Szerdai rémálom

Alighanem mindenkinek volt már életében olyan álma, amikor mindenáron szeretett volna eljutni valahová, de minél nagyobb erőfeszítéseket tett, azok annál kevesebb eredménnyel jártak. Az ilyen álmok után másnap reggel valósággal megkönnyebbül az ember. A pech csak az, ha mindez éber állapotban történik vele.

Reggel 5.20-kor, vagyis 3 órával és 10 perccel a vonat indulása előtt indultunk Balázzsal Budapestre. Az út általában 2 órát vesz igénybe, de legrosszabb esetben sem tart tovább két és fél óránál. Közben kellemesen elbeszélgettünk, minden rendben is volt, amíg be nem értünk áldott fővárosunkba, amely szépen bedugult.

Az addig ólomlábon járkáló percek szaladni kezdtek, már 8 óra is elmúlt, és alig haladtunk előre. A vonat 8.35-kor indult, így eleinte még biztosak voltunk benne, hogy elérjük. Olyan 8.31 körül, amikor leparkoltunk, már kevésbé.

Rohanás be az állomásra, a vonat a 2-es vágányról indult. Persze ez van legmesszebb. UKét ellenőr az utunkat állta, a táskámból igyekszem előásni a jegyet. Látva, hogy sietünk, megszán tminket és továbbengedett. Szaladtunk tovább mindketten, persze a táskát már nem volt idő visszacipzározni, így annak tartalma fél perc múlva burleszkfilmbe illő művésziességgel repült ki belőle minden. Mire a 2-es vágányhoz értünk, a vonat végét láttuk már csupán.

B-terv, hozzuk be Füzesabonyban, ott is megáll. Rohanás vissza a kocsihoz, persze Mikuláscsomag. Kikeveredtünk Pestről, rá az autópályára, elég nagy sebességgel hajtottunk Füzesabony felé. Persze traffipax. A vonat épphogy elhagyta a várost, mire odaérünk.

Nincs mese, irány tovább Miskolc. Előttünk litván kamion araszolgatott. Beelőztük, majd lefulladást színlelve leintettük. Rokas SMS-es segítségével megkértük, hogy vigyen el Litvániába 50 euróért, de nemet mondott, valószínűleg nem teheti. Közben emiatt Miskolcon is lekéstük a vonatot.

A következő állomás Kassa, ezt még megpróbáltuk. Félretettem 30 eurót a költőpénzből az extra benzinre, és nekivágtunk. A vonat előtt értünk a városba, éppen az állomást kerestük, amikor egy meg nem engedett kanyarodásért leintett minket egy rendőr. Láthatóan zsebre dolgozott. Kérdeztük mennyi: azt mondta 30 euró. A képébe röhögtünk, ilyen nincs... Kifizettük.

Vissza Miskolc. Az állomáson még érdeklődtem a másnapi jegy után. Amikor nem tudtam helyet foglalni a Varsó-Vilnius közötti buszra, akkor adtam fel végleg. Pénzem jócskán megfogyatkozott, és a napom mégis ugyanott ért véget, mint ahol elkezdődött.

Csalódottságom eltartott egy darabig. Este Alinával is megbeszéltem a történteket. Azóta már rájöttem, sokkal jobban jártam, hogy így alakultak a dolgok. Akkor ugyanis talán soha nem jutott volna el a kettőnk ügye oda, ahol most tart. Részleteket egyelőre nem mesélnék erről, ez maradjon egyelőre köztünk.

Annyit azonban hozzáteszek: már gondolkodunk egy litván úton a jövő héten. Időpontról, közlekedési eszközről ezúttal azonban egy szót sem ejtenék. A szerdai nap után alighanem rossz ómen. :)

Gyorsjelentés

Helyzet 4 óra 53 perckor: Alig hét perc múlva indulok Litvániába. Először irány Budapest, Keleti Pályaudvar. Onnan tovább Varsó vonattal, érkezés este kilenc körül. Onnan elvileg megy busz Litvániába 11-kor, de jegyet csak előfoglalással lehet kapni. Erősen bízom benne, hogy tudok még ott venni, ellenkező esetben az éjszakát alighanem a méltán híres Hotel McDonaldsban fogom tölteni.

Ha a busz működik, holnap 7.20-kor Kaunasban vagyok, és találkozom Alinával. Onnan 11.45-kor tovább Birzai, és 15.45-kor már ott is vagyok Rokaséknál. Ha a busz nem jön össze, kicsit bonyolultabb lesz a dolog, azt hiszem. :)

Nyár / Summer / Vasara

Most, így vasárnap reggel az jutott eszembe, hogy talán érdemes lenne írni néhány sort a nyáron aktuális tervekről. Lesz itt ugyanis Litvánia, Litvánia, aztán Litvánia, ERASMUS könyv, egy olimpia, no meg játék, móka, kacagás...

Íme tehát az elkövetkezendő hetek menetrendje:

- Június 25 - július 15, Litvánia: Látogatás Rokasnál, Jurgánál, Ausránál, Alinánál, Vytasnál és Ingánál. Gyakorlatilag teljesen beutazhatom az országot: Birzai, Vilnius, Kaunas, Klaipeda és a tengerpart, stb.

Ezen belül július 11-13: a litván EU project megbeszélése Vilniusban, két napos találkozó.

A lebonyolítást illetően annyit, hogy alighanem bérlek majd egy szobát Vilniusban, ahonnan folytatni tudom neten keresztül a munkát, és nem kevésbé ezt a naplót. Innen aztán mindenfelé el lehet utazni, amerre csak szeretnék.

Mellette pedig nyugodtan tudok ott dolgozni az ERASMUS-os könyvön is, a nyáron szeretnék elhaladni vele, amennyire csak lehet, de mégsem elsietni, nehogy a minőség rovására menjen.

- Augusztus 8.: Olimpia kezdete. Lelkes szurkolás, éjszakázás, stb...

- Augusztus 15-25: Litván EU project, Kintai. Kis falucska a tengerparton, kulturális, globális és egyéb kérdések terítéken, no meg bringatúra, koncert, ilyesmi.

Nos, hát tömören ennyi. Aligha fogok unatkozni.

Viszlát Kortrijk...

Köszönhetően Závodi kolléga és ügyeletes ERASMUS-os magyartárs tevékenységének, íme az utolsó Kortrijkban töltött másodpercek képei:

Rendteremtés

Két nappal hazaérkezésem után határozottan úgy éreztem, hogy kissé szertehullott körülöttem a világ. Szakmai és magánéleti téren is rengeteg tennivaló és tisztázásra váró tényező lappang, amelyek a Belgiumtól való búcsú elbizonytalanító érzésével együtt igencsak nagy kavarodást okoznak. Ideje tehát rendet tenni a dolgok között.

Munka és karrier terén szerencsére nincs probléma. Jövő héten bemegyek a főiskolára, tisztázom az ottani dolgokat, lejelentkezem, ahol le kell, és kész. Idehaza Mezőberényben a város történetét feldolgozó tanulmánykötet az, ami leginkább érint, én írtam a gazdaságról szóló fejezetet, még Belgium előtt. Ennek lektorált változatát kellene megtekintenem, a megjelenés alighanem még várat magára.

Ott van azután az ERASMUS könyv, amelynek kiadására most jó és komoly lehetőség kínálkozik, nem mellesleg jegyzem meg, hogy a blognak köszönhetően. Ide egy részletes önéletrajz és egyfajta tartalmi bemutató elkészítése szükséges, ezt a hétvégén mindenképpen szeretném megcsinálni.

Emellett ott vannak ugye a litván projectek, szakmai és privát téren is. Június 25-től július 1-ig terveztük a kiruccanásunkat Rokashoz, ám a helyzet az, hogy július 10-én már megint Vilniusban kellene legyek az EU program megbeszélésén. Tekintve ráadásul, hogy magánéleti téren is lenne mit rendbe tenni ott, döntésre szántam el magam: 20 napra kiköltözöm Litvániába.

Rokas már fel is ajánlotta, hogy szerez nekem egy internetkapcsolattal rendelkező szobát Vilniusban erre az időszakra, így a fordítási munkát onnan is pontosan olyan zökkenőmentesen tudom majd csinálni, mint itthonról. Anyagi téren tehát nem ér veszteség.

Emellett Aura, Vytas barátja szervez egy milyénkhez hasonló projectet július 1-8-ig, oda is meghívtak, hogy látogassak el, lesz egy magyar csoport ott is. Továbbá meglátogathatom Jurgát, Agnet, elmehetek egy hétvégére a litván tengerpartra Ausrához és a lányokhoz, vagy Ingához Jovanába. És július 2-17-ig Koen és Jonas is ott vendégeskedik, így velük is találkozhatok.

Közben pedig remélhetőleg annak a 162 centis szőke lánynak is jut végre ideje tisztázni magában, hogy mit is akar tulajdonképpen...

(A Litvániával kapcsolatos döntésemről te is kifejtheted a véleményedet a jobb oldali szavazósávban)

Az első nap itthon

Igazán leírhatatlan az az érzés, amikor 10 hónap után az ember kinyitja reggel a szemét, és egészen más környezet fogadja, mint korábban. Azért a reggeli kávé után helyreállt minden, négy órán keresztül már dolgoztam is itthonról. Délután találkozó Ágival, este foci, és mindeközben folyamatos csevegés Skype-on Alinával...

Az ébredés alig négy órás alvás után következett be reggel, ami bizony nem számít túl soknak. Egyelőre még szokatlan az ágyam, de hát idő kérdése minden, jól tudom. Emlékszem, anno mennyig tartott, amíg a kintit is megszoktam, a dolog tehát normális.

Egy reggeli kávét, és némi internetezést követően kilenctől nekiláttam itthonról dolgozni. Egyelőre jól megy, a főnök és a munkatársak MSN-en elérhetőek, ha kérdés merül fel, válaszolnak. Az elképzelés tehát működőképesnek tűnik.

Egy óra körül végeztem a munkával, közben már Alina is bejelentkezett Skypeon, ő is dolgozott, fordított szintén, közben a szokásos beszélgetés, mely külső szemlélő számára bizonyára egy pár látszatát keltené.

Délután még összefutottam Ágival, vele is ugyanez a fő téma, ja és egy, a határidőnaplómban hagyott üzenet valakitől, aki szerelmes volt kinn belém, de aki azt írja, sajnos nem tud Alina helyébe lépni. Aláírni elfelejtette, így jobb híján azt találgattuk, vajon ki lehet az.

Este orosz-svéd foci, Kseniának Kortrijkban tönkrement a tévé, így online közvetítettem neki Skype-on, közben csevegtünk. Utána még éjfélig megint Alina, egyre és egyre közelebb megint.

Erről jut eszembe, a litván utat kicsit el kellett halasztanunk, no de nem sokkal. Június 25-én már indulunk is. Addig idehaza ezernyi tennivaló: munka, találkozók, barátok, főiskola, és persze család.

Utóbbit azért is emelném ki különösen, mert itt a blogon eddig nem sok szó esett róluk. Pedig az, hogy én Belgiumba kimehettem, a saját képességeimen túl legfőképpen nekik köszönhető. Az az eszméletlen sok segítség, amit a kiutazást megelőző hónapokban nyújtottak, megfizethetetlen.

Ezt kell mos mégis sok törődéssel, és szeretettel meghálálni...

Erasmus: The end

Hát ez a nap is eljött. Tíz hónap után ma búcsút veszek Belgiumtól, az ERASMUS-tól, ettől az egész életet meghatározó kalandtól. Szavakba önteni mindazt, amit érzek, alighanem lehetetlen. Azért mégis megpróbálom.

Reggel korán kelek. Ébredés után lehúzom a huzatokat jól meg szokott ágyneműmről, és végleg összecsomagolom őket. Odalenn már sorakoztak a bőröndök, megtöltésre várva. Miközben pakolok, számtalanszor végigfut fejemben az elmúlt szűk esztendő ezernyi képe.

Amikor megérkeztünk, és szállásunk ridegnek, idegennek hatott. Amikor ott akartuk hagyni alig fél óra után, de nem lehetett. Aztán az első este a lengyelekkel: Arek, Barbara, Bartek és Chelak. És a cseh lányok érkezése, Dana és Martina.

Az első apró flörtök Danával, nagyobb eredmény nélkül. Közben a holland kurzus kezdete, ezernyi ökörködés, tucatnyi új arc, ember. S aztán jött Oostende, és az egészbe berobbant Alina: jöttek kellemes esték, éjszakák, a felejthetetlen Párizs, és volt barátjának meglepetésszerű érkezése, ami egyszerre darabokra tört minden csodát. Akkoriban nem láttam ilyen derűsnek az ERASMUS-t, azt hiszem...

Egy hét múlva aztán fordult a kocka. A srác hazament, jött Amszterdam, visszafelé már egymás mellett aludtunk a buszon. És aztán megint egyre és egyre közelebb, súrolgatva és olykor igencsak átlépve az illendőség határait. Jött aztán őszi szünet, London, no meg a karácsony nélküle, és januárban az utolsó napok együtt. Könnyes búcsúk...

S most a második félév megint. Új emberek, ezernyi új emlék, új barátok. Rokas, a felejthetetlen, és Vytas, az egyszerű, ám zsigeri igazságokat kimondó humorával, aztán Ausra, és persze Jurga, Jurgeralda, aki igazi baráttá nőtte ki magát a félév során.

És jött megint Alina, ha csak 10 napra is, volt megint padló, és volt menyország. A kettő rendszeresen váltogatta, s váltogatja egymást most is. Kezdetben pokolian hiányzott minden pillanatomból, lassan azonban hozzászoktam az új emberekhez, most már ők is hiányoznak. Taru, Heta, Magda, és ki tudja még hányan...

Azt mondják, minden jónak vége szakad egyszer. Az ERASMUS-t azonban nem lehet csak így egyszerűen lezárni. Hordozzuk magunkkal tovább egész életünkben. Mert itt tanultam meg igazán, mit is jelent magyarnak lenni, és mégis: itt lettem szívemben kicsit litván, lengyel, és méginkább flamand. Továbbmegyek: alighanem idekinn nőttem fel.

Hm, órák múlva indulok haza. Milyen furcsa még ezt is leírni: haza. Hazamegyek, de hátrahagyom az otthont. Mert otthonommá lett ez a szoba, ez a város...

...Isten veled hát Kortrijk, Belgium. S gyerünk Gábor, új kalandra fel.

Bon Jovi koncert

A péntek 13-ról sok mindent lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy szerencsétlenséget hozott nekem. Délelőtt a cég, ahol fordítok, felajánlotta, hogy otthonról folytassam a munkát. (Csók a bennem kétkedőknek). Ráadásul megtartásom érdekében még egy fegyvert bevetettek: megajándékoztak két jeggyel a brüsszeli Bon Jovi koncertre, amit én pofátlan módon háromra tornáztam fel. Íme az ott készült képek:

(Nagyításhoz kattints a képre - Click on pictures to enlarge)

Bejárat ** Entrance


Két kinccsel :P ** With two treasures :P


Kapcsolatban... ** In connection...


Mr. Jovi on stage... :)


Minden oké *** Everything is fine *** Viskas gerai



Színpad ** Stage


Színpad #2 ** Stage #2



Az élet ilyen király ** My life is sooo rulez... ;)


(Továbbra is mindenkit szeretettel vár a blog olvasói köre az IWIW-en. Katt ide, és csatlakozz.)

Írország, Dublin...

Nah, hát az úgy volt, hogy valamikor két héttel ezelőtt észrevettem: kemény 5 magyar forintért lehet utazni a Ryanairrel oda-vissza Dublinba. Rögtön le is foglaltuk a jegyet, és hétfőn este útnak indultunk a nagy kaland reményében. Ami aztán nem is maradt el...

Az éjszakát a kényelméről és túlságosan is tökéletes légkondicionálásáról híres Hotel Charleroi Airporton töltöttük. A románok és a lengyelek egész éjjel zajongtak, röhögtek, beültek a check-in pultba, tologatták egymást a fémdetektoros kapunál használt műanyag ládákban ülve, szóval csupa megszokott dolgot műveltek. Engem mindez nem nagyon zavart, jót aludtam.

Éjszaka Charleroi repülőterén :P *** Sleeping in Charleroi Airport :P

Másnap aztán következett a repülőút, amelytől előzetesen tartottam egy kicsit. Ha az ember egy eurócenttért vesz jegyet, óhatatlanul megvan benne a félsz, hogy talán nem úgy alakul valami, mint ahogy azt eltervezte. A gép azonban pontosan indult, minden tökéletes, az utas elégedett, szeressük a potyát :)

Part a repülőgépről *** Coast from the plane

Landolás után irány a város. A reptéren beszerezzük a 6 euróért kapható napijegyet a buszra, majd hogy mindenre jusson időnk, befizetünk egy "Hop on hop off" városnézésre. A buszok így 10 percenként járnak, minden látnivalónál le lehet szállni, fotózni, és valamelyik következővel továbbmenni. A két és fél óra alatt ezeket láttuk:

Dublin #1


Dublin #2


Dublin #3


Dublin #4


Dublin #5


Dublin #6


Dublin #7


Dublin #8


Dublin #9

Mindeközben felfedeztük, hogy napijegyünkkel egészen a tengerig is ki lehet menni, így hát másfél órás buszmegálló-keresés, és negyven perces buszozás után meg is érkeztünk.

Az Ír-tengernél #1 ** At the Irish sea #1


#2


#3


#4


#5


Írek horgászni tanítanak ** Fishing course from Irish


#6


#7


#8


#9

A nap végén még egy Guiness az O'conell Streeten, nekem annyira nem ízlik, de hát mindent ki kell próbálni egyszer. Tíz körül aztán végül vissza a reptérre, kellemesnek aligha nevezhető éjszaka három német lány mellett szundítva, és egy szintén zökkenőmentes út a Ryanairrel, vissza az esős Belgiumba.

That's all, folks... :)

Egy hosszú bejegyzés helyett

Itt elvileg egy hosszas értekezés lenne olvasható arról, hogy milyen nehéz is volt búcsút mondani Jurgának, hogy mekkora játéknak köszönhetően fagyasztottuk a lengyelek arcára a mosolyt tegnap mi, német drukkerek, és így tovább. Tekintve azonban, hogy kicsit csúszásban vagyok a készülődéssel, és hamarosan indulok Írországba, a dolog momentán nem aktuális.

Így hát csak annyit, hogy jók legyetek, szerdán jövök és mesélek. Addig is továbbra is ajánlom figyelmetekbe a blog olvasói körét az iwiwen.

Üdv mindenkinek!

FOCI EB: Szubjektív

Nincs is annál elvetemültebb ötlet, mint labdarúgó Európa-Bajnokságot nézni a kontinens csaknem minden országának képviselőit egy családdá kovácsoló ERASMUS hallgatók körében. Ráadásul mindezt Belgiumban, a foci elengedhetetlen kellékeként számon tartott sör hazájában. Szigorúan szubjektív élménybeszámoló a viadal első találkozójáról.

Húsz perccel a torna nyitómérkőzésének kezdete előtt a helyi sportrajongók körében előkelő helyen rangsorolt Irish Pub szinte kong az ürességtől. A hétvégenként nem éppen legális körülmények között itt dolgozó Jurga is tétován ácsorog csupán, majd miután semmi tennivalója nem akad, leteszi a munkát, így hát vele, no meg sportügyekben lelkes belga cimborámmal, Koennal együtt letelepszünk az egyik kivetítő elé.

Hamarosan felharsan a svájci-cseh összecsapás rajtjeléül szolgáló sípszó is, amit a belga társadalom önmagát flamandnak valló része lényegében teljes érdektelenséggel konstatál. Az első percek szürke adogatásai alatt a mellettem ülő litván szomszédomat labdarúgással kapcsolatos tapasztalatairól faggatom, persze hamarosan kiderül, hogy David Bechamen kívül szinte semmit sem tud az egészről. No, etwas...

Közben viszont a svájciak egyre okosabban, bátrabban futbaloznak, és bizony nem egyszer veszélyeztetik Peter Cech kapuját. Ez természetesen nem sok lelkesedéssel tölti el a szlovák származású, ám a csehországi Brnoban tanuló Petert, aki időközben csatlakozott hozzánk. "Az a baj ezekkel, hogy mást se csinálnak, mint Koller fejét keresik a labdával. Ez alapjában véve még nem is lenne gond, csak legalább megtalálnák a szerencsétlenek" - fanyalog keserűen a két méter magas srác tíz perccel megérkezése után.

A félidőben 0-0, Jurga pedig csalódottan veszi tudomásul, hogy a labdarúgás jelenlegi szabályai szerint az első 45 perces játékrészt egy - azzal megegyező hosszúságú - második félidő is követ. Kezdetben alighanem a Brückner-legénység is hasonlóképpen van ezzel, mert a svájciak sokkal aktívabban mozognak a szünet után, és bizony rendre megtornáztatják a Chelsea játékosaként BL döntőt elbukó cseh hálóőrt.

A horihorgas Koller közben elhagyja a pályát - kellett nekem a semmiért betenni a Fociguru csapatba -, a helyén Sverkos. "A nevét se hallottam soha." - jegyzi meg a szakkommentátor szerepére immáron tökéletesen alkalmatlan Koen. Miközben én hálát mondok neki a városában előállított kitűnő minőségű sörért a 70. percben (dank u wel vor Stella Artois), az épphogycsak beálló cserejátékos révén a csehek megszerzik a vezetést. "Mekkora mázlijuk van ezeknek" - töri meg hosszú idő után újra a csendet szlovák diáktársam.

És bizony azt kell mondjam: igaza van. A svájciak hiába voltak aktívabbak, dolgoztak ki szebbnél-szebb helyzeteket, némi balszerencsének, a kapufának, valamint Peter Cechnek köszönhetően mégsem sikerült betalálniuk. A másik oldalon viszont a csehek egyetlen jól sikerült mozdulattal bezsebelték a győzelemért járó három pontot, így a mérkőzés lefújása után felszabadultan ünnepelhettek.

Egy nullás vendég sikerrel ért tehát véget az EB nyitómérkőzése, a BBC szakkommentárai még lelkesen elemeznek, miközben én hazafelé, Jurga pedig újra dolgozni indul. Közben ugyanis megindult a forgalom, űgy tűnik, az esti portugál-török meccs valahogy mindenkit jobban érdekel.

(KATTINTS IDE, ÉS CSATLAKOZZ TE IS A BLOG FRISSEN MEGALAKULT OLVASÓI KÖRÉHEZ AZ IWIW-EN.)

Eltűnésem okairól...

Nos, hát az úgy volt, hogy szerda este egyszer csak megszakadt az internetkapcsolatunk. Mint a világhálótól immáron függő ERASMUS zombik, három napig kellett várjunk Jurgával arra, hogy végül Zoli, házi informatikusunk megoldja a dolgot. Közben volt holland vizsga, és sajnos búcsú sok jóbaráttól. Na de itt a legnagyobb hír: IWIW klub blogolvasóim számára.

Kezdem az előbbivel, mármint a vizsgával. Nézeteltérés kijutott itt is, ugyanis a tanár kissé nehezményezte, hogy ERASMUS-os csoport lévén mi ott segítjük egymást, ahol tudjuk. Ez esetben főként én a többieket. Vytas nem nagyon boldogult az egyik feladatlappal, és nem akartam, hogy emiatt bukjon a vizsgája. Így hát szépen lesúgtam neki a kérdéseket, litvánul mondva a helyes választ, amely többnyire egy szám volt, pl. 7 óra 44 perc, vagy első válaszlehetőség, stb.

A tanár persze kibukott, emelkedett hangnemben kiosztott, hogy túl messzire mentem, stb. Cserébe igyekezett megszivatni a szóbelin, szándékosan hadarta a kérdéseket, mire én azonnal lehiggasztottam, amikor kerek és helyes holland mondattal reagáltam: megkérhetem, hogy kicsit lassabban beszéljen. Erre aztán csak komor arcot vágott, huzogatta be a jó válaszokért járó strigulákat, stb.

Egyébként sosem szívleltük egymást, és ezt már évközben sem rejtettem véka alá, úgyhogy őszintén szólva örülök, hogy így alakult. A felháborodása jogos volt a legteljesebb mértékig ezúttal, normális esetben el is fogadom az ilyesmit. A mögöttünk hagyott hónapok tapasztalatai alapján azonban maradjuk inkább annyiban, hogy én rossz diák voltam, ő meg rossz tanár.

Közben persze voltak szomorú pillanatok is az elmúlt napokban. Csütörtökön hazautazott Rokas, és a finn lányoktól is búcsút kellett vegyünk. Üres így a város, hogy nincs egy sörözésre és filozofálgatásra mindig vevő litván, no meg egy bájos, szőke északi leányzó, aki mindig oly nagy kedvvel csatlakozott hozzánk. Sebaj, két hét, és Rokassal újra találkozom.

Végezetül pedig még egy hír, ha másért nem, hát kárpótlásul az elmúlt napok némaságáért. Megalakítottam az iwiw-en blogom olvasói körét. Várok ide minden olvasót nagy szeretettel, olyat is, akivel odahaza egyébként nap mint nap találkozom, és olyat is, aki (egyelőre) csak a blogon keresztül ismer. A tervek között szerepelnek blogtalálkozók, és egyéb különlegességek is, szóval kérlek benneteket, hogy regisztáljatok, mert az ezzel kapcsolatos híreket főként a klub üzenőfalán tudhatjátok majd meg.

S hogy mi szükség minderre, amikor egyébként is boldog-boldogtalan cég vagy vállalat ismerősnek jelölget minket a wiw-en? Nos, mindössze annyi, hogy így én is megismerhetem végre azokat az ismeretleneket is, akikkel nap mint nap megosztom hétköznapjaimat.

Döntésekről...

Ahogy arra számítottam is, odahaza nagy vihart kavart tegnapi blogbejegyzésem. Sokan megdöbbenve konstatálták, hogy nem maradok Belgiumban, hanem hazamegyek, jövőre pedig Litvániába. Ilyenkor rendszerint azon töprengek, vajon miért nem fordul meg senki fejében, hogy neadjisten tudom, hogy mit csinálok.

A fő ok, amiért nem maradok, egy olyan otthoni lehetőség, amely hosszú távon biztosíthatja a mindennapi megélhetésemet, ráadásul olyan munkáról van szó, amit mindig is csinálni szerettem. A részletekről egyelőre nem szeretnék még beszélni, a dolog előkészületei gőzerővel zajlanak, a többiről később.

S hogy miért megyek Litvániába? Nem tagadom, vannak magánéleti aspektusai is, de nem csupán erről van szó. A fő cél két nyelv alapszintű elsajátítása, a litván és az orosz nyelvé, amely közül az utóbbi meglátásom szerint stratégiai jelentőséggel bír majd a jövőben. Persze érvnek számít a világlátás is, innen könnyedén elérhető valamennyi balti állam, a skandináv országok, és Lengyelország. Soha nem bocsátanám meg magamnak egy ilyen lehetőség elmulasztását...

Megértem ugyanakkor a rokonok és barátok aggodalmát. Ugyanakkor arra kérem őket, fogadják el a döntésemet. Egyetlen indokom erre csupán annyi: tudom, mit csinálok. Meglehet, hogy az élet őket igazolja majd, az is lehet, hogy engem. Én jelenleg az utóbbira fogadok.

Ami egyébként a keddi napot illeti, délután Brüsszelbe utaztam, hogy felvegyem a reptéren Aurát, Vytas barátját. Ő ugyanis vizsgázott este, így nem tudott érte menni. A gép két órát késett, úgyhogy jobb híján elkezdtem írni az ERASMUS könyvet, amellyel kapcsolatban úgy döntöttem: egy alapvetően fiktív, bár valószerű helyzetbe ültetem el a rengeteg sztorit, tapasztalatot, emléket.

Közben megérkezett Aura is, és vonattal vissza Kortrijkba. Vacsora után még elnéztünk az Irish Pubba, majd onnan Rokashoz, ahol egyfajta búcsúest volt. Csütörtökön ő is, Taru is megy haza. Könnyes búcsú a finn lánytól, Rokas is elérzékenyül, a fene egye meg, nem lett könnyebb ez sem január óta.

Pedig a dolog csak két hétre szól, aztán Litvániában újra látjuk egymást...


(Csak hogy ti is megoszthassátok a véleményeteket a dologról, szavazzatok oldalt)

Helyzetjelentés

Egy lassan véget érő csodálatos ERASMUS esztendő, néhány régi arc az első félévből, újabb meghívások, utazások, rövidhír az otthoni sajtóban rólam, továbbá litván projectek, az irigykedők és rosszmájúak növekvő tábora otthon, no meg még mindig a volt barátnő. Helyzetjelentés következik.

Ami a mögöttem hagyott félévet illeti, azt hiszem, elégedetten zárhatom. Az eddigi vizsgáimból csupán egyetlen "B"-t kaptam, Improving Management Skillsből, de a tanárral annyi konfliktusom és vitám volt, meg lettem volna lepve, ha a legjobb osztályzatot adja. Hátra van még a Dutch vizsga csütörtökön, ezt még jól kellene teljesíteni, még ha nem is sok hasznát veszem az itt tanultaknak.

Beadandó dolgozatok közül már csak két munka nincs kész: a Global Issues, és a Guided Tours in Enterpreneurship. Az előbbi tárgyból valószínűleg az USA-t választom majd témaként, McCain és Obama politikai programját szeretném elemezni olyan tényezők szerint, mint a fenttartható fejlődés, emberi jogok, külpolitika, és így tovább. A másik beadandó komolytalan, egy oldalas beszámoló, még el se küldtük, de az adatbázisban már megkaptuk rá az "A"-t.

Aztán itt voltak és vannak ugye az utazások. Idén igencsak kijutott a jóból: Párizs és London kétszer, további utak még Franciaországba, Hollandiába, Luxemburgba, és persze szerte Belgiumban. Jövő héten irány Írország, ez lesz az utolsó nagyobb kiruccanás innen. Június 17-én pedig repülök haza Magyarországra, és ha minden jól megy, napokkal később már indulok is Litvániába Rokashoz és Alinához.

Ezt két további litván út követi majd a nyáron, mindkettő az E.A.R. project kapcsán. Az első eredetileg július 11-13 között volt esedékes Vilniusban, ekkor találkoznunk mi, csapatvezetők, hogy megbeszéljék a program menetét, gyakorlati tudnivalókat. Az úti- és szállásköltséget az Európai Unió állja, így hát pofátlanul rákérdeztem, hogy nem maradhatnék-e még egy-két napot ezekkel a feltételekkel. Rábólintottak, szóval rögtön ki is nyújtottam a második vizitet június 11-15 közé.

A harmadik litván látogatás maga a program, augusztus 17-25 között. Ez a tengerparton lesz, Kintai településen, nem messze a gyönyörű várostól, Klaipedától. A project menete biztatónak és érdekesnek tűnik, szerintem jó döntés volt emellett letenni a voksot. Az útiköltség 70%-át, valamint a teljes kinntartózkodást ugyancsak az EU állja.

Az ősszel azután újabb utazás esedékes: október végén Csehország. Pavla meghívott, megpróbálunk összehozni egy ERASMUS találkozót, biztosan remek hangulatban telik majd. Jövő január végén újabb csehországi vizit: Pavla, Verca, Dana, Martina, és remélhetőleg rengeteg hó.

A legjobb mindezekben persze az, hogy ha nem is bőségesen, de megvan rá az anyagi keret. A Netlognál végzett kemény munka meghozta gyümölcsét, így szerencsére nagyobb gond nélkül meg tudom engedni magamnak valamennyi utat.

Na, de még mindig világlátás... Ha minden összejön, legkésőbb jövő májusban indulok egy évre Litvániába, önkéntes munkára. Két terület érdekelne igazán, az egyik fiatalkorúak iskolai-, rendőrségi- és drogproblémákkal, a másik pedig hajléktalanok és munkanélküliek. Az önkéntes munka teljes ideje alatt mindehhez szállásköltség, ételköltség teljes fedezése, némi zsebpénz, és ingyenesen biztosított, kemény litván nyelvtanfolyam, no meg újabb utazási lehetőségek járnak.

Ezek közül a leginkább a jövő nyári finnországi kiruccanást várom, amikor is meglátogatjuk Rokassal a lányokat. Még sosem jártam a skandináv országokban, Litvániából persze ezek is karnyújtásnyira elérhetőek.

Mi is van még... Ja igen, a minap Gábor keresett a Békés Megyei Hírlaptól, hogy a keddi számban megjelentetnének rólam egy rövidhírt. Az írás lényegében az ERASMUS-ról szól, de említést teszek erről a blogról is. Küldtünk hozzá haza egy fotót, hadd pukkadjanak meg az irigyek.

Apropó irigyek. Szaporodnak, mint a gomba eső után. Ahogy hallom, egyre többen hangoztatják velem kapcsolatban odahaza, hogy "jól felvitte az Isten a dolgát", és persze, hogy "elszállt vele a ló". Nem tagadom, szerencsésnek érzem magam, remekül alakul az életem. Csak nem ártana azt is nézni, hogy mindennek, amit itt átélek, mi is (volt) az ára. Ha irigylik az utazásokat, akkor azt se felejtsék el, hogy ezért nekem iskola mellett dolgoznom kell ám, éjszakánként prezentációkat készítenem, ebédszünetben vizsgára készülnöm, és így tovább.

Túl sok időt nem vesztegetnék erre a témára egyébként. Mindazok, akik most a hátam mögött fúrnak, miközben saját tehetségtelenségük és sikertelenségük mocsarában taposnak, abban a tévhitben élnek, hogy ha kicsit lehúznak maguk felé, akkor kevesebb lesz köztünk a szintkülönbség. Hát, ha ez kell nekik az önigazolásukhoz, azt mondom, legyenek boldogok vele. Felemelkedni ők úgysem tudnak egyébként, én meg egyre inkább csak mosolygok már a próbálkozásaikon...

Végezetül azért még a szokásos téma: vasárnap este maratoni, 5 órás beszélgetés Alinával. Megint előjöttek a régi érzelmek, gondok vannak a barátjával, és lassan érik a szakítás. Tele van kétségekkel szegény, most látom igazán, hogy neki sem könnyű. Én mindenesetre ezügyben semmi mást nem teszek, egyszerűen csak várok, és mellette állok.

Ha történnie kell még valaminek köztünk, a három litván út úgyis megteszi majd a hatását...

Száz

Írhatnék ma arról, hogy a feszített tempó ellenére két "A"-t zsebeltem be a prezentációkért, vagy hogy milyen jól sikerült a pénteki születésnapi buli, meg hogy milyen jó újra látni Pavlát, és a többieket. Ma mégis inkább valami egészen más témát érintenék. Századik bejegyzéséhez érkezett a blog...

Kétségek persze vannak. Megéri-e minden reggel korán, az első kávéval a kezemben nekiállni, és gépelni a mindennapjaimról szóló kis bejegyzéseket, vagy ami éppen kijut? Mennyire vált ez az olvasók napjainak részévé, egyáltalán mennyire van erre igény? A látogatottsági adat egy dolog, a tartalom megítéléséről nem árulkodnak a számok.

Így hát most, e kerek szám alkalmából arra kérlek benneteket, hogy alkossatok véleményt, fogalmazzatok meg kritikát, vagyis ti, akik eddig csak olvastatok vagyo kommentáltatok, ez egyszer ti is írjatok... :)

Kész vagyok

Méghozzá minden értelemben. Ezekben a percekben fejeztem ugyanis be azt a két prezentációt, ami közel két óra múlva már elő kell adjak. Mindez, és persze a mögöttem hagyott napok együttesen igencsak lefárasztottak, kimerítettek.

A csütörtök nem hozott különösebb meglepetést. Reggel munkába indultam, amit fura módon most kezdek egyre inkább élvezni. Ha minden jól megy, azt hiszem, jövő hét végére befejezhetem a site fordítását, és utána jöhet az egész harmonizálása, javítása, tesztelése. A bolgár ERASMUS-os lánynak, aki két hete készült el az oldallal, felajánlottak egy HELPDESK-es állást, ha elégedettek lesznek velem, valószínű én is valami ilyesmire számíthatok. Akkor leszek majd nehéz helyzetben...

Munka után rohanás haza, illetve nem is haza, hanem be rögtön a suliba. Elkerülendő egy újabb - mellesleg jogos - kiselőadást a time managementről, a holland tanárnál azzal mentettem ki magam az óra alól, hogy barátaimat kell felvegyem az állomáson. Így fél hétkor már itthon, vacsora, kis alvás.

Kilenckor aztán nekiestem a munkának, és megint a szokásos. A szűkös határidő miatt magas fordulatszámmal pörög az agyam, a kezem alól kikerülő előadások gyorsan elkészülnek, és jó minőségűek. Éjfél körül álltam le, és a második prezentáció befejezését reggelre hagyom. Vagyis mostanra...

De most már kész, és három-négy óra múlva kicsit felszabadulhatok. Még egyszer pedig nem fogom hagyni, hogy ennyire elcsússzak a tennivalóimmal. Túl sok a tennivaló, egyszerűen nem fér bele...

No, délelőtt szorítsatok. :)

Időhiány, fáradtság

Kedd este, mióta szerencsésen megérkezett a három csaj az első félévből, egyszerűen nincs se kedvem, se időm tanulni. Szerdán elvileg két prezentációt kellett volna elkészítenem, de ebből sem lett semmi. Ma napközben dolgozom, este dutch, utána még van valami buli. Pénteken pedig már prezentálnom kell. Hogyan?

Lényeg a lényeg, hogy itt vannak ezek a dinka lányok, elszoktam már tőlük, és most jó újra velük kicsit. A szobám ugyan erősen emlékeztet egy második világháborús bomba pusztította területre, de ilyenkor ez is megszokott, normális, természetes.

Ami a prezentációkat illeti azonban, tényleg nem haladtam semmit. A délelőttöt ellustálkodtam, aztán jött egy SMS Pavlától, hogy ha van kedvem, menjek át ebédre, meg egy kis beszélgetésre hozzájuk. A dologból három órás maratoni csevegés lett, és meghívott január végén Csehországba. Remélem rengeteg hó lesz...

Visszaérve a csajok csináltak nekem kaját, úgyhogy itthon is megebédeltünk, utána pedig kicsit lepihentem. Este a finnekhez voltunk hivatalosak vacsorára, bár a magyar lányok hamar továbbléptek, én azért még maradtam az utolsó buszig. Utána még hajnal kettőig Jurga szobájában, kegyetlenül összenőttünk az utóbbi időben, nagyon fog majd hiányozni.

Közben délelőtt megérkezett még a fizetési papírom, amelynek alapján összesen 506 eurót kerestem májusban, kemény 41 óra munkával. Ez megint csak újabb lelkesedést adott, hogy érdemes csinálni, folytatni tovább.

Ami a mai napot illeti, az biztos, hogy dolgozom. Elvileg nyolc órát szerettem volna lehúzni, de ez már szinte bizonyos, hogy lehetetlen. Úgyhogy ha minden jól megy, akkor 8.40-15.40-ig benn vagyok, aztán rohanok vissza holland órára. Ott csak az első részen maradok, egy apró füllentéssel kimentem magam, és nyolcra már haza is értem. Ha minden igaz, éjfélre készen leszek a két prezentációval, és még talán elnézek abba a bizonyos buliba is.

Már csak azért is, mert ez a finnek utolsó partyestéje. Jövő csütörtökön, Rokassal együtt, mennek haza ők is. Na jah, lassan itt a vége...

Vendégség

Ma Gentben azon kaptam magam, hogy a sors különös fintora révén élvezem a munkát, amit csinálok. Utána gyors bevásárlás, rohanás haza, mert jött az én kis magyar ERASMUS családom az első félévből, két cseh diákkal kiegészülve.

Ébredés után szinte elborzasztott a gondolat, hogy nekem nyolc órát kell megint a leghülyébb mondatok fordításával a gép előtt töltenem, így elképzelhető, hogy milyen lelkesedéssel indultam munkába. A dolog azonban váratlan fordulatot vett, az idő szinte repült, a fordítás pedig haladt. Ha minden jól megy, jövő héten befejezhetem a munkának ezt a részét, és kezdődhet az oldal tesztelése.

A bolgár lány, Violeta, aki hozzám hasonlóan ERASMUS diákként kezdett a cégnél, most úgy tűnik, hosszabb távra is maradhat, és dolgozhat a Helpdesknél. Bizony az én fejemben is megfordult megint a gondolat, hogy talán maradni kellett volna, hiszen a pénz remek, a munka heti öt nap, a hétvége és az esték garantáltan szabadok. Csak hát otthon vár egy másik kihívás, bizonyosan rengeteg szenvedéssel és gyötrődéssel az első hetekben, hónapokban, és a siker ezügyben csak később garantálható, már ha garantálható. Mégis, vonz ez is, mindennél jobban...

Ez már akkor motoszkált a fejemben, amikor az állomás felé loholtam, hogy egy gyors bevásárlást követően még elérjem a 18.33-as vonatot. Közben írtam egy SMS-t Áginak, ők már úton voltak Renivel és Erikával, nyolc körül érnek majd hozzánk.

És nem sokkal később a nagy viszontlátás. Könnyes lányok, ezernyi emlék, egy fél év együtt. Ági persze csak mosolyog. Megnézték a szobámat, Erika itt is maradt. Kicsit fáradtak voltak mind, úgyhogy korai búcsú.

Ági, Erika, Reni

Közben Skype-on feltűnt Alina, csevegtünk egy jót. Elújságolta, hogy a barátja féltékeny rám (megvan rá az oka), és hogy már akkor felhúzza magát, ha mi ketten csak beszélgetünk a neten. Bulizni biztosan nem engedi el velem, és gyanítom, hogy minden találkozónkkor ő is jelen lesz majd. Nekem ez csak jó, annak idején a féltékenysége miatt szakítottak annak idején, úgyhogy nincs más dolgom, mint hátradőlni, és élvezni a helyzetet.

Az este során még befut egy SMS is a telefonra: Pavla és Lukas is megérkeztek from the Czech Republic. :) Verca sajnos nem tudott jönni, de a télen én készülök feléjük, úgyhogy ezzel vigasztaltam kicsit. Utána még hosszas csevegés Jurgával a litván nőügyekről, ő azt mondja, mint mindig: csak várjak türelemmel, a csoda előbb-utóbb be fog következni.

Hát, ahogy azt a Valami Amerikában mondták: az előbbről alighanem már lekéstünk... :)

Nagy forgalom

Javában készülnek a beadandó dolgozatok, zajlanak a vizsgák, mindeközben persze dolgozom is, Alinával csevegek újra, és végül pedig várom azt a hat első szemeszteres diákot, aki ma érkezik látogatóba.

Ami a volt litván barátnő ügyét illeti, vasárnap adtam újra hozzá a Skype listámhoz, és alig egy óra múlva meg is érkezett. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna. Négy órás beszélgetésünk alatt érdekesen alakultak a dolgok, ő most inkább barátként tekint rám, mondja. Mégis, mint ahogy kiderült, egy éves litvániai ösztöndíjam hallatán rögtön lemondott egy külföldi szakmai gyakorlatról, amire hónapok óta készült, és amiről barátja könyörgése ellenére sem volt hajlandó lemondani eddig. Szóval megint senki sem érti, hogy mi a helyzet, én már beletörődtem, hogy ez Alina, és kész. Majd lesz valahogy.

Közben zajlanak a vizsgák is. Tegnap este volt az English Communication Class utolsó megmérettetése. Sikeresen vettem az akadályt, és zsebeltem be egy újabb "A"-t. A héten még két vizsgaprezentáció, mindkettő pénteken.

Ami a mai napot illeti, először is dolgozom. El sem tudom mondani, mennyire belefáradtam a száraz, üres mondatok fordításába, amelynek még csak szövegkörnyezetét sem lehet ismerni, úgyhogy száz dolgot jelenthetnek. De mégis menni kell, csinálni kell, mert jól fizet. Azért egyre inkább szenvedés sajnos...

Este pedig jönnek a régiek. Először Pavla és Lukas érkezik Csehországból, meglehet, ugyanazzal a vonattal, amivel én jövök haza a munkából, utána kilenc körül pedig jön Ági, Reni és Erika. Utóbbi az én szobámban fog majd aludni.

Az élet tehát zajlik, és nagy a forgalom. Csak győzze az ember, erővel, lelkesedéssel...

Hajrá...

Hajrájához érkezett az ERASMUS, ezerrel gyártjuk a beadandó dolgozatokat, készülgetünk a vizsgákra, egyesek pedig már a hátralévő napokat számlálják a hazautazásig. Ilyenkor sajnos blogot írni sincs nagyon idő, én is vizsgázom ma este, utána azonban jelentkezem.

Addig is minden jót mindenkinek! :)

Kikötő, party

Az utolsó Guided Tours in Enterpreneurship óra keretében hajókikötőket látogattunk meg. Este aztán a lengyelek valami eszement dolgot találtak ki a Big Brother házban: szilveszteri partyt májusban. El lehet képzelni...

Ami az utazást illeti, számomra kissé csalódás volt. Gyakorlatilag le sem szálltunk a buszról, az ablakból nézegettük a különféle dokkokat, erőműveket, óriási vállalalkomplexumokat. Közben persze majd megszakadt az ember szíve, ha arra gondolt, hogy mi is tarthatnánk itt, hogy bennünk sincs kevesebb.

Antwerpen az egyetlen hely, ahol hosszabb időre elhagytuk a buszt, persze rögtön összefutottunk két magyar munkással, akik az egyik kollégájukat jöttek felvenni valamelyik üzemben. Nem tudták pontosan a címet, így tanárunkhoz fordultunk segítségért, ő igazította útba őket, persze angolul egy szót sem beszéltek, úgy fordítottam.

Este, miután visszaértünk, jött egy kis egyetemes punnyadás, majd irány a Big Brother ház, mert a lengyelek, és ez nem vicc, újévi partyt szerveztek. Megérkezéskor mindenkinek felfestették az arcára saját országa zászlaját, a konyhában pedig WC papírból készített dekoráció helyettesítette a drága szerpentint a mennyezeten. Persze az alapanyagot a suliból lopták, illetve ahogy azt a lengyeleknél mondani szokás: onnan vették kölcsön.

A buli önmagában semmiben sem különbözik más partyktól, talán a pezsgő több, és van néhány vendég. Én főként Alissa barátnőjével, a szintén orosz Irinával föltölgettem kellemesen, így igazán jól telt az este.

Éjfélkor persze pezsgő, rengeteg részeg lengyel, angol tudásuk az elfogyasztott alkoholmennyiséggel párhuzamosan hanyatlik, fél kettő környékén pedig már, hogy is mondjam csak, erősen limitált. Egy részeg belga srác mindeközben lelkesen magyarázza, hogy a French Fries az nem francia, hanem belga, és az egész elnevezés a hülye amerikaiak miatt van, akik a második világháború idején megfordultak errefelé, főként a vallon részen, és mivel ott franciául beszéltek, így ők adták a French Fries nevet a híres belga különlegességnek. Milyen igazságtalan az élet, teszi még hozzá végül, majd saját készítésű koktéljával traktál.

Elfogyasztom még nagy nehezen a borzalmas ízű italt, majd nem sokkal kettő előtt távozom, gondolom nem meglepő, ha azt mondom: az orosz lányok társaságában... :)

Írország: 5 Ft

Korábban már említettem, hogy június folyamán szeretnénk egy, vagy esetleg két napra átugrani Írországba. Azóta rendszeresen nézegettem is a jegyárakat, amelyek általában 20-150 euró között mozognak a Ryanairnél. Tegnap azonban ennél kissé olcsóbban foglaltunk jegyet.

Ennek oka ugyanis, hogy a Ryanair rendszeresen tart promóciókat, amelyek lényege, hogy gyakorlatilag ingyen kínál jegyeket egyes járataira. Így esett meg, hogy délután az aktuális árakat böngészve arra a felfedezésre jutottam, hogy június 10-11-én a repülőjegyek ára oda-vissza, reptéri adókkal és illetékekkel együtt 0.02 euró, vagyis kemény 5 ungarische forint.

Gyorsan rácsörögtem Zolira, és alig egy óra múlva máris megvolt a foglalásunk öt személyre, kemény 25 forintért. Úgyhogy utazunk Dublinba, méghozzá potom pénzért. A terv egyébként egyszerű. Érkezés kora reggel, be a városba, egész nap városnézés, séta, stb., este kilenc körül vissza a reptérre, mert 11-kor egyébként is az összes pub és szórakozóhely bezár, majd a reptérről másnap a reggeli járattal vissza. Mindez, még mindig hihetetlenül hangzik, tudom: 5 forintért...

Azért más is történt még csütörtökön. Délelőtt látogatást tettünk Mr. Peene egykori cégénél, a Bekaertnál, ami acélkábeleket gyárt. Első hallásra nevetnie kell az embernek, hiszen hogy lehet ilyen termék eladásából profitot csinálni, merül fel a kérdés. Nos, a válasz egyszerű: ezek a kábelek mindenütt ott vannak hétköznapjainkban: a kocsik kerekeiben, jegyzetfüzetünk spiráljában, a konyhai szűrőben, a lányok melltartójában, és még órákig sorolhatnám. El se tudtam képzelni korábban, úgyhogy számomra a vizit mindenképpen megdöbbentő és felejthetetlen marad.

Délután aztán jött a vizsga, Production Aspects, kellemes 45 perces csevegés Guido Peenevel, sajnos az utolsók egyike, mielőtt hazamegyek. Akárhogy is, egy életre szívembe zártam ezt a konok, de mindig jó kedéjű, hithű katolikus flamandot. Mivel németül is kitűnően beszél, felmerült bennem az ötlet, hogy jó lenne elcsábítani az otthoni kéttannyelvű gimnáziumba egy hétre, hogy tartson előadásokat ázsiai tapasztalatairól, kulturális különbségekről, és így tovább. Ha beledöglök is összehozom valahogy...

...ezt ugyanis mindenkinek látni, hallani kell.

Végre fenn...

Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor a legalapvetőbb, leghétköznapibb dolgok sem akarnak sikerülni, és vannak, amikor a csillagok valami különös konstellációja folytán egyszerűen minden jól alakul, és megy, mint a karikacsapás. Nos, hosszú idő után nálam most az utóbbi vált inkább jellemzővé. Úgyhogy, ahogy a litvánok mondanák: viskas gerai*.

A vizsgáimmal szépen sorban haladok, és rendszerint a legjobb osztályzattal teljesítem őket. Mellette dolgozok, s bár nem éppen ez álmaim munkája, tekintve hogy 6-8 órán keresztül ülök a számítógép előtt, és gyakorlatilag a kutya hozzám se szól, de azért nem vészes, ráadásul a 9,55 eurós órabér is bőségesen kárpótol.

Tovább... A tegnapi nap során érkezett az e-mail, hogy jóváhagyták az egy hetes litván project pénzügyi tervét Brüsszelben, vagyis megvan a program finanszírozásához szükséges pénz. Ez azt jelenti, hogy a közeljövőben egy hétvégére Vilniusba kell repüljek egyeztetésre, amelynek teljes költségét megtérítik, továbbá augusztus 17-24-ig részt vehetünk a programban, amelynek útiköltségét 70%-ban, a további költségeket pedig 100%-ban fedezi az Európai Unió.

Tovább... Ha minden jól megy, és Balázsnak is úgy alakulnak a dolgai, június végén vár még rám egy magánlátogatás is Litvániába. Rokas meghívott minket Birzai-ba, de ha már ott vagyunk, csak érdemes lenne megnézni Vilniust, Klaipeda-t, és hát nah, Kaunast. Még akár egy találkozó is belefér Alinával, de csakis vele, és persze kizárólag hosszas kéretés után, többé nem adjuk könnyen magunkat.

Tovább... Mi is van még? Ja igen, erősen foglalkoztat egy esetleges amerikai ösztöndíj gondolata a későbbiekben, amihez rengeteg pénz kell, már csak a vízum miatt is. Most ez is könnyebbé vált, hiszen októbertől Magyarországról lényegében vízum nélkül utazhatunk az Államokba.

Tovább... Június 17-én megyek haza. Már folyamatban van egy jelentős project otthon, egy évig erre szeretnék koncentrálni. Sokat nem szeretnék még elárulni róla, maradjunk annyiban, hogy nagy álmaim egyikéről van szó, ami most úgy tűnik, szintén megvalósul. Utána, ha minden jól megy, és Nikivel sikerül összehoznunk, jövő májustól irány egy évre Litvánia nyelvtanulás és kalandkeresés céljából.

De előtte még idén nyáron meg kell írjam az ERASMUS könyvet. Ha kiadót nem is sikerül hozzá találni, hát felteszem a netre, és akkor már nem dolgoztam hiába. Ha pedig valami csoda folytán még meg tudnánk jelentetni, az már csak hab lenne a tortán.

Nos, tömören így néz ki most a helyzet énfelém. Persze azért semmi sem lehet tökéletes. A rengeteg GO-PASS vásárlás miatt például (46 euró, 5 oda-vissza útra elég a munkahelyre) jelen pillanatban kemény 12 euróm van a hónap végéig, amikor majd fizetést kapok, és megtérítik útiköltségeimet is.

De mégis, tisztelt hölgyeim és uraim, mindent összevetve csak azt kell mondanom: viskas gerai. *

* minden remek / minden jó

Egy nap Guido Peenevel

Aligha lehetne kellemesebb napot szerezni az ERASMUS-os diákoknak, minthogy az egész napot Guido Peenevel kelljen tölteniük. Ennek a 71. évét taposó, aktív, jó kedélyű flamandnak a társaságában szinte csak repül az idő. Nem volt ez ma sem másképp...

Délelőtt az utolsó Production Aspects óra, lelkes magyarázat az acélkábelek készítéséről, nyújtás, hajlítás, ezernyi apró, ám érdekes dolog. A csoport egy része mégis unja, nyavalyog, fel sem ismerik az egész ember rendkívüliségét, csupán szeretnék kipipálni az órát, és hazamenni, meg az esti bulira készülni, és hasonlók.

Délután céglátogatás Kortrijk határában, egy újabb milliárdos vállalat, a BARCO. Kivetítőket, orvosi monitorokat, kijelzőket, szimulátorokat gyártanak, hatalmas méretben és volumenben. Megdöbbentő egyébként, hogy egyéves ittlétem alatt hány sikertörténettel találkoztam. Családi vállalkozások, amelyek felfutottak, befutottak, világhírűek lettek, és mind innen indultak.

A gyárlátogatásból hazaérve véget is ér a nap hivatalos része. Este azonban Jurga gépén a volt litván barátnő bejelentkezik, engem keres, mi van velem, eltűntem. Beadom a derekam, és beszélünk 20 percet. Kiderül, hogy hiányzom, nagyon hiányzom, és hiányoznak a mindennapi beszélgetések, a fene egye meg, csak nem bírjuk egymás nélkül.

Azért a letiltása az én gépemen még mindig érvényben van. Bár ha így folytatjuk, nem tudom, meddig fog tartani. Mi vajon az oka, hogy akármennyire el akarunk szakadni egymástól, nem megy, nem sikerül. Valahogy mindig újra egymás mellé keveredünk.

Na jah, nesze neked Gábor, ERASMUS szerelem...

Egy flamand nap...

Hétfőn gyakorlatilag mindenből kijutott nekem, ami egy magát valamire tartó flamandnak is kijár: rengeteg munka némi bosszúsággal, egy újabb felejthetetlen óra Guido Peenevel, majd egy kellemes kirándulás késő délután, és egy finom vacsora este.

A nap azzal indult, hogy elkezdtem megírni az otthoni főiskola számára a mezőberényi zsidóságról tartott előadásom írásos változatát. Ez önmagában még nem jelentene különösebben nagy erőfeszítést, hiszen a témát ismerem, a tanulmány felépítése pedig gyakorlatilag megegyezik az előadásoméval. Amiért a dolog mégis rengeteg bosszúsággal jár, az éppen a ránk annyira jellemző, tipikusan magyar mentalitásból fakad.

Még a konferencia ideje alatt kaptunk ugyanis egy részletes leírást a tanulmány elkészítésének formai követelményeiről. A tájékoztató csaknem egy oldalas, és az ember elolvasva rögtön felismeri, miről is van itt szó: a főiskola rajtunk akarja megspórolni a szerkesztési költségeket, így munkáinkat gyakorlatilag könyvkészre kell elkészítenünk.

Ez persze természetesen rengeteg szöszöléssel, vacakolással jár, és egyértelműen nem is a mi dolgunk lenne. Ennek ellenére dél körül végzek, már csak néhány apróbb simítás, az angol nyelvű összefoglalás nyelvhelyességének ellenőrzése, és kedd este el is küldhetem e-mailben haza.

Ami a délutánt illeti, megint egy óra Guido Peenevel. Az ilyen alkalom ritka kincs, ez az igazi, tiszta szívű flamand még a rendszerint érdektelenségbe burkolódzó diákot is fellelkesíti. Nem volt ez másképp ma sem, munkabírásával, precizitásával és optimizmusával megint mindenkit elkápráztatott. Napi 6-8 órát tanít, mellette ezernyi más dolgot csinál, és mégis mindig lelkes, mosolyog. Nem mellesleg 71 éves, az Isten áldja meg őt ezerszer...

Az óra után volt szabad 40 percem, amit a főépületben töltöttem, főként a tanulmányom stilisztikai és apróbb nyelvtani hibáit javítgattam. Fél hatkor aztán kiballagtam a főiskola parkolójába, mert Herminnel és a pár fős angol osztállyal Ieperbe mentünk.

Ez volt a harmadik alkalom, hogy a súlyos első világháborús harcokról elhíresült városban jártam, de még mindig tudott újat mutatni. Az anglikán Saint George Memorial Church, a Katedrális, a színház, és ezúttal végre nagy örömömre az áldozatok emlékére minden este nyolckor felhangzó Last Post a Manning Gate tövében.

Utána még betértünk egy hangulatos étterembe, ahol tanárunk és felnőtt diáktársaink vacsorára invitáltak meg bennünket. Egy jó pohár sör, finom hússal töltött pirítós zöldségkörettel és mindenféle salátaöntettel, majd zárásként egy jó capucchino. Így ér véget az angol kommunikációs csoporttal töltött félév, ha valami hiányozni fog, hát ez minden bizonnyal...

Hazaérve kis csevegés még a neten, majd irány az ágy; holnap egész napos órák és céglátogatás Guido Peenevel. Már csak az ő személye miatt sem érdemes kihagyni a dolgot...

Barbecue est

Hogy kicsit kitörjünk a projectkészítések és beadandó dolgozatok írsának bűvköréből, Vytas kitalálta: vasárnap estére barbecue partyt szervez. Az idő ugyan kissé hűvösnek bizonyult, az egész mégis remekül sikerült. A munka terhe alól ideiglenesen felszabadult ERASMUS diákok ökörködései, finom kaja, és végül egy újabb meghívás Litvániába a nyárra. Immár a harmadik.

Pedig a dolog eléggé gyatrán indult. Amikor a megbeszélt időpontra odeértünk Zolival, Vytas kitörő örömmel konstatálta érkezésünket, mivelhogy a dolgok nem állnak sehogy, és elkél a segítség. Kiderült, hogy amennyire litván barátunk lelkes a barbecue esték szervezésében, annyira gyakorlatlan azok lebonyolításában. Hát velünk se járt nagyon jól, és paradicsomszeletelést és salátakészítést vállaltam be, ennyivel tudtam hozzájárulni az ötlet sikeréhez.

Aztán, csodák csodájára megérkeztek a törökök, és Can nagy lelkesedéssel vágott neki a hús elkészítésének. Időközben a ház egyik belga lakója, Tine is csatlakozott, és lett tűz, meg grillrács, és ehhez hasonlók.

Közben sorra jöttek a vendégek, Rokas és már-már elmaradhatatlan finn társa, akinek nevét féltékeny otthoni barátja miatt már a blogban sem merem leírni, aztán megérkezett Costin az ikertestvérével, és Magda, meg még néhányan.

Az ökörködések persze most sem maradhattak el. A nap poénjaként Rokas meg én minden avatatlan diákkal megkóstoltattuk az otthonról hozott Erős Pistát, amelynek következtében kis nemzetközi csapatunk kóla- és sörfogyasztása drasztikus mértékben megugrott.

Utána még Rokassal hazakísértük a finn csajt, akinek a barátnője szintén ma este érkezett vissza Angliából. Beinvitáltak minket egy kávéra (szerződtetni kéne őket erre a célra, olyan finomat csináltak), közben a rádióban szóló jazzmuzsikára litvánul új szöveget írok, amelynek előadása a gyomorforgató röhögés krónikus állapotába sodorja a nyelvet megértőket.

Közben egyébként Rokas is meghívott minket Litvániába. Mármint engem, meg Balázst otthonról. Június 23-29 között üres lesz a lakásuk, a szülők elutaznak, mondta, ha van kedvünk és pénzünk, menjünk. Megbeszélem a dolgot Balázzsal, de nagyon jó volna, ha összejönne a dolog.

Végül hajnali egy körül érek haza. Jurgával csevegek még egy kicsit, elmeséli, hogy Alina megint veszekedett tegnap a barátjával, állítólag elég durván. Ő döntése, ő baja - teszem még hozzá, majd egy labanakt* és egy saldziu sapnu** kíséretében elbúcsúzom tőle is, és befészkelem magam az újra megszokott belga kis ágyamba.

* jó éjszakát
** szép álmokat

(A blog egyébként nyári ruhát kapott. Az új designról te is elmondhatod véleményedet a jobboldali szavazósávban.)

Gone, baby gone...

Ha már megfázásom miatt szobán belüli szombatra lettem ítéltetve, úgy döntöttem, megpróbálom élvezni a dolgot. Éppen ezért esti szórakozásként a film mellett döntöttem, és nem csupán pozitív csalódás ért, hanem egyenesen hálás voltam magamnak az ötletért. A Gone, baby gone című film ugyanis a legjobb amerikai alkotás, amit a Tégla óta láttam.

A film helyszíne Boston, a történet pedig elcsépeltnek, már-már bagatellnek tűnik. Elrabolnak egy négy éves kislányt, Amandát, és hogy a rendőrség munkáját segítse, a kislány nagynénje felbérel egy magánnyomozó párost. A dolog kezdetben statikus, felszínes, ám ahogyan a film egyre előrébb halad, úgy merülünk alá mi is a bostoni valóság szennyvizében, és úgy válik egyre összetettebbé az egész történet. A befejezés mesteri, a happy end elmarad, a néző döbbenten ül...

A Ben Affleck által írt és rendezett film ugyanis nem csupán szórakoztat, mindezt úgy teszi, hogy közben alapvető társadalmi és etikai kérdéseket feszeget. Vajon a törvény vagy a segítő szándék az erősebb, vajon erkölcsös-e a törvényszegés és emberéletek kioltása, ha azt jó ügy érdekében tesszük. Ilyen, és ehhez hasonló dilemmákat vonultat fel a film, és nem lövök le nagy poént, ha elárulom: a főhős végül a törvény oldalán teszi le voksát, felháborítva és megdöbbentve ezzel minden nézőt, akik viszont a történet során a törvényszegés legnagyobb híveivé válltak.

A film megdöbbentő pszichológiai mélysége, valamint szórakoztató jellege egyaránt azt mondatja tehát velem: ha csak lehet, ne hagyjátok ki.

Just keep working...

Már majdnem elfelejtettem azt az első félévben is megtapasztalt érzést, hogy milyen is az ERASMUS utolsó hónapja. Ekkorra megfogyatkoznak a partik, a bulik, a közös ökörködések, mindenki a számítógépe előtt roskad, és beadandót ír, prezentációt készít, vizsgára tanul. Jelentem, most ezt a korszakot éljük...

Ami engem illet, a magyarországi utazásom miatt jelentős csúszásban voltam szerdán. Egy beadandó dolgozat határidejét már napokkal túlléptem, de a tanárral kötött megállapodás értelmében nem vette olyan szigorúan a dolgot. Közben másik négy beadandó várt még megírásra, mindez úgy, hogy napközben óráim voltak.

Azért nagy nehezen mégiscsak sikerült behoznom a lemaradást. Szerdán egész nap utaztunk az egyik óra keretében, itt tehát nem sok idő volt munkára. Csütörtök reggel 11.00-ig órán voltam, utána irány haza, nekiesni a Business Project beadandó dolgozat megírásának (határidő péntek). Ezt követte az International Human Resources Management, amelynek már múlt pénteken el kellett volna készülnie.

Miután mindezzel megvoltam, rohantam a buszhoz a szakadó esőben, mert ugye holland órám volt 17.30-21.00-ig. Kész szenvedés, időpocsékolás, alig tanulok valami újat, a tanárt pedig finoman szólva nem szívlelhetem. Lényeg a lényeg, fél tízre újra itthon. Ekkor jött az Improving Management Skills beadandó megírása, amivel éjfél előtt nem sokkal lettem kész. (A határidő pontosan éjfél volt)

A pénteki nap lényegében ugyanez, nem részletezem. Közben, amikor egy kis időm akadt, összeállítottam a jövő heti határidőnaplómat, hogy mikor, hol, és merre kell hogy legyek. Már így ránézésre is sokkol a dolog, azt kell hogy mondjam.

Közben, csak hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, péntek délután megfájdult a torkom, azóta hatalmas gombócot érzek nyelés közben. Alighanem mandulagyulladás, de ki kell heverni...

...már csak azért is, mert a következő két hét jelszava még mindig: just keep working.

Nagyüzem minden téren

Odahaza jónéhány kedves kommentárral illették mindazt, amiben nekem részem van idekinn. Megkaptam én, hogy "csak megszületni volt nehéz", és hogy "jól megy egyeseknek." Nos, mindazoknak, akik így gondolkoznak, szívesen ajánlom figyelmükbe a mai napomat.

Először is ott van ugyebár két óra délelőtt, Production Aspects a jó öreg Guido Peene-vel. Alapjában véve ez még irigylésre méltó is lehetne, ha nem következne utána mindaz, ami egyébként következik. Először ugyanis be kell menjek a Mobiel kerékpárkölcsönzőhöz, hogy bemutassam: a bringám még épségben van. Tekintve, hogy a dinamó még egy ködös február estén leszakadt róla, valószínűleg 20 euróval kevesebb leszek rögtön, ami azt jelenti, hogy a hónap további részében minimális pénzből gazdálkodhatom majd megint.

Utána rohanás haza, mert tele vagyok munkával itt is. A nemzetközi humán erőforrás menedzsment tárgyból csúszásban vagyok egy beadandóval, bár ennél a tanárnál ez még belefér. Ma van a határideje az Improving Management Skills beadandó dolgozatának is, 150 sor, azt is meg kell írni. Az egy hete megtartott otthoni előadásomat kérik írásos formában is, határidő szintén a mai nap, emelett egy Business Project is elkészítésre vár holnapi határidővel.

No, ha mindezt megírtam, öt körül mehetek is vissza holland nyelvórára egészen kilencig. Utána alighanem már csak arra lesz erőm, hogy hullafáradtan beessek az ágyba. Holnap aztán megint órák délelőtt, munka délután, tehát mozgalmas napok.

Azért hogy jót is említsek, ha minden összejön, június 3-án megyünk Írországba, Dublinba. Egy nap az egész, a gép oda-vissza 10 euró, remélem sikerül.

Addig pedig nincs más hátra: hajtás van pajtás...

Újra "itthon"

Egész napos autózás, repülés, buszozás és vonatozás után este kilenckor szerencsésen megérkeztem Kortrijkba. Amint beléptem a szobámba, furcsa érzés fogott el: itt is otthon vagyok. Pedig alig egy hónap van már csak hátra, és vége...

Az út egyébként viszonylag nyugodtan telt. Rokas sokat aludt, azért kimerítették az elmúlt napok (meg a hajnalig tartó internetes csevegések nyilván), így hát több időm jutott olvasgatásra, töprengésre. Még a gépen elővettem Karinthy Ferenc Ősbemutatóját, a darabot, azt végeztem ki gyakorlatilag két-három óra alatt.

Hihetetlen, hogy ez a hetvenes években született dráma még ma is mennyire él. Nem vagyok jártas a színház világában, de valahogy így képzelem el egy vidéki teátrum működését napjainkban is. Persze azért a szereplők cserélődtek, a tanácselnök helyett most már a megyegyűlés elnökénél meg a polgámesternél kell róni a tiszteletköröket, de a lényeg, a dolog eszenciája azt hiszem, ma is ugyanaz. Persze a darabot nem játszák sehol évek óta...

Közben, ami az én hétköznapjaimat illeti, itt folytatódik a hajtás. Szerdán egy utazásra megyünk az egyik óra keretében, pontosan nem tudom ugyan, hogy hová, de alighanem nem is lényeges. Csütörtökön előadások, beadandók, este holland. Pénteken előadások, munka.

Ráadásul, egyre többek unszolására úgy döntöttem, hogy megírom az ERASMUS könyvet a sok vicces sztorival meg tapasztalattal, amit egy év alatt gyűjtöttem. A kezdeti elképzeléssel szemben azonban talán mégsem a naplóformát választom, mert nem akarok nagyon személyes vizekre evezni. A cím lehetne: MADE IN KORTRIJK - Erasmus útikönyv, vagy valami hasonló, ezen még gondolkoznom kell. Ha van javaslatotok, hozzászólásban szívesen veszem egyébként...

Nyilván a könyv kiadása megint egy másik történet lesz majd, megfelelő nyilvánosságot találni az írásnak, és kiadót, de ezen ráérek akkor gondolkozni, ha magával a könyvvel készen leszek.