A minden diákot megdöbbentő buszsofőr, a mélyhangú postai ügyintéző, vagy éppen az öreg koldus a GB előtt, akinek valami oknál fogva mindig adok 10-20 centet. Három személy, akik talán nem is ismerik egymást. Az egyetlen közös dolog bennünk, hogy mindannyian belgiumi hétköznapjaim szereplői. Hadd meséljek most róluk egy kicsit...
A BUSZSOFŐR:
Bár augusztus óta élvezem a kiegyensúlyozottan szeszélyes belga időjárás átkait és áldásait, a buszsofőrrel csupán február végén találkoztam először. A litvánokkal ekkor találtuk ki, hogy délutáni vásárlást csapunk, méghozzá nem másutt, mint a diákok által csak "Big Shopping Center"-ként emlegetett bevásárlóközpontban, amelynek egy kissé szocreál korszakra emlékeztető épület ad otthont egyébként.
Az órák végén gyorsan hazaszaladtunk hát, megszabadultunk a tankönyvektől mázsásra nehezedő táskától, majd a megbeszélt időben összegyűltünk az iskola melletti buszmegállóban. (A hölgyek iránti tiszteletből kénytelen vagyok egy apró csúsztatással élni, egyébiránt meg kellene írnom, hogy húsz percet késtek (: ) Hamarosan a busz is begördült, a volánnál egy addig számomra ismeretlen sofőrrel. Nem voltunk egészen biztosak benne, hogy ezzel a járattal is eljutunk-e az állomásig, ezért angolul rákérdeztem. A válasz lelkes bólintás, valamint egy aprócska kérdés volt: "Where are you from?" Vagyis hogy hova valósi vagyok.
"Hungary" válaszolom, mire tekintete rögtön felcsillan. "Aaa, Hongarije.", nyugtázza elégedett mosollyal az arcán, majd kikapja a kezemből a jegyet, hogy maga érvényesítse. Miközben pedig a gép a megszokott hangon igazolja a bérlet érvényességét, megdöbbenésemre magyarul üdvözöl: "Szia".
A rövidke szócskát egy Los Angelestől Tokióig közismert "wow"-al konstatáltam, a litvánok legnagyobb értetlenségére. Hamarosan azonban ők is megtapasztalhatták meglepetésem okát. "Where are you from?" "Lithuania. " "Oooh, Litouwen. Laba diena."
Mint útközben kiderült, sofőrünk a nyelvek szerelmese. Mindezidáig tizenhétféleképp tudja köszönteni utasait. Mialatt mesél, egy barátságos mozdulattal kezembe nyom egy aprócska csomagot. "Pancakes" - mondja. "Eat it if you like, I'm already full."
Így történt hát, hogy azon a délutánon palacsintát majszoltunk a litvánokkal az 1-es buszon, és egész napunkat feldobta, hogy távol az otthontól egy flamand buszsofőr az anyanyelvünkön köszöntött bennünket.
A POSTAI ÜGYINTÉZŐ
Valami különös véletlen folytán akárhányszor a postán akad dolgom, mindig ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerülök. Nagy valószínűségbeli anomáliáról csupán azért nem lehet ez ügyben beszélni, mert mindezidáig összesen kétszer akadt dolgom a postán. :)
Először valamikor februárban, amikor a holland kurzus keretében tanáraink rendkívül vicces feladatokat találtak ki nekünk, amelyeket a városban (és szakadó esőben) kellett megoldanunk. (Dank u wel, Ellen, hartelijk bedankt :P) Ezek közül az egyik így szólt: "szerezz a feladatlapra egy mai napra érvényes bélyegzőt a postán".
Én, a már hónapok óra itt állomásozó rutinos róka gyorsan végre akartam hajtani a feladatot. A postahivatalban az információs asztalhoz lépve ki is fejtettem angolul, hogy mire lenne szükségem. A másik oldalon egy mély hangú ügyintéző tökéletes angolsággal közölte is rögtön: "Semmi akadálya, de hollandul szeretném hallani"
"Hé, erről nem volt szó, hogy komolyan is kell venni a feladatot." - dohogok magamban, de azért ajkaimra erőltetem legszebb és legékesebb dutch kiejtésemet, és immár a helyiek nyelvén könyörgöm azért a fránya pecsétért.
Az ügyintéző széles mosollyal és egy kurta "heel goed"-al válaszol, ami hivatalosan azt jelenti, hogy nagyon jó, nem hivatalosan pedig azt, hogy szavaimból talán meg lehetett érteni, mi a fészkes fenét is akarok. Rányomja hát a papírra a bélyegzőt, és megtoldja a feladatlapot egy rövidke kommentárral: "Kitűnő holland, gratulálok".
Azután jó darabig nem találkoztunk. A héten azonban ismét a postára voltam hivatalos, hogy feladjam végre a litván project jelentkezési lapját, és egyúttal egy mozgalmas adminisztrációs procedúra végére érjek. Az asztalhoz lépve a már jól ismert ügyintéző fogadott. Mondom neki megint csak angolul, hogy egy borítékot szeretnék venni legelőször. "Csak ötvenes kiszerelésben árusítjuk, 2,69 euro lesz."
Bár nem nagyon lelkesedtem a dologért, nem volt mit tenni, meg kellett venni. Amikor azonban elővettem az egy szál A4-es lapot, amit küldeni szeretnék, az ügyintéző kedvesen elmosolyodott. "Adok egyet a sajátomból", súgja. "De ne említse senkinek"
Ünnepélyesen megfogadtam hát, hogy a posta alkalmazottaival jövőben nyilván gyakorta folytatott csevegéseim során kerülni fogom a témát, majd megcímeztem és átnyújtottam neki a borítékot, hadd repüljön most már Litvánia felé...
AZ ÖREG KOLDUS
Az öreget gyakorlatilag október óta nap mint nap láttam a helyi szupermarket, a GB előtt koldulni. Minden szokásos kellékkel rendelkezett: kopottas bot, konzervdoboz, kezében holland nyelven nyomtatott felirat. Eleinte csak közönnyel nyugtáztam jelenlétét, majd amikor láttam, hogy a helyiek közül sokan adakoznak neki, én is levetkőztem gátlásaimat, és a visszajáróból rendszeresen adtam neki 10-20 centet.
Egy februári délután, amikor Zolival mentünk vásárolni, az öreg ugyancsak az ajtó mellett állt. Már a boltban mondtam is magyar ERASMUS társamnak, hogy bizony ne lepődjön meg, ha kifelé menet majd hagyok valamennyi pénzt a fickónak. Zoli mosolyogva veszi tudomásul naivitásomat a világ megjobbítását illetően, és csak annyit tesz hozzá: "Én is adok neki egy eurót, amint tökéletes kiejtéssel annyit mond: köszönöm szépen" Ezen jól elmosolygunk.
A kijáratnál kissé siettünk, eleredt az eső. "Várj, elfelejtettem" - kiálltottam Zolinak, és visszaléptem az öreghez 20 centtel. "Köszönöm szépen, az Isten áldjon meg." hangzott a válasz, és a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. "Hallottam a magyar szót. Itt laktok valahol?"
Mindezt öt percnyi beszélgetés követte. Kiderült: az öreg Nagyváradról való, évek óta itt van már, de még mindig tökéletesen beszél magyarul. Egy röpke pillanatra Zolira nézte, és elmosolyodtam: "Az egész ösztöndíjadat itt hagyhattad volna, ha tökéletes kiejtés után akartál volna adakozni." - derültem magamban.
Az eső közben lassan csillapodott. Elköszöntünk hát "honfitársunktól", és én még akkor megfogadtam: a jövőben minden alkalommal adni fogok neki valamit. A sors iróniája, hogy azóta sem láttam. Vajon mi lehet vele?
A BUSZSOFŐR:
Bár augusztus óta élvezem a kiegyensúlyozottan szeszélyes belga időjárás átkait és áldásait, a buszsofőrrel csupán február végén találkoztam először. A litvánokkal ekkor találtuk ki, hogy délutáni vásárlást csapunk, méghozzá nem másutt, mint a diákok által csak "Big Shopping Center"-ként emlegetett bevásárlóközpontban, amelynek egy kissé szocreál korszakra emlékeztető épület ad otthont egyébként.
Az órák végén gyorsan hazaszaladtunk hát, megszabadultunk a tankönyvektől mázsásra nehezedő táskától, majd a megbeszélt időben összegyűltünk az iskola melletti buszmegállóban. (A hölgyek iránti tiszteletből kénytelen vagyok egy apró csúsztatással élni, egyébiránt meg kellene írnom, hogy húsz percet késtek (: ) Hamarosan a busz is begördült, a volánnál egy addig számomra ismeretlen sofőrrel. Nem voltunk egészen biztosak benne, hogy ezzel a járattal is eljutunk-e az állomásig, ezért angolul rákérdeztem. A válasz lelkes bólintás, valamint egy aprócska kérdés volt: "Where are you from?" Vagyis hogy hova valósi vagyok.
"Hungary" válaszolom, mire tekintete rögtön felcsillan. "Aaa, Hongarije.", nyugtázza elégedett mosollyal az arcán, majd kikapja a kezemből a jegyet, hogy maga érvényesítse. Miközben pedig a gép a megszokott hangon igazolja a bérlet érvényességét, megdöbbenésemre magyarul üdvözöl: "Szia".
A rövidke szócskát egy Los Angelestől Tokióig közismert "wow"-al konstatáltam, a litvánok legnagyobb értetlenségére. Hamarosan azonban ők is megtapasztalhatták meglepetésem okát. "Where are you from?" "Lithuania. " "Oooh, Litouwen. Laba diena."
Mint útközben kiderült, sofőrünk a nyelvek szerelmese. Mindezidáig tizenhétféleképp tudja köszönteni utasait. Mialatt mesél, egy barátságos mozdulattal kezembe nyom egy aprócska csomagot. "Pancakes" - mondja. "Eat it if you like, I'm already full."
Így történt hát, hogy azon a délutánon palacsintát majszoltunk a litvánokkal az 1-es buszon, és egész napunkat feldobta, hogy távol az otthontól egy flamand buszsofőr az anyanyelvünkön köszöntött bennünket.
A POSTAI ÜGYINTÉZŐ
Valami különös véletlen folytán akárhányszor a postán akad dolgom, mindig ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerülök. Nagy valószínűségbeli anomáliáról csupán azért nem lehet ez ügyben beszélni, mert mindezidáig összesen kétszer akadt dolgom a postán. :)
Először valamikor februárban, amikor a holland kurzus keretében tanáraink rendkívül vicces feladatokat találtak ki nekünk, amelyeket a városban (és szakadó esőben) kellett megoldanunk. (Dank u wel, Ellen, hartelijk bedankt :P) Ezek közül az egyik így szólt: "szerezz a feladatlapra egy mai napra érvényes bélyegzőt a postán".
Én, a már hónapok óra itt állomásozó rutinos róka gyorsan végre akartam hajtani a feladatot. A postahivatalban az információs asztalhoz lépve ki is fejtettem angolul, hogy mire lenne szükségem. A másik oldalon egy mély hangú ügyintéző tökéletes angolsággal közölte is rögtön: "Semmi akadálya, de hollandul szeretném hallani"
"Hé, erről nem volt szó, hogy komolyan is kell venni a feladatot." - dohogok magamban, de azért ajkaimra erőltetem legszebb és legékesebb dutch kiejtésemet, és immár a helyiek nyelvén könyörgöm azért a fránya pecsétért.
Az ügyintéző széles mosollyal és egy kurta "heel goed"-al válaszol, ami hivatalosan azt jelenti, hogy nagyon jó, nem hivatalosan pedig azt, hogy szavaimból talán meg lehetett érteni, mi a fészkes fenét is akarok. Rányomja hát a papírra a bélyegzőt, és megtoldja a feladatlapot egy rövidke kommentárral: "Kitűnő holland, gratulálok".
Azután jó darabig nem találkoztunk. A héten azonban ismét a postára voltam hivatalos, hogy feladjam végre a litván project jelentkezési lapját, és egyúttal egy mozgalmas adminisztrációs procedúra végére érjek. Az asztalhoz lépve a már jól ismert ügyintéző fogadott. Mondom neki megint csak angolul, hogy egy borítékot szeretnék venni legelőször. "Csak ötvenes kiszerelésben árusítjuk, 2,69 euro lesz."
Bár nem nagyon lelkesedtem a dologért, nem volt mit tenni, meg kellett venni. Amikor azonban elővettem az egy szál A4-es lapot, amit küldeni szeretnék, az ügyintéző kedvesen elmosolyodott. "Adok egyet a sajátomból", súgja. "De ne említse senkinek"
Ünnepélyesen megfogadtam hát, hogy a posta alkalmazottaival jövőben nyilván gyakorta folytatott csevegéseim során kerülni fogom a témát, majd megcímeztem és átnyújtottam neki a borítékot, hadd repüljön most már Litvánia felé...
AZ ÖREG KOLDUS
Az öreget gyakorlatilag október óta nap mint nap láttam a helyi szupermarket, a GB előtt koldulni. Minden szokásos kellékkel rendelkezett: kopottas bot, konzervdoboz, kezében holland nyelven nyomtatott felirat. Eleinte csak közönnyel nyugtáztam jelenlétét, majd amikor láttam, hogy a helyiek közül sokan adakoznak neki, én is levetkőztem gátlásaimat, és a visszajáróból rendszeresen adtam neki 10-20 centet.
Egy februári délután, amikor Zolival mentünk vásárolni, az öreg ugyancsak az ajtó mellett állt. Már a boltban mondtam is magyar ERASMUS társamnak, hogy bizony ne lepődjön meg, ha kifelé menet majd hagyok valamennyi pénzt a fickónak. Zoli mosolyogva veszi tudomásul naivitásomat a világ megjobbítását illetően, és csak annyit tesz hozzá: "Én is adok neki egy eurót, amint tökéletes kiejtéssel annyit mond: köszönöm szépen" Ezen jól elmosolygunk.
A kijáratnál kissé siettünk, eleredt az eső. "Várj, elfelejtettem" - kiálltottam Zolinak, és visszaléptem az öreghez 20 centtel. "Köszönöm szépen, az Isten áldjon meg." hangzott a válasz, és a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. "Hallottam a magyar szót. Itt laktok valahol?"
Mindezt öt percnyi beszélgetés követte. Kiderült: az öreg Nagyváradról való, évek óta itt van már, de még mindig tökéletesen beszél magyarul. Egy röpke pillanatra Zolira nézte, és elmosolyodtam: "Az egész ösztöndíjadat itt hagyhattad volna, ha tökéletes kiejtés után akartál volna adakozni." - derültem magamban.
Az eső közben lassan csillapodott. Elköszöntünk hát "honfitársunktól", és én még akkor megfogadtam: a jövőben minden alkalommal adni fogok neki valamit. A sors iróniája, hogy azóta sem láttam. Vajon mi lehet vele?
1 megjegyzés:
A Föld minden zugában található magyarul beszélő és értő ember.
Mi ebből a tanulság? Mindenki gondolja meg, mielőtt bármi elhagyná a száját.
A másik tanulság a történetből:
a sok idegenbe szakadt hazánkfia, olyan "szépen" töri a magyart már pár hónap után, - és akkor itt van egy ember, aki megmutatja, hogyan lehet még mindig szépen beszélni ezt a csodálatos nyelvet.
Megjegyzés küldése