Vasárnap délután megint kezembe került Karinty naplója. Miközben olvasom értekezéseit és gondolatait, a lapokról minduntalan kiragyog az értelmiségi, művelt, világot mind jobban ismerő és mégis új tudásra vágyó ember képe. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy milyen elképesztően messze is állok ettől én, a tudatlanságra szocializálódott generáció egyik lázadó képviselője.
Hol vagyunk mi már attól, hogy festészetről, komolyzenéről, irodalomról, színházról, filmről érvek alapján, sőt mi több, értékek alapján véleményt alkossunk, és vitatkozni tudjunk. Kísérletezni lehet ilyesmivel persze, de az eredmény totális kudarc. A példa kedvéért: hiába van itt csaknem 120 ember Európa minden tájáról, szinte lehetetlen olyan lányt találni közülük, akivel magasabb szellemi síkon is lehet társalogni, mint hogy hány eurót költöttek el Lille-ben vásárlásra, vagy hogy milyen volt a csütörtöki buli.
A baj gyökere alighanem az értékek hiányában, vagy a rossz értékek interiorizációjában, személyiségünkbe történő beépítésében rejlik. Tipikusan olyan korosztály tagjai vagyunk, amelynek fő és központi értéke a pénz. Ez az egyetlen tényező, amely szerint ítéletet mondunk a mindennapi élet eseményei felett, de a művészeti alkotásokról is ennek alapján állítunk ki véleményt. Vagyis ha egy festmény eszmei vagy piaci értéke drága, az jó festmény, ha egy film már több millió dolláros bevételt hozott az első héten, az biztosan telitalálat, és így tovább.
Persze ez a legkényelmesebb, legegyszerűbb megoldás, gondolkodást nem is nagyon igényel. Hogy mindez a valódi értékek hiányára utal leginkább, amelyek a szubjektív megnyilvánulások fő alapjául kellene szolgálják, az már kevésbé lényeges ugyebár...
Akárhogy is, azt hiszem, végzetes lemaradásban vagyunk, s vagyok én is az elődőkhöz képest. Minél jobban alámerülök a megismerés óceánjába, annál gyakrabban szembesülök a ténnyel: alig tudok valamit a körülöttem lévő igazi világról. Művészetről például csak felületesek az ismereteim, a komolyzene nagy sötét folt gyakorlatilag. Még úgy-ahogy az irodalom vizein elevickélek, de már színház terén megint jelentős hiányosságaim vannak.
A legkényelmesebb kifogás minderre persze az lenne, hogy még így is többet tudok a fentiekről, mint generációm többsége. Csakhogy ez hamis arany, kényelmes és kézenfekvő önvédő mechanizmus. Nekem nem hozzájuk kell mérnem magam, hanem saját elvárásaimhoz.
Persze jöhetnék más kifogásokkal is. Merthogy az én családomban sohasem volt terítéken a művészet, a kultúra igazán. Szüleim egyszerű, dolgozó emberek, akiket a mindennapi lét és megélhetés kérdései foglalkoztatnak leginkább. Emlékszem gyerekkoromból, hogy nekünk odahaza bizony könyvünk sem nagyon volt, talán ha 40-50 darab, annak többsége is vacak, szükségtelen polcdísz. Innen, ezzel a hendikeppel kellett tehát startoljak, mégsem hivatkozhatom erre. Komoly munkával ezt a hátrányt le lehetett volna, és le lehet dolgozni.
Aztán ott van még ezer más tényező. Hogy milyen színház van Békéscsabán, arról jobb nem is beszélni. Hogy mikor juthatok én el komolyzenei koncertre, hát azon sem kell túlságosan sokat töprengenem. Pedig megtehetném, hisz ott vannak a Gyulai Várjátékok, a Szegedi Szabadtéri, közel hozzám, vagy legalábbis elérhető közelségben. Miért nem megyek, miért nem vagyok ott mégsem?
A válasz persze a pénz, illetve annak limitált volta, hiánya. Most itt, Belgiumban erre nem lehetek panasszal, de odahaza bizony minden ezres elköltését tízszer meg kell fontolni. És ezzel a mondattal be is zárult korunk legjellemzőbb ördögi köre, hiszen a konklúzió szerint csak úgy lehet kitörni a pénz értékű világ végtelen körforgásából, ha elegendő mennyiségű pénzzel rendelkezik hozzá az ember.
Bár most, hogy ezt leírtam, ez is kifogásnak tűnik csupán. Amíg vannak könyvtárak, internet, amíg van Bartók rádió és National Geographic, addig lehetne ezt másképp is csinálni. Városnéző busz helyett metrón, gyalog; autópálya helyett a járatlan, taposatlan úton. Csak így persze jóval nehezebb.
Mégis, meg kell ragadni a bozótvágó kést, és ha lassan is, de haladni előre. Térkép nelkül, iránytű nélkül, saját ösztöneimre és érzékeimre hagyatkozva.
Gyerünk...
Hol vagyunk mi már attól, hogy festészetről, komolyzenéről, irodalomról, színházról, filmről érvek alapján, sőt mi több, értékek alapján véleményt alkossunk, és vitatkozni tudjunk. Kísérletezni lehet ilyesmivel persze, de az eredmény totális kudarc. A példa kedvéért: hiába van itt csaknem 120 ember Európa minden tájáról, szinte lehetetlen olyan lányt találni közülük, akivel magasabb szellemi síkon is lehet társalogni, mint hogy hány eurót költöttek el Lille-ben vásárlásra, vagy hogy milyen volt a csütörtöki buli.
A baj gyökere alighanem az értékek hiányában, vagy a rossz értékek interiorizációjában, személyiségünkbe történő beépítésében rejlik. Tipikusan olyan korosztály tagjai vagyunk, amelynek fő és központi értéke a pénz. Ez az egyetlen tényező, amely szerint ítéletet mondunk a mindennapi élet eseményei felett, de a művészeti alkotásokról is ennek alapján állítunk ki véleményt. Vagyis ha egy festmény eszmei vagy piaci értéke drága, az jó festmény, ha egy film már több millió dolláros bevételt hozott az első héten, az biztosan telitalálat, és így tovább.
Persze ez a legkényelmesebb, legegyszerűbb megoldás, gondolkodást nem is nagyon igényel. Hogy mindez a valódi értékek hiányára utal leginkább, amelyek a szubjektív megnyilvánulások fő alapjául kellene szolgálják, az már kevésbé lényeges ugyebár...
Akárhogy is, azt hiszem, végzetes lemaradásban vagyunk, s vagyok én is az elődőkhöz képest. Minél jobban alámerülök a megismerés óceánjába, annál gyakrabban szembesülök a ténnyel: alig tudok valamit a körülöttem lévő igazi világról. Művészetről például csak felületesek az ismereteim, a komolyzene nagy sötét folt gyakorlatilag. Még úgy-ahogy az irodalom vizein elevickélek, de már színház terén megint jelentős hiányosságaim vannak.
A legkényelmesebb kifogás minderre persze az lenne, hogy még így is többet tudok a fentiekről, mint generációm többsége. Csakhogy ez hamis arany, kényelmes és kézenfekvő önvédő mechanizmus. Nekem nem hozzájuk kell mérnem magam, hanem saját elvárásaimhoz.
Persze jöhetnék más kifogásokkal is. Merthogy az én családomban sohasem volt terítéken a művészet, a kultúra igazán. Szüleim egyszerű, dolgozó emberek, akiket a mindennapi lét és megélhetés kérdései foglalkoztatnak leginkább. Emlékszem gyerekkoromból, hogy nekünk odahaza bizony könyvünk sem nagyon volt, talán ha 40-50 darab, annak többsége is vacak, szükségtelen polcdísz. Innen, ezzel a hendikeppel kellett tehát startoljak, mégsem hivatkozhatom erre. Komoly munkával ezt a hátrányt le lehetett volna, és le lehet dolgozni.
Aztán ott van még ezer más tényező. Hogy milyen színház van Békéscsabán, arról jobb nem is beszélni. Hogy mikor juthatok én el komolyzenei koncertre, hát azon sem kell túlságosan sokat töprengenem. Pedig megtehetném, hisz ott vannak a Gyulai Várjátékok, a Szegedi Szabadtéri, közel hozzám, vagy legalábbis elérhető közelségben. Miért nem megyek, miért nem vagyok ott mégsem?
A válasz persze a pénz, illetve annak limitált volta, hiánya. Most itt, Belgiumban erre nem lehetek panasszal, de odahaza bizony minden ezres elköltését tízszer meg kell fontolni. És ezzel a mondattal be is zárult korunk legjellemzőbb ördögi köre, hiszen a konklúzió szerint csak úgy lehet kitörni a pénz értékű világ végtelen körforgásából, ha elegendő mennyiségű pénzzel rendelkezik hozzá az ember.
Bár most, hogy ezt leírtam, ez is kifogásnak tűnik csupán. Amíg vannak könyvtárak, internet, amíg van Bartók rádió és National Geographic, addig lehetne ezt másképp is csinálni. Városnéző busz helyett metrón, gyalog; autópálya helyett a járatlan, taposatlan úton. Csak így persze jóval nehezebb.
Mégis, meg kell ragadni a bozótvágó kést, és ha lassan is, de haladni előre. Térkép nelkül, iránytű nélkül, saját ösztöneimre és érzékeimre hagyatkozva.
Gyerünk...
1 megjegyzés:
Furcsa, mert a jó filmek éppen minimális összegekből készülnek... az ultragáz népetetés kerül több millióba, amit könnyen lehet folytatni. Éppen ezért szeretem a független és szinte ismeretlen filmeket. az értékük nem pénzben mérendő, hanem mondanivalóban! Számomra legalábbis :)
Nem mondom, hogy a gagyi nem kell, mert néha jó csak úgy nézni valami marhaságot. Aztán azt szépen el lehet felejteni. :)
Megjegyzés küldése