Hétfőn gyakorlatilag mindenből kijutott nekem, ami egy magát valamire tartó flamandnak is kijár: rengeteg munka némi bosszúsággal, egy újabb felejthetetlen óra Guido Peenevel, majd egy kellemes kirándulás késő délután, és egy finom vacsora este.
A nap azzal indult, hogy elkezdtem megírni az otthoni főiskola számára a mezőberényi zsidóságról tartott előadásom írásos változatát. Ez önmagában még nem jelentene különösebben nagy erőfeszítést, hiszen a témát ismerem, a tanulmány felépítése pedig gyakorlatilag megegyezik az előadásoméval. Amiért a dolog mégis rengeteg bosszúsággal jár, az éppen a ránk annyira jellemző, tipikusan magyar mentalitásból fakad.
Még a konferencia ideje alatt kaptunk ugyanis egy részletes leírást a tanulmány elkészítésének formai követelményeiről. A tájékoztató csaknem egy oldalas, és az ember elolvasva rögtön felismeri, miről is van itt szó: a főiskola rajtunk akarja megspórolni a szerkesztési költségeket, így munkáinkat gyakorlatilag könyvkészre kell elkészítenünk.
Ez persze természetesen rengeteg szöszöléssel, vacakolással jár, és egyértelműen nem is a mi dolgunk lenne. Ennek ellenére dél körül végzek, már csak néhány apróbb simítás, az angol nyelvű összefoglalás nyelvhelyességének ellenőrzése, és kedd este el is küldhetem e-mailben haza.
Ami a délutánt illeti, megint egy óra Guido Peenevel. Az ilyen alkalom ritka kincs, ez az igazi, tiszta szívű flamand még a rendszerint érdektelenségbe burkolódzó diákot is fellelkesíti. Nem volt ez másképp ma sem, munkabírásával, precizitásával és optimizmusával megint mindenkit elkápráztatott. Napi 6-8 órát tanít, mellette ezernyi más dolgot csinál, és mégis mindig lelkes, mosolyog. Nem mellesleg 71 éves, az Isten áldja meg őt ezerszer...
Az óra után volt szabad 40 percem, amit a főépületben töltöttem, főként a tanulmányom stilisztikai és apróbb nyelvtani hibáit javítgattam. Fél hatkor aztán kiballagtam a főiskola parkolójába, mert Herminnel és a pár fős angol osztállyal Ieperbe mentünk.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy a súlyos első világháborús harcokról elhíresült városban jártam, de még mindig tudott újat mutatni. Az anglikán Saint George Memorial Church, a Katedrális, a színház, és ezúttal végre nagy örömömre az áldozatok emlékére minden este nyolckor felhangzó Last Post a Manning Gate tövében.
Utána még betértünk egy hangulatos étterembe, ahol tanárunk és felnőtt diáktársaink vacsorára invitáltak meg bennünket. Egy jó pohár sör, finom hússal töltött pirítós zöldségkörettel és mindenféle salátaöntettel, majd zárásként egy jó capucchino. Így ér véget az angol kommunikációs csoporttal töltött félév, ha valami hiányozni fog, hát ez minden bizonnyal...
Hazaérve kis csevegés még a neten, majd irány az ágy; holnap egész napos órák és céglátogatás Guido Peenevel. Már csak az ő személye miatt sem érdemes kihagyni a dolgot...
A nap azzal indult, hogy elkezdtem megírni az otthoni főiskola számára a mezőberényi zsidóságról tartott előadásom írásos változatát. Ez önmagában még nem jelentene különösebben nagy erőfeszítést, hiszen a témát ismerem, a tanulmány felépítése pedig gyakorlatilag megegyezik az előadásoméval. Amiért a dolog mégis rengeteg bosszúsággal jár, az éppen a ránk annyira jellemző, tipikusan magyar mentalitásból fakad.
Még a konferencia ideje alatt kaptunk ugyanis egy részletes leírást a tanulmány elkészítésének formai követelményeiről. A tájékoztató csaknem egy oldalas, és az ember elolvasva rögtön felismeri, miről is van itt szó: a főiskola rajtunk akarja megspórolni a szerkesztési költségeket, így munkáinkat gyakorlatilag könyvkészre kell elkészítenünk.
Ez persze természetesen rengeteg szöszöléssel, vacakolással jár, és egyértelműen nem is a mi dolgunk lenne. Ennek ellenére dél körül végzek, már csak néhány apróbb simítás, az angol nyelvű összefoglalás nyelvhelyességének ellenőrzése, és kedd este el is küldhetem e-mailben haza.
Ami a délutánt illeti, megint egy óra Guido Peenevel. Az ilyen alkalom ritka kincs, ez az igazi, tiszta szívű flamand még a rendszerint érdektelenségbe burkolódzó diákot is fellelkesíti. Nem volt ez másképp ma sem, munkabírásával, precizitásával és optimizmusával megint mindenkit elkápráztatott. Napi 6-8 órát tanít, mellette ezernyi más dolgot csinál, és mégis mindig lelkes, mosolyog. Nem mellesleg 71 éves, az Isten áldja meg őt ezerszer...
Az óra után volt szabad 40 percem, amit a főépületben töltöttem, főként a tanulmányom stilisztikai és apróbb nyelvtani hibáit javítgattam. Fél hatkor aztán kiballagtam a főiskola parkolójába, mert Herminnel és a pár fős angol osztállyal Ieperbe mentünk.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy a súlyos első világháborús harcokról elhíresült városban jártam, de még mindig tudott újat mutatni. Az anglikán Saint George Memorial Church, a Katedrális, a színház, és ezúttal végre nagy örömömre az áldozatok emlékére minden este nyolckor felhangzó Last Post a Manning Gate tövében.
Utána még betértünk egy hangulatos étterembe, ahol tanárunk és felnőtt diáktársaink vacsorára invitáltak meg bennünket. Egy jó pohár sör, finom hússal töltött pirítós zöldségkörettel és mindenféle salátaöntettel, majd zárásként egy jó capucchino. Így ér véget az angol kommunikációs csoporttal töltött félév, ha valami hiányozni fog, hát ez minden bizonnyal...
Hazaérve kis csevegés még a neten, majd irány az ágy; holnap egész napos órák és céglátogatás Guido Peenevel. Már csak az ő személye miatt sem érdemes kihagyni a dolgot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése