeteg szobor található apró kis dobozkákkal. Gyakran láttam, hogy az emberek ezekbe a dobozkákba dobják be a pénzüket. [...] A keresztre feszített, haldokló Urunk szobrai közül egy-kettő csodaszép."

Persze a harcok során szerzett élményeiről is beszámolt:

"Egy rövid időre visszatértem az árkokból. Nem is annyira szörnyű. A legborzalmasabb talán a bűz. Az árok körül, ahol mi voltunk, rengeteg holttest. Egy hónapja szoros küzdelmet vívunk itt, szóval a szagok igazán mesések. Lehetetlen eltemetni őket, mert a Fritzek túlságosan élénkek ezen a környéken."

Patrick Budgen mindvégig megállta a helyét. Erről számolt be családjának írt levelében egyik bajtársa is:

"Meglehetősen izgalmas és egyedülálló tapasztalattal bírok Patrick hősiessége terén. Egyszer, miután célt értünk egy előrenyomulást követően, a fiúk a jobb szárnyon azt az utasítást kapták, hogy húzódjanak vissza az Angol Hadosztály miatt, ami tőlünk jobbra képtelen volt felzárkózni.

Én azonban a lövészárokban voltam, meglehetősen elől, így nem kaptam meg a visszavonulásra szóló parancsot, úgyhogy fogalmam sem volt róla, hogy egyedül maradtam. Amikor a Fritzek támadni kezdtek, kettőt leszedtem a puskámmal, de vissza kellett bújnom az árokba, mert gépfegyverrel tüzeltek rám.

Ekkor három német ugrott be mellém, esélyt sem adva az ellenállásra. Azonnal lefegyvereztek, és a legfiatalabbik Fritz, olyan 18 éves körüli, a pisztolyát a halántékomra szegezte, majd már-már lövésre készült.

A legidősebb Fritz azonban elkezdett valamit makogni németül, és rábírta a fiatalt, hogy szegezze le a pisztolyát (nagy megkönnyebbülésemre). Egy pillanat múlva ez a német, aki megóvott attól, hogy lelőjjenek, átugrott a szomszédos lövészárokba, és egy golyó rögtön keresztülszáguldott a gyomrán.

Ahogy felnéztem, egy Paddy Burgen nevű közlegényt láttam, amint néhány emberrel a megmentésemre siet. A másik két német menekülésbe kezdett, de Budget gyorsan végzett velük, így végül biztonságban visszatérhettem a védvonalaink mögé.

Az egész eset nagyon kemény pisztoly- és gépfegyvertűz közepette zajlott, így tiudatában vagyok annak a megfizethetetlen adósságnak, amivel Paddy Burgennek tartozom bátorságáért, és hogy megmentett engem."

Bajtársai körében (felsős sor, balra)

Partick ugyanakkor sosem büszkélkedett hőstetteivel. Egy 1917. szeptemberében kelt levelében is csupán sportsikereiről tesz említést:

"Futballistaként van egy nevem a Batt fiúk körében. Mindannyian TANK-nak hívnak, és azt mondják, nincs még egy olyan játékos, mint én..."

Nem sokkal e levél megírása után, 1917. szeptember 28-án az alig 20 éves Patrick Budgen bevetés közben lövés általi halált szenvedett. Végső nyughelyre a Hoge Crater Katonai temetőben lelt, a belgiumi Ieper határában.

Patrick 'Paddy' Budgen sírja


(Forrás: http://www.australiansatwar.com.au)

Havas Húsvét - Snowy Easter

Télkép *** Winterscape


** Ez a fehér izé fentről jön :) **
** This white stuff is coming from upstairs :) **


Jól meggondoltad? :) ** Are you sure? :)

** A hűvös, havas "nyári" parádén **
** On the cold, snowy "summer" parade**



** És két perc múlva magyar Európa Bajnokot ünnepeltünk **
** 2 minutes later we celebrated a new Hungarian European Champion **

Katonai temető, Ieper - Military cemetery, Ieper

Kommentár nélkül *** No comment





Leletek *** Finds

Korabeli gázálarc *** Period gas mask

Havas húsvéthétfő...

Mint ahogyan arról a fenti alliteráció is árulodik, sokfelé jártunk a tegnapi nap során, csak éppen zöld erdőben nem. A napot Ieperben kezdtük, majd irány egy kis határmenti tanya, finom szendvics ebédre. Délután Észak-Franciaország, nyári karnevál, havazás. Este grillparty Torhoutban. A reklám után jövünk a részletekkel...

A helyszín Belgium, Nyugat-Flandria, ahol az emberek egy része olyannyira szereti a társaságot és a fiatalokat, hogy egész napos programot szervez nekik, és állja az összes költséget. Kapva eme nemes alkalmon, két kortrijki magyar ERASMUSOS diák üres gyomorral, ámde kitörő lelkesedéssel csatlakozott a remek kezdeményezéshez.

Nos, röviden így magyarázható, hogy mi a fészkes fenét kerestünk mi a Feltámadás ünnepének reggelén 8 óra 7 perckor a Torhout felé tartó, kissé ódivatú vonaton. Zoli még múlt héten szólt a fenti lehetőségről, és mivel egyikünk se szerette volna húsvét második napját a szobájában tölteni, ezért gyorsan jelentkeztünk a megadott e-mail címen. Persze nem is bántuk meg, mozgalmas napot kaptunk érte cserébe.

Először is Ieperbe mentünk, az I. világháborús áldozatok temetőjébe. Korábban már írtam róla, amikor a flamand családi nap keretében jártunk itt. A hatás ugyanaz, döbbenet és csend, ahogy a rengeteg sírkő között sétál az ember. Egy kis múzeumban az ásatások során előkerült tárgyak, köztük levelek... Hosszan elidőztem, végigolvasgattam őket, míg a csoport már rég elhagyta a termet, én még benn nézelődtem.

Hiába, minden háború története egyben több millió ember története is. Jómagam mindig azt vallottam, hogy bármilyen helyzetet az életben, legyen az hétköznapi vagy akár történelmi esemény, az egyének és személyek szintjén érthetünk meg igazán. Így, bár a sok százezer áldozat emberi sorsának alakulását elmesélni lehetetlen, egyet közülük azért mégiscsak megosztanék veletek. Patrick Budgen történetét hamarosan megtalálhatjátok a blogon.

No, de visszatérve a húsvéti kirándulás elbeszéléséhez, Ieperből egy kis határmenti tanyára mentünk ebédelni. Az autókat kicsit messzebb hagytuk, az utolsó kilométert már gyalog tettük meg a szántóföld mentén. "Tele van első világháborús golyókkal a föld", mondja házigazdánk, és hogy állítását bizonyítsa, a kezembe is nyom egy frissen talált példányt.

Első látásra kavicsnak néz ki, csak mikor a tenyerembe kerül, akkor érzem: kőnek bizony meglehetősen nehéz. Vajon kinek az életét oltotta ki csaknem kilencven évvel ezelőtt ez a golyó? Vagy lehet, hogy célt tévesztett, és valaki épp így menekült meg általa? Furcsa érzés és ezernyi kérdés: kezemben az élő történelem...

Megérkezés után rögtön ebéd: finom hússalátás szendvics, degeszre esszük magunkat. Kell is az energia, mert délután Észak-Franciaországba megyünk, méghozzá - nem tévedés - nyári karneválra.

Nos, a szervezők alighanem súlyos hibát vétettek, amikor a program összeállítása során könnyelműen elfeledkeztek egyeztetni a várható időjárásról Szent Péterrel. Csakis e mulasztás számlájára írható ugyanis az a tény, hogy a határt átlépve komoly hóvihar fogadott bennünket.

A karneválnak otthont adó város is teljesen behavazódott, a környékbeli dombok fehérek, az úttest latyakos. Ezek után mondanom sem kell, milyen abszurd hatást keltett, amikor például az egyiptomi öltözékbe bújt felvonulók szakadó hóesésben masíroztak végig a főutcán.

Némi bámészkodás után betértünk egy kis kávézóba. Házigazdánk helyi italkülönlegességre hívott meg bennünket, ami bár fényévnyi távolságra volt az ízletes kategóriától, de viszont adtak hozzá műanyag - kanálként funkcionáló - pálcikát, bár a fene se érti, hogy minek.

Miután a fenti "very delicious, thanks a lot" italt elfogyasztottuk (fő az udvariasság!!!), visszaindultunk Torhout felé. Ekkorra a havas lejtőknek már nyoma sem volt, minden csupa zöldbe öltözött, nyilvánvalóan az általam világklasszis színvonalon előadott "Bújj-búj zöld ág..." című, osztrákok által értetlenül végigcsodált klasszikus hallatán.

Megérkezve vendéglátónk házába az a hír fogadott, hogy itt bizony grillparty lesz, és finom húsokat meg salátákat fogunk vacsorázni, ha majd eljön az ideje. A flamand delegáció neki is látott az ételek elkészítésének, miközben mi egy óriási plazmatévén végignéztük, hogyan is alázza porig egész Európát Cseh Laci négyszáz vegyesen.

Időközben elkészült a vacsora, újabb nagy kajálás, csevegés. Előkerül a megszokott téma is, házigazdánk nem kicsit spiccesen jelenti ki: "You know, I'm flemish. You know..." (Tudjátok, én flamand vagyok. Tudjátok...)

10 óra körül aztán mi búcsút vettünk akkor már alaposan borvirágos flamand barátainktól, szívből megköszönve nekik ezt a felejthetetlen napot. Még elértük Zolival az utolsó vonatot, és kissé fáradtan, de mégis elégedetten hazazötyögtünk az errefelé régen látott, szakadó hóesésben...

A megosztott ország I.

Évek óta harsogja az otthoni média, hogy Magyarország megosztott, két táborra szakadt, a közöttük meghúzódó árok pedig egyre mélyebb. Márpedig én azt mondom, hogy bár az állításnak van némi alapja, a kijelentés mégis erőteljes túlzás, politikai és kommunikációs lárifári. És hogy mire alapozom a véleményemet? A tényre, hogy hét hónapja élek egy valóban megosztott, két táborra szakadt országban.

Külföldről alighanem elképzelhetetlen, hogyan is működhet egy ország három hivatalos nyelvvel, és két jelentős, ám mentalitásában és gondolkodásmódjában jelentősen eltérő közösséggel. Nos hát az úgy fest, hogy vannak ugyebár a flamandok, akik dutch-ul, vagyis hollandul beszélnek, és vannak a vallonok, akik pedig a franciára esküsznek. Hogy ezek mellett az ország keleti részén egy aprócska területen német nyelvű a belga lakosság, azt a helyiek egy apró mosollyal és legyintéssel konstatálják csupán.

Ha igazán helyénvaló választ keresünk arra a kérdésre, hogy pontosan hol is tanulok én ezekben a hónapokban, akkor a felelet nem Belgium, hanem Flandria. Mint ahogyan az itt élők sem belgák, hanem flamandok. Pontosabban: először flamandok, és csak utána belgák.

Mi sem jelzi ezt jobban, hogy a helyiek többségét meglepetésként érné a kérés: "elénekelné a belga himnuszt." A magyarázat egyszerű: a többség vagy nem ismeri a himnuszt, vagy nem tudja a szövegét. Ha belga válogatott labdarúgó meccsen a közönség soraiban elhelyeznénk például egy kamerát, akkor nem kevesebbet látnánk, mint hogy a szurkolók a dallamra egységesen éneklik: la-lala-la-la-la.

Tudom, ez elsőre talán hihetetlennek tűnik, mégis igaz. Olyannyira, hogy amikor tavaly a frissen megválasztott belga kormányfőt a nemzeti ünnepen arra kérte egy televíziós stáb, hogy énekeljen egy kicsit a hinmuszból, az rázendített a La Marseilles-re. Ráadásul azt sem tudta pontosan megmondani, mit ünnepelnek július 21-én, saját nemzeti ünnepükön.

De ezernyi más esetet is felsorolhatnék. A tankönyvekben például, amelyekből tanulunk, szintén gyakrabban találkozunk a flamand kifejezéssel, mint a belgával. A flamand export, a flamand munkanélküliségi ráta, és így tovább. Tanáraink többsége is flamand egyébiránt. Sosem felejtem el például Guido Peene bemutatokozó mondatát: "I'm catholic, I'm flemish" (Katolikus vagyok, flamand vagyok.)

Tovább megyek. A flamandok bizony nem szeretik a vallonokat. A többségük legalábbis nem. Lustának tartják őket, akik hajlamosabbak az élet élvezeteinek keresésére a kemény munka helyett. Vannak tanárok, akik ennek hangot is adnak. Igencsak élen járt ezzel az első félévben Business Management Englisht tanító Henry Lefevre, aki egyenesen allergiás volt mindenre, ami vallon, vagy francia. Örök klasszikusok tőle:

* Belgium egyes részein a munkanélküliség 21%-os. Vajon melyik rész lehet az?
* Renault? Az is egy autó?
* Ma megint egyeztetések voltak a kormányról. Négyből három párt egyetértett. Találjátok ki, melyik volt a negyedik.

(Foly. köv.: Flamand-vallon ellentét a mindennapi életben)