Döntésekről...

Ahogy arra számítottam is, odahaza nagy vihart kavart tegnapi blogbejegyzésem. Sokan megdöbbenve konstatálták, hogy nem maradok Belgiumban, hanem hazamegyek, jövőre pedig Litvániába. Ilyenkor rendszerint azon töprengek, vajon miért nem fordul meg senki fejében, hogy neadjisten tudom, hogy mit csinálok.

A fő ok, amiért nem maradok, egy olyan otthoni lehetőség, amely hosszú távon biztosíthatja a mindennapi megélhetésemet, ráadásul olyan munkáról van szó, amit mindig is csinálni szerettem. A részletekről egyelőre nem szeretnék még beszélni, a dolog előkészületei gőzerővel zajlanak, a többiről később.

S hogy miért megyek Litvániába? Nem tagadom, vannak magánéleti aspektusai is, de nem csupán erről van szó. A fő cél két nyelv alapszintű elsajátítása, a litván és az orosz nyelvé, amely közül az utóbbi meglátásom szerint stratégiai jelentőséggel bír majd a jövőben. Persze érvnek számít a világlátás is, innen könnyedén elérhető valamennyi balti állam, a skandináv országok, és Lengyelország. Soha nem bocsátanám meg magamnak egy ilyen lehetőség elmulasztását...

Megértem ugyanakkor a rokonok és barátok aggodalmát. Ugyanakkor arra kérem őket, fogadják el a döntésemet. Egyetlen indokom erre csupán annyi: tudom, mit csinálok. Meglehet, hogy az élet őket igazolja majd, az is lehet, hogy engem. Én jelenleg az utóbbira fogadok.

Ami egyébként a keddi napot illeti, délután Brüsszelbe utaztam, hogy felvegyem a reptéren Aurát, Vytas barátját. Ő ugyanis vizsgázott este, így nem tudott érte menni. A gép két órát késett, úgyhogy jobb híján elkezdtem írni az ERASMUS könyvet, amellyel kapcsolatban úgy döntöttem: egy alapvetően fiktív, bár valószerű helyzetbe ültetem el a rengeteg sztorit, tapasztalatot, emléket.

Közben megérkezett Aura is, és vonattal vissza Kortrijkba. Vacsora után még elnéztünk az Irish Pubba, majd onnan Rokashoz, ahol egyfajta búcsúest volt. Csütörtökön ő is, Taru is megy haza. Könnyes búcsú a finn lánytól, Rokas is elérzékenyül, a fene egye meg, nem lett könnyebb ez sem január óta.

Pedig a dolog csak két hétre szól, aztán Litvániában újra látjuk egymást...


(Csak hogy ti is megoszthassátok a véleményeteket a dologról, szavazzatok oldalt)

Helyzetjelentés

Egy lassan véget érő csodálatos ERASMUS esztendő, néhány régi arc az első félévből, újabb meghívások, utazások, rövidhír az otthoni sajtóban rólam, továbbá litván projectek, az irigykedők és rosszmájúak növekvő tábora otthon, no meg még mindig a volt barátnő. Helyzetjelentés következik.

Ami a mögöttem hagyott félévet illeti, azt hiszem, elégedetten zárhatom. Az eddigi vizsgáimból csupán egyetlen "B"-t kaptam, Improving Management Skillsből, de a tanárral annyi konfliktusom és vitám volt, meg lettem volna lepve, ha a legjobb osztályzatot adja. Hátra van még a Dutch vizsga csütörtökön, ezt még jól kellene teljesíteni, még ha nem is sok hasznát veszem az itt tanultaknak.

Beadandó dolgozatok közül már csak két munka nincs kész: a Global Issues, és a Guided Tours in Enterpreneurship. Az előbbi tárgyból valószínűleg az USA-t választom majd témaként, McCain és Obama politikai programját szeretném elemezni olyan tényezők szerint, mint a fenttartható fejlődés, emberi jogok, külpolitika, és így tovább. A másik beadandó komolytalan, egy oldalas beszámoló, még el se küldtük, de az adatbázisban már megkaptuk rá az "A"-t.

Aztán itt voltak és vannak ugye az utazások. Idén igencsak kijutott a jóból: Párizs és London kétszer, további utak még Franciaországba, Hollandiába, Luxemburgba, és persze szerte Belgiumban. Jövő héten irány Írország, ez lesz az utolsó nagyobb kiruccanás innen. Június 17-én pedig repülök haza Magyarországra, és ha minden jól megy, napokkal később már indulok is Litvániába Rokashoz és Alinához.

Ezt két további litván út követi majd a nyáron, mindkettő az E.A.R. project kapcsán. Az első eredetileg július 11-13 között volt esedékes Vilniusban, ekkor találkoznunk mi, csapatvezetők, hogy megbeszéljék a program menetét, gyakorlati tudnivalókat. Az úti- és szállásköltséget az Európai Unió állja, így hát pofátlanul rákérdeztem, hogy nem maradhatnék-e még egy-két napot ezekkel a feltételekkel. Rábólintottak, szóval rögtön ki is nyújtottam a második vizitet június 11-15 közé.

A harmadik litván látogatás maga a program, augusztus 17-25 között. Ez a tengerparton lesz, Kintai településen, nem messze a gyönyörű várostól, Klaipedától. A project menete biztatónak és érdekesnek tűnik, szerintem jó döntés volt emellett letenni a voksot. Az útiköltség 70%-át, valamint a teljes kinntartózkodást ugyancsak az EU állja.

Az ősszel azután újabb utazás esedékes: október végén Csehország. Pavla meghívott, megpróbálunk összehozni egy ERASMUS találkozót, biztosan remek hangulatban telik majd. Jövő január végén újabb csehországi vizit: Pavla, Verca, Dana, Martina, és remélhetőleg rengeteg hó.

A legjobb mindezekben persze az, hogy ha nem is bőségesen, de megvan rá az anyagi keret. A Netlognál végzett kemény munka meghozta gyümölcsét, így szerencsére nagyobb gond nélkül meg tudom engedni magamnak valamennyi utat.

Na, de még mindig világlátás... Ha minden összejön, legkésőbb jövő májusban indulok egy évre Litvániába, önkéntes munkára. Két terület érdekelne igazán, az egyik fiatalkorúak iskolai-, rendőrségi- és drogproblémákkal, a másik pedig hajléktalanok és munkanélküliek. Az önkéntes munka teljes ideje alatt mindehhez szállásköltség, ételköltség teljes fedezése, némi zsebpénz, és ingyenesen biztosított, kemény litván nyelvtanfolyam, no meg újabb utazási lehetőségek járnak.

Ezek közül a leginkább a jövő nyári finnországi kiruccanást várom, amikor is meglátogatjuk Rokassal a lányokat. Még sosem jártam a skandináv országokban, Litvániából persze ezek is karnyújtásnyira elérhetőek.

Mi is van még... Ja igen, a minap Gábor keresett a Békés Megyei Hírlaptól, hogy a keddi számban megjelentetnének rólam egy rövidhírt. Az írás lényegében az ERASMUS-ról szól, de említést teszek erről a blogról is. Küldtünk hozzá haza egy fotót, hadd pukkadjanak meg az irigyek.

Apropó irigyek. Szaporodnak, mint a gomba eső után. Ahogy hallom, egyre többen hangoztatják velem kapcsolatban odahaza, hogy "jól felvitte az Isten a dolgát", és persze, hogy "elszállt vele a ló". Nem tagadom, szerencsésnek érzem magam, remekül alakul az életem. Csak nem ártana azt is nézni, hogy mindennek, amit itt átélek, mi is (volt) az ára. Ha irigylik az utazásokat, akkor azt se felejtsék el, hogy ezért nekem iskola mellett dolgoznom kell ám, éjszakánként prezentációkat készítenem, ebédszünetben vizsgára készülnöm, és így tovább.

Túl sok időt nem vesztegetnék erre a témára egyébként. Mindazok, akik most a hátam mögött fúrnak, miközben saját tehetségtelenségük és sikertelenségük mocsarában taposnak, abban a tévhitben élnek, hogy ha kicsit lehúznak maguk felé, akkor kevesebb lesz köztünk a szintkülönbség. Hát, ha ez kell nekik az önigazolásukhoz, azt mondom, legyenek boldogok vele. Felemelkedni ők úgysem tudnak egyébként, én meg egyre inkább csak mosolygok már a próbálkozásaikon...

Végezetül azért még a szokásos téma: vasárnap este maratoni, 5 órás beszélgetés Alinával. Megint előjöttek a régi érzelmek, gondok vannak a barátjával, és lassan érik a szakítás. Tele van kétségekkel szegény, most látom igazán, hogy neki sem könnyű. Én mindenesetre ezügyben semmi mást nem teszek, egyszerűen csak várok, és mellette állok.

Ha történnie kell még valaminek köztünk, a három litván út úgyis megteszi majd a hatását...

Száz

Írhatnék ma arról, hogy a feszített tempó ellenére két "A"-t zsebeltem be a prezentációkért, vagy hogy milyen jól sikerült a pénteki születésnapi buli, meg hogy milyen jó újra látni Pavlát, és a többieket. Ma mégis inkább valami egészen más témát érintenék. Századik bejegyzéséhez érkezett a blog...

Kétségek persze vannak. Megéri-e minden reggel korán, az első kávéval a kezemben nekiállni, és gépelni a mindennapjaimról szóló kis bejegyzéseket, vagy ami éppen kijut? Mennyire vált ez az olvasók napjainak részévé, egyáltalán mennyire van erre igény? A látogatottsági adat egy dolog, a tartalom megítéléséről nem árulkodnak a számok.

Így hát most, e kerek szám alkalmából arra kérlek benneteket, hogy alkossatok véleményt, fogalmazzatok meg kritikát, vagyis ti, akik eddig csak olvastatok vagyo kommentáltatok, ez egyszer ti is írjatok... :)

Kész vagyok

Méghozzá minden értelemben. Ezekben a percekben fejeztem ugyanis be azt a két prezentációt, ami közel két óra múlva már elő kell adjak. Mindez, és persze a mögöttem hagyott napok együttesen igencsak lefárasztottak, kimerítettek.

A csütörtök nem hozott különösebb meglepetést. Reggel munkába indultam, amit fura módon most kezdek egyre inkább élvezni. Ha minden jól megy, azt hiszem, jövő hét végére befejezhetem a site fordítását, és utána jöhet az egész harmonizálása, javítása, tesztelése. A bolgár ERASMUS-os lánynak, aki két hete készült el az oldallal, felajánlottak egy HELPDESK-es állást, ha elégedettek lesznek velem, valószínű én is valami ilyesmire számíthatok. Akkor leszek majd nehéz helyzetben...

Munka után rohanás haza, illetve nem is haza, hanem be rögtön a suliba. Elkerülendő egy újabb - mellesleg jogos - kiselőadást a time managementről, a holland tanárnál azzal mentettem ki magam az óra alól, hogy barátaimat kell felvegyem az állomáson. Így fél hétkor már itthon, vacsora, kis alvás.

Kilenckor aztán nekiestem a munkának, és megint a szokásos. A szűkös határidő miatt magas fordulatszámmal pörög az agyam, a kezem alól kikerülő előadások gyorsan elkészülnek, és jó minőségűek. Éjfél körül álltam le, és a második prezentáció befejezését reggelre hagyom. Vagyis mostanra...

De most már kész, és három-négy óra múlva kicsit felszabadulhatok. Még egyszer pedig nem fogom hagyni, hogy ennyire elcsússzak a tennivalóimmal. Túl sok a tennivaló, egyszerűen nem fér bele...

No, délelőtt szorítsatok. :)

Időhiány, fáradtság

Kedd este, mióta szerencsésen megérkezett a három csaj az első félévből, egyszerűen nincs se kedvem, se időm tanulni. Szerdán elvileg két prezentációt kellett volna elkészítenem, de ebből sem lett semmi. Ma napközben dolgozom, este dutch, utána még van valami buli. Pénteken pedig már prezentálnom kell. Hogyan?

Lényeg a lényeg, hogy itt vannak ezek a dinka lányok, elszoktam már tőlük, és most jó újra velük kicsit. A szobám ugyan erősen emlékeztet egy második világháborús bomba pusztította területre, de ilyenkor ez is megszokott, normális, természetes.

Ami a prezentációkat illeti azonban, tényleg nem haladtam semmit. A délelőttöt ellustálkodtam, aztán jött egy SMS Pavlától, hogy ha van kedvem, menjek át ebédre, meg egy kis beszélgetésre hozzájuk. A dologból három órás maratoni csevegés lett, és meghívott január végén Csehországba. Remélem rengeteg hó lesz...

Visszaérve a csajok csináltak nekem kaját, úgyhogy itthon is megebédeltünk, utána pedig kicsit lepihentem. Este a finnekhez voltunk hivatalosak vacsorára, bár a magyar lányok hamar továbbléptek, én azért még maradtam az utolsó buszig. Utána még hajnal kettőig Jurga szobájában, kegyetlenül összenőttünk az utóbbi időben, nagyon fog majd hiányozni.

Közben délelőtt megérkezett még a fizetési papírom, amelynek alapján összesen 506 eurót kerestem májusban, kemény 41 óra munkával. Ez megint csak újabb lelkesedést adott, hogy érdemes csinálni, folytatni tovább.

Ami a mai napot illeti, az biztos, hogy dolgozom. Elvileg nyolc órát szerettem volna lehúzni, de ez már szinte bizonyos, hogy lehetetlen. Úgyhogy ha minden jól megy, akkor 8.40-15.40-ig benn vagyok, aztán rohanok vissza holland órára. Ott csak az első részen maradok, egy apró füllentéssel kimentem magam, és nyolcra már haza is értem. Ha minden igaz, éjfélre készen leszek a két prezentációval, és még talán elnézek abba a bizonyos buliba is.

Már csak azért is, mert ez a finnek utolsó partyestéje. Jövő csütörtökön, Rokassal együtt, mennek haza ők is. Na jah, lassan itt a vége...

Vendégség

Ma Gentben azon kaptam magam, hogy a sors különös fintora révén élvezem a munkát, amit csinálok. Utána gyors bevásárlás, rohanás haza, mert jött az én kis magyar ERASMUS családom az első félévből, két cseh diákkal kiegészülve.

Ébredés után szinte elborzasztott a gondolat, hogy nekem nyolc órát kell megint a leghülyébb mondatok fordításával a gép előtt töltenem, így elképzelhető, hogy milyen lelkesedéssel indultam munkába. A dolog azonban váratlan fordulatot vett, az idő szinte repült, a fordítás pedig haladt. Ha minden jól megy, jövő héten befejezhetem a munkának ezt a részét, és kezdődhet az oldal tesztelése.

A bolgár lány, Violeta, aki hozzám hasonlóan ERASMUS diákként kezdett a cégnél, most úgy tűnik, hosszabb távra is maradhat, és dolgozhat a Helpdesknél. Bizony az én fejemben is megfordult megint a gondolat, hogy talán maradni kellett volna, hiszen a pénz remek, a munka heti öt nap, a hétvége és az esték garantáltan szabadok. Csak hát otthon vár egy másik kihívás, bizonyosan rengeteg szenvedéssel és gyötrődéssel az első hetekben, hónapokban, és a siker ezügyben csak később garantálható, már ha garantálható. Mégis, vonz ez is, mindennél jobban...

Ez már akkor motoszkált a fejemben, amikor az állomás felé loholtam, hogy egy gyors bevásárlást követően még elérjem a 18.33-as vonatot. Közben írtam egy SMS-t Áginak, ők már úton voltak Renivel és Erikával, nyolc körül érnek majd hozzánk.

És nem sokkal később a nagy viszontlátás. Könnyes lányok, ezernyi emlék, egy fél év együtt. Ági persze csak mosolyog. Megnézték a szobámat, Erika itt is maradt. Kicsit fáradtak voltak mind, úgyhogy korai búcsú.

Ági, Erika, Reni

Közben Skype-on feltűnt Alina, csevegtünk egy jót. Elújságolta, hogy a barátja féltékeny rám (megvan rá az oka), és hogy már akkor felhúzza magát, ha mi ketten csak beszélgetünk a neten. Bulizni biztosan nem engedi el velem, és gyanítom, hogy minden találkozónkkor ő is jelen lesz majd. Nekem ez csak jó, annak idején a féltékenysége miatt szakítottak annak idején, úgyhogy nincs más dolgom, mint hátradőlni, és élvezni a helyzetet.

Az este során még befut egy SMS is a telefonra: Pavla és Lukas is megérkeztek from the Czech Republic. :) Verca sajnos nem tudott jönni, de a télen én készülök feléjük, úgyhogy ezzel vigasztaltam kicsit. Utána még hosszas csevegés Jurgával a litván nőügyekről, ő azt mondja, mint mindig: csak várjak türelemmel, a csoda előbb-utóbb be fog következni.

Hát, ahogy azt a Valami Amerikában mondták: az előbbről alighanem már lekéstünk... :)

Nagy forgalom

Javában készülnek a beadandó dolgozatok, zajlanak a vizsgák, mindeközben persze dolgozom is, Alinával csevegek újra, és végül pedig várom azt a hat első szemeszteres diákot, aki ma érkezik látogatóba.

Ami a volt litván barátnő ügyét illeti, vasárnap adtam újra hozzá a Skype listámhoz, és alig egy óra múlva meg is érkezett. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna. Négy órás beszélgetésünk alatt érdekesen alakultak a dolgok, ő most inkább barátként tekint rám, mondja. Mégis, mint ahogy kiderült, egy éves litvániai ösztöndíjam hallatán rögtön lemondott egy külföldi szakmai gyakorlatról, amire hónapok óta készült, és amiről barátja könyörgése ellenére sem volt hajlandó lemondani eddig. Szóval megint senki sem érti, hogy mi a helyzet, én már beletörődtem, hogy ez Alina, és kész. Majd lesz valahogy.

Közben zajlanak a vizsgák is. Tegnap este volt az English Communication Class utolsó megmérettetése. Sikeresen vettem az akadályt, és zsebeltem be egy újabb "A"-t. A héten még két vizsgaprezentáció, mindkettő pénteken.

Ami a mai napot illeti, először is dolgozom. El sem tudom mondani, mennyire belefáradtam a száraz, üres mondatok fordításába, amelynek még csak szövegkörnyezetét sem lehet ismerni, úgyhogy száz dolgot jelenthetnek. De mégis menni kell, csinálni kell, mert jól fizet. Azért egyre inkább szenvedés sajnos...

Este pedig jönnek a régiek. Először Pavla és Lukas érkezik Csehországból, meglehet, ugyanazzal a vonattal, amivel én jövök haza a munkából, utána kilenc körül pedig jön Ági, Reni és Erika. Utóbbi az én szobámban fog majd aludni.

Az élet tehát zajlik, és nagy a forgalom. Csak győzze az ember, erővel, lelkesedéssel...

Hajrá...

Hajrájához érkezett az ERASMUS, ezerrel gyártjuk a beadandó dolgozatokat, készülgetünk a vizsgákra, egyesek pedig már a hátralévő napokat számlálják a hazautazásig. Ilyenkor sajnos blogot írni sincs nagyon idő, én is vizsgázom ma este, utána azonban jelentkezem.

Addig is minden jót mindenkinek! :)

Kikötő, party

Az utolsó Guided Tours in Enterpreneurship óra keretében hajókikötőket látogattunk meg. Este aztán a lengyelek valami eszement dolgot találtak ki a Big Brother házban: szilveszteri partyt májusban. El lehet képzelni...

Ami az utazást illeti, számomra kissé csalódás volt. Gyakorlatilag le sem szálltunk a buszról, az ablakból nézegettük a különféle dokkokat, erőműveket, óriási vállalalkomplexumokat. Közben persze majd megszakadt az ember szíve, ha arra gondolt, hogy mi is tarthatnánk itt, hogy bennünk sincs kevesebb.

Antwerpen az egyetlen hely, ahol hosszabb időre elhagytuk a buszt, persze rögtön összefutottunk két magyar munkással, akik az egyik kollégájukat jöttek felvenni valamelyik üzemben. Nem tudták pontosan a címet, így tanárunkhoz fordultunk segítségért, ő igazította útba őket, persze angolul egy szót sem beszéltek, úgy fordítottam.

Este, miután visszaértünk, jött egy kis egyetemes punnyadás, majd irány a Big Brother ház, mert a lengyelek, és ez nem vicc, újévi partyt szerveztek. Megérkezéskor mindenkinek felfestették az arcára saját országa zászlaját, a konyhában pedig WC papírból készített dekoráció helyettesítette a drága szerpentint a mennyezeten. Persze az alapanyagot a suliból lopták, illetve ahogy azt a lengyeleknél mondani szokás: onnan vették kölcsön.

A buli önmagában semmiben sem különbözik más partyktól, talán a pezsgő több, és van néhány vendég. Én főként Alissa barátnőjével, a szintén orosz Irinával föltölgettem kellemesen, így igazán jól telt az este.

Éjfélkor persze pezsgő, rengeteg részeg lengyel, angol tudásuk az elfogyasztott alkoholmennyiséggel párhuzamosan hanyatlik, fél kettő környékén pedig már, hogy is mondjam csak, erősen limitált. Egy részeg belga srác mindeközben lelkesen magyarázza, hogy a French Fries az nem francia, hanem belga, és az egész elnevezés a hülye amerikaiak miatt van, akik a második világháború idején megfordultak errefelé, főként a vallon részen, és mivel ott franciául beszéltek, így ők adták a French Fries nevet a híres belga különlegességnek. Milyen igazságtalan az élet, teszi még hozzá végül, majd saját készítésű koktéljával traktál.

Elfogyasztom még nagy nehezen a borzalmas ízű italt, majd nem sokkal kettő előtt távozom, gondolom nem meglepő, ha azt mondom: az orosz lányok társaságában... :)

Írország: 5 Ft

Korábban már említettem, hogy június folyamán szeretnénk egy, vagy esetleg két napra átugrani Írországba. Azóta rendszeresen nézegettem is a jegyárakat, amelyek általában 20-150 euró között mozognak a Ryanairnél. Tegnap azonban ennél kissé olcsóbban foglaltunk jegyet.

Ennek oka ugyanis, hogy a Ryanair rendszeresen tart promóciókat, amelyek lényege, hogy gyakorlatilag ingyen kínál jegyeket egyes járataira. Így esett meg, hogy délután az aktuális árakat böngészve arra a felfedezésre jutottam, hogy június 10-11-én a repülőjegyek ára oda-vissza, reptéri adókkal és illetékekkel együtt 0.02 euró, vagyis kemény 5 ungarische forint.

Gyorsan rácsörögtem Zolira, és alig egy óra múlva máris megvolt a foglalásunk öt személyre, kemény 25 forintért. Úgyhogy utazunk Dublinba, méghozzá potom pénzért. A terv egyébként egyszerű. Érkezés kora reggel, be a városba, egész nap városnézés, séta, stb., este kilenc körül vissza a reptérre, mert 11-kor egyébként is az összes pub és szórakozóhely bezár, majd a reptérről másnap a reggeli járattal vissza. Mindez, még mindig hihetetlenül hangzik, tudom: 5 forintért...

Azért más is történt még csütörtökön. Délelőtt látogatást tettünk Mr. Peene egykori cégénél, a Bekaertnál, ami acélkábeleket gyárt. Első hallásra nevetnie kell az embernek, hiszen hogy lehet ilyen termék eladásából profitot csinálni, merül fel a kérdés. Nos, a válasz egyszerű: ezek a kábelek mindenütt ott vannak hétköznapjainkban: a kocsik kerekeiben, jegyzetfüzetünk spiráljában, a konyhai szűrőben, a lányok melltartójában, és még órákig sorolhatnám. El se tudtam képzelni korábban, úgyhogy számomra a vizit mindenképpen megdöbbentő és felejthetetlen marad.

Délután aztán jött a vizsga, Production Aspects, kellemes 45 perces csevegés Guido Peenevel, sajnos az utolsók egyike, mielőtt hazamegyek. Akárhogy is, egy életre szívembe zártam ezt a konok, de mindig jó kedéjű, hithű katolikus flamandot. Mivel németül is kitűnően beszél, felmerült bennem az ötlet, hogy jó lenne elcsábítani az otthoni kéttannyelvű gimnáziumba egy hétre, hogy tartson előadásokat ázsiai tapasztalatairól, kulturális különbségekről, és így tovább. Ha beledöglök is összehozom valahogy...

...ezt ugyanis mindenkinek látni, hallani kell.

Végre fenn...

Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor a legalapvetőbb, leghétköznapibb dolgok sem akarnak sikerülni, és vannak, amikor a csillagok valami különös konstellációja folytán egyszerűen minden jól alakul, és megy, mint a karikacsapás. Nos, hosszú idő után nálam most az utóbbi vált inkább jellemzővé. Úgyhogy, ahogy a litvánok mondanák: viskas gerai*.

A vizsgáimmal szépen sorban haladok, és rendszerint a legjobb osztályzattal teljesítem őket. Mellette dolgozok, s bár nem éppen ez álmaim munkája, tekintve hogy 6-8 órán keresztül ülök a számítógép előtt, és gyakorlatilag a kutya hozzám se szól, de azért nem vészes, ráadásul a 9,55 eurós órabér is bőségesen kárpótol.

Tovább... A tegnapi nap során érkezett az e-mail, hogy jóváhagyták az egy hetes litván project pénzügyi tervét Brüsszelben, vagyis megvan a program finanszírozásához szükséges pénz. Ez azt jelenti, hogy a közeljövőben egy hétvégére Vilniusba kell repüljek egyeztetésre, amelynek teljes költségét megtérítik, továbbá augusztus 17-24-ig részt vehetünk a programban, amelynek útiköltségét 70%-ban, a további költségeket pedig 100%-ban fedezi az Európai Unió.

Tovább... Ha minden jól megy, és Balázsnak is úgy alakulnak a dolgai, június végén vár még rám egy magánlátogatás is Litvániába. Rokas meghívott minket Birzai-ba, de ha már ott vagyunk, csak érdemes lenne megnézni Vilniust, Klaipeda-t, és hát nah, Kaunast. Még akár egy találkozó is belefér Alinával, de csakis vele, és persze kizárólag hosszas kéretés után, többé nem adjuk könnyen magunkat.

Tovább... Mi is van még? Ja igen, erősen foglalkoztat egy esetleges amerikai ösztöndíj gondolata a későbbiekben, amihez rengeteg pénz kell, már csak a vízum miatt is. Most ez is könnyebbé vált, hiszen októbertől Magyarországról lényegében vízum nélkül utazhatunk az Államokba.

Tovább... Június 17-én megyek haza. Már folyamatban van egy jelentős project otthon, egy évig erre szeretnék koncentrálni. Sokat nem szeretnék még elárulni róla, maradjunk annyiban, hogy nagy álmaim egyikéről van szó, ami most úgy tűnik, szintén megvalósul. Utána, ha minden jól megy, és Nikivel sikerül összehoznunk, jövő májustól irány egy évre Litvánia nyelvtanulás és kalandkeresés céljából.

De előtte még idén nyáron meg kell írjam az ERASMUS könyvet. Ha kiadót nem is sikerül hozzá találni, hát felteszem a netre, és akkor már nem dolgoztam hiába. Ha pedig valami csoda folytán még meg tudnánk jelentetni, az már csak hab lenne a tortán.

Nos, tömören így néz ki most a helyzet énfelém. Persze azért semmi sem lehet tökéletes. A rengeteg GO-PASS vásárlás miatt például (46 euró, 5 oda-vissza útra elég a munkahelyre) jelen pillanatban kemény 12 euróm van a hónap végéig, amikor majd fizetést kapok, és megtérítik útiköltségeimet is.

De mégis, tisztelt hölgyeim és uraim, mindent összevetve csak azt kell mondanom: viskas gerai. *

* minden remek / minden jó

Egy nap Guido Peenevel

Aligha lehetne kellemesebb napot szerezni az ERASMUS-os diákoknak, minthogy az egész napot Guido Peenevel kelljen tölteniük. Ennek a 71. évét taposó, aktív, jó kedélyű flamandnak a társaságában szinte csak repül az idő. Nem volt ez ma sem másképp...

Délelőtt az utolsó Production Aspects óra, lelkes magyarázat az acélkábelek készítéséről, nyújtás, hajlítás, ezernyi apró, ám érdekes dolog. A csoport egy része mégis unja, nyavalyog, fel sem ismerik az egész ember rendkívüliségét, csupán szeretnék kipipálni az órát, és hazamenni, meg az esti bulira készülni, és hasonlók.

Délután céglátogatás Kortrijk határában, egy újabb milliárdos vállalat, a BARCO. Kivetítőket, orvosi monitorokat, kijelzőket, szimulátorokat gyártanak, hatalmas méretben és volumenben. Megdöbbentő egyébként, hogy egyéves ittlétem alatt hány sikertörténettel találkoztam. Családi vállalkozások, amelyek felfutottak, befutottak, világhírűek lettek, és mind innen indultak.

A gyárlátogatásból hazaérve véget is ér a nap hivatalos része. Este azonban Jurga gépén a volt litván barátnő bejelentkezik, engem keres, mi van velem, eltűntem. Beadom a derekam, és beszélünk 20 percet. Kiderül, hogy hiányzom, nagyon hiányzom, és hiányoznak a mindennapi beszélgetések, a fene egye meg, csak nem bírjuk egymás nélkül.

Azért a letiltása az én gépemen még mindig érvényben van. Bár ha így folytatjuk, nem tudom, meddig fog tartani. Mi vajon az oka, hogy akármennyire el akarunk szakadni egymástól, nem megy, nem sikerül. Valahogy mindig újra egymás mellé keveredünk.

Na jah, nesze neked Gábor, ERASMUS szerelem...

Egy flamand nap...

Hétfőn gyakorlatilag mindenből kijutott nekem, ami egy magát valamire tartó flamandnak is kijár: rengeteg munka némi bosszúsággal, egy újabb felejthetetlen óra Guido Peenevel, majd egy kellemes kirándulás késő délután, és egy finom vacsora este.

A nap azzal indult, hogy elkezdtem megírni az otthoni főiskola számára a mezőberényi zsidóságról tartott előadásom írásos változatát. Ez önmagában még nem jelentene különösebben nagy erőfeszítést, hiszen a témát ismerem, a tanulmány felépítése pedig gyakorlatilag megegyezik az előadásoméval. Amiért a dolog mégis rengeteg bosszúsággal jár, az éppen a ránk annyira jellemző, tipikusan magyar mentalitásból fakad.

Még a konferencia ideje alatt kaptunk ugyanis egy részletes leírást a tanulmány elkészítésének formai követelményeiről. A tájékoztató csaknem egy oldalas, és az ember elolvasva rögtön felismeri, miről is van itt szó: a főiskola rajtunk akarja megspórolni a szerkesztési költségeket, így munkáinkat gyakorlatilag könyvkészre kell elkészítenünk.

Ez persze természetesen rengeteg szöszöléssel, vacakolással jár, és egyértelműen nem is a mi dolgunk lenne. Ennek ellenére dél körül végzek, már csak néhány apróbb simítás, az angol nyelvű összefoglalás nyelvhelyességének ellenőrzése, és kedd este el is küldhetem e-mailben haza.

Ami a délutánt illeti, megint egy óra Guido Peenevel. Az ilyen alkalom ritka kincs, ez az igazi, tiszta szívű flamand még a rendszerint érdektelenségbe burkolódzó diákot is fellelkesíti. Nem volt ez másképp ma sem, munkabírásával, precizitásával és optimizmusával megint mindenkit elkápráztatott. Napi 6-8 órát tanít, mellette ezernyi más dolgot csinál, és mégis mindig lelkes, mosolyog. Nem mellesleg 71 éves, az Isten áldja meg őt ezerszer...

Az óra után volt szabad 40 percem, amit a főépületben töltöttem, főként a tanulmányom stilisztikai és apróbb nyelvtani hibáit javítgattam. Fél hatkor aztán kiballagtam a főiskola parkolójába, mert Herminnel és a pár fős angol osztállyal Ieperbe mentünk.

Ez volt a harmadik alkalom, hogy a súlyos első világháborús harcokról elhíresült városban jártam, de még mindig tudott újat mutatni. Az anglikán Saint George Memorial Church, a Katedrális, a színház, és ezúttal végre nagy örömömre az áldozatok emlékére minden este nyolckor felhangzó Last Post a Manning Gate tövében.

Utána még betértünk egy hangulatos étterembe, ahol tanárunk és felnőtt diáktársaink vacsorára invitáltak meg bennünket. Egy jó pohár sör, finom hússal töltött pirítós zöldségkörettel és mindenféle salátaöntettel, majd zárásként egy jó capucchino. Így ér véget az angol kommunikációs csoporttal töltött félév, ha valami hiányozni fog, hát ez minden bizonnyal...

Hazaérve kis csevegés még a neten, majd irány az ágy; holnap egész napos órák és céglátogatás Guido Peenevel. Már csak az ő személye miatt sem érdemes kihagyni a dolgot...

Barbecue est

Hogy kicsit kitörjünk a projectkészítések és beadandó dolgozatok írsának bűvköréből, Vytas kitalálta: vasárnap estére barbecue partyt szervez. Az idő ugyan kissé hűvösnek bizonyult, az egész mégis remekül sikerült. A munka terhe alól ideiglenesen felszabadult ERASMUS diákok ökörködései, finom kaja, és végül egy újabb meghívás Litvániába a nyárra. Immár a harmadik.

Pedig a dolog eléggé gyatrán indult. Amikor a megbeszélt időpontra odeértünk Zolival, Vytas kitörő örömmel konstatálta érkezésünket, mivelhogy a dolgok nem állnak sehogy, és elkél a segítség. Kiderült, hogy amennyire litván barátunk lelkes a barbecue esték szervezésében, annyira gyakorlatlan azok lebonyolításában. Hát velünk se járt nagyon jól, és paradicsomszeletelést és salátakészítést vállaltam be, ennyivel tudtam hozzájárulni az ötlet sikeréhez.

Aztán, csodák csodájára megérkeztek a törökök, és Can nagy lelkesedéssel vágott neki a hús elkészítésének. Időközben a ház egyik belga lakója, Tine is csatlakozott, és lett tűz, meg grillrács, és ehhez hasonlók.

Közben sorra jöttek a vendégek, Rokas és már-már elmaradhatatlan finn társa, akinek nevét féltékeny otthoni barátja miatt már a blogban sem merem leírni, aztán megérkezett Costin az ikertestvérével, és Magda, meg még néhányan.

Az ökörködések persze most sem maradhattak el. A nap poénjaként Rokas meg én minden avatatlan diákkal megkóstoltattuk az otthonról hozott Erős Pistát, amelynek következtében kis nemzetközi csapatunk kóla- és sörfogyasztása drasztikus mértékben megugrott.

Utána még Rokassal hazakísértük a finn csajt, akinek a barátnője szintén ma este érkezett vissza Angliából. Beinvitáltak minket egy kávéra (szerződtetni kéne őket erre a célra, olyan finomat csináltak), közben a rádióban szóló jazzmuzsikára litvánul új szöveget írok, amelynek előadása a gyomorforgató röhögés krónikus állapotába sodorja a nyelvet megértőket.

Közben egyébként Rokas is meghívott minket Litvániába. Mármint engem, meg Balázst otthonról. Június 23-29 között üres lesz a lakásuk, a szülők elutaznak, mondta, ha van kedvünk és pénzünk, menjünk. Megbeszélem a dolgot Balázzsal, de nagyon jó volna, ha összejönne a dolog.

Végül hajnali egy körül érek haza. Jurgával csevegek még egy kicsit, elmeséli, hogy Alina megint veszekedett tegnap a barátjával, állítólag elég durván. Ő döntése, ő baja - teszem még hozzá, majd egy labanakt* és egy saldziu sapnu** kíséretében elbúcsúzom tőle is, és befészkelem magam az újra megszokott belga kis ágyamba.

* jó éjszakát
** szép álmokat

(A blog egyébként nyári ruhát kapott. Az új designról te is elmondhatod véleményedet a jobboldali szavazósávban.)

Gone, baby gone...

Ha már megfázásom miatt szobán belüli szombatra lettem ítéltetve, úgy döntöttem, megpróbálom élvezni a dolgot. Éppen ezért esti szórakozásként a film mellett döntöttem, és nem csupán pozitív csalódás ért, hanem egyenesen hálás voltam magamnak az ötletért. A Gone, baby gone című film ugyanis a legjobb amerikai alkotás, amit a Tégla óta láttam.

A film helyszíne Boston, a történet pedig elcsépeltnek, már-már bagatellnek tűnik. Elrabolnak egy négy éves kislányt, Amandát, és hogy a rendőrség munkáját segítse, a kislány nagynénje felbérel egy magánnyomozó párost. A dolog kezdetben statikus, felszínes, ám ahogyan a film egyre előrébb halad, úgy merülünk alá mi is a bostoni valóság szennyvizében, és úgy válik egyre összetettebbé az egész történet. A befejezés mesteri, a happy end elmarad, a néző döbbenten ül...

A Ben Affleck által írt és rendezett film ugyanis nem csupán szórakoztat, mindezt úgy teszi, hogy közben alapvető társadalmi és etikai kérdéseket feszeget. Vajon a törvény vagy a segítő szándék az erősebb, vajon erkölcsös-e a törvényszegés és emberéletek kioltása, ha azt jó ügy érdekében tesszük. Ilyen, és ehhez hasonló dilemmákat vonultat fel a film, és nem lövök le nagy poént, ha elárulom: a főhős végül a törvény oldalán teszi le voksát, felháborítva és megdöbbentve ezzel minden nézőt, akik viszont a történet során a törvényszegés legnagyobb híveivé válltak.

A film megdöbbentő pszichológiai mélysége, valamint szórakoztató jellege egyaránt azt mondatja tehát velem: ha csak lehet, ne hagyjátok ki.

Just keep working...

Már majdnem elfelejtettem azt az első félévben is megtapasztalt érzést, hogy milyen is az ERASMUS utolsó hónapja. Ekkorra megfogyatkoznak a partik, a bulik, a közös ökörködések, mindenki a számítógépe előtt roskad, és beadandót ír, prezentációt készít, vizsgára tanul. Jelentem, most ezt a korszakot éljük...

Ami engem illet, a magyarországi utazásom miatt jelentős csúszásban voltam szerdán. Egy beadandó dolgozat határidejét már napokkal túlléptem, de a tanárral kötött megállapodás értelmében nem vette olyan szigorúan a dolgot. Közben másik négy beadandó várt még megírásra, mindez úgy, hogy napközben óráim voltak.

Azért nagy nehezen mégiscsak sikerült behoznom a lemaradást. Szerdán egész nap utaztunk az egyik óra keretében, itt tehát nem sok idő volt munkára. Csütörtök reggel 11.00-ig órán voltam, utána irány haza, nekiesni a Business Project beadandó dolgozat megírásának (határidő péntek). Ezt követte az International Human Resources Management, amelynek már múlt pénteken el kellett volna készülnie.

Miután mindezzel megvoltam, rohantam a buszhoz a szakadó esőben, mert ugye holland órám volt 17.30-21.00-ig. Kész szenvedés, időpocsékolás, alig tanulok valami újat, a tanárt pedig finoman szólva nem szívlelhetem. Lényeg a lényeg, fél tízre újra itthon. Ekkor jött az Improving Management Skills beadandó megírása, amivel éjfél előtt nem sokkal lettem kész. (A határidő pontosan éjfél volt)

A pénteki nap lényegében ugyanez, nem részletezem. Közben, amikor egy kis időm akadt, összeállítottam a jövő heti határidőnaplómat, hogy mikor, hol, és merre kell hogy legyek. Már így ránézésre is sokkol a dolog, azt kell hogy mondjam.

Közben, csak hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, péntek délután megfájdult a torkom, azóta hatalmas gombócot érzek nyelés közben. Alighanem mandulagyulladás, de ki kell heverni...

...már csak azért is, mert a következő két hét jelszava még mindig: just keep working.

Nagyüzem minden téren

Odahaza jónéhány kedves kommentárral illették mindazt, amiben nekem részem van idekinn. Megkaptam én, hogy "csak megszületni volt nehéz", és hogy "jól megy egyeseknek." Nos, mindazoknak, akik így gondolkoznak, szívesen ajánlom figyelmükbe a mai napomat.

Először is ott van ugyebár két óra délelőtt, Production Aspects a jó öreg Guido Peene-vel. Alapjában véve ez még irigylésre méltó is lehetne, ha nem következne utána mindaz, ami egyébként következik. Először ugyanis be kell menjek a Mobiel kerékpárkölcsönzőhöz, hogy bemutassam: a bringám még épségben van. Tekintve, hogy a dinamó még egy ködös február estén leszakadt róla, valószínűleg 20 euróval kevesebb leszek rögtön, ami azt jelenti, hogy a hónap további részében minimális pénzből gazdálkodhatom majd megint.

Utána rohanás haza, mert tele vagyok munkával itt is. A nemzetközi humán erőforrás menedzsment tárgyból csúszásban vagyok egy beadandóval, bár ennél a tanárnál ez még belefér. Ma van a határideje az Improving Management Skills beadandó dolgozatának is, 150 sor, azt is meg kell írni. Az egy hete megtartott otthoni előadásomat kérik írásos formában is, határidő szintén a mai nap, emelett egy Business Project is elkészítésre vár holnapi határidővel.

No, ha mindezt megírtam, öt körül mehetek is vissza holland nyelvórára egészen kilencig. Utána alighanem már csak arra lesz erőm, hogy hullafáradtan beessek az ágyba. Holnap aztán megint órák délelőtt, munka délután, tehát mozgalmas napok.

Azért hogy jót is említsek, ha minden összejön, június 3-án megyünk Írországba, Dublinba. Egy nap az egész, a gép oda-vissza 10 euró, remélem sikerül.

Addig pedig nincs más hátra: hajtás van pajtás...

Újra "itthon"

Egész napos autózás, repülés, buszozás és vonatozás után este kilenckor szerencsésen megérkeztem Kortrijkba. Amint beléptem a szobámba, furcsa érzés fogott el: itt is otthon vagyok. Pedig alig egy hónap van már csak hátra, és vége...

Az út egyébként viszonylag nyugodtan telt. Rokas sokat aludt, azért kimerítették az elmúlt napok (meg a hajnalig tartó internetes csevegések nyilván), így hát több időm jutott olvasgatásra, töprengésre. Még a gépen elővettem Karinthy Ferenc Ősbemutatóját, a darabot, azt végeztem ki gyakorlatilag két-három óra alatt.

Hihetetlen, hogy ez a hetvenes években született dráma még ma is mennyire él. Nem vagyok jártas a színház világában, de valahogy így képzelem el egy vidéki teátrum működését napjainkban is. Persze azért a szereplők cserélődtek, a tanácselnök helyett most már a megyegyűlés elnökénél meg a polgámesternél kell róni a tiszteletköröket, de a lényeg, a dolog eszenciája azt hiszem, ma is ugyanaz. Persze a darabot nem játszák sehol évek óta...

Közben, ami az én hétköznapjaimat illeti, itt folytatódik a hajtás. Szerdán egy utazásra megyünk az egyik óra keretében, pontosan nem tudom ugyan, hogy hová, de alighanem nem is lényeges. Csütörtökön előadások, beadandók, este holland. Pénteken előadások, munka.

Ráadásul, egyre többek unszolására úgy döntöttem, hogy megírom az ERASMUS könyvet a sok vicces sztorival meg tapasztalattal, amit egy év alatt gyűjtöttem. A kezdeti elképzeléssel szemben azonban talán mégsem a naplóformát választom, mert nem akarok nagyon személyes vizekre evezni. A cím lehetne: MADE IN KORTRIJK - Erasmus útikönyv, vagy valami hasonló, ezen még gondolkoznom kell. Ha van javaslatotok, hozzászólásban szívesen veszem egyébként...

Nyilván a könyv kiadása megint egy másik történet lesz majd, megfelelő nyilvánosságot találni az írásnak, és kiadót, de ezen ráérek akkor gondolkozni, ha magával a könyvvel készen leszek.

Az utolsó nap itthon - Szalonta, Nagyvárad

A végére már kicsit belefáradtunk a videókészítésbe és szerkesztésbe, ezért most mesélek inkább, s csak néhány fényképpel illusztrálnám utolsó magyarországi napunkat, amelynek nagy részét egyébként nem is Magyarországon, hanem Romániában, a Partium területén töltöttük.

Látogatásunk első állomása Nagyszalonta volt, amely alighanem nekünk, magyaroknak rögtön Arany Jánost, Toldi Miklóst, no meg persze a csonka tornyot idézi fel gondolatban, litván vendégemnek nyilván sokkal kevesebbet jelent. Azért a toronyhoz elballagtunk, és mivel zárva volt, így röviden magyaráztam csak el neki, mi is látható odabenn, és miért is jelent ez nekünk olyan sokat.

Miközben beszélek, egy középkorú hölgy lép ki a torony melletti irodák egyikének ajtaján, és beinvitál bennünket. Kézműves műhely működik odabenn, mintegy 70 gyerekkel, bár most éppen üres. A falon és az asztalokon az eddigi munkák: gyöngyökből felfűzött kokárda, mindenféle szalmából készített népi szimbólumok, és ami a legcsodálatosabb, a magyar korona tökéletes mása, amit a körmenetre is felutaztattak annak idején.

Szalontáról aztán irány Nagyvárad. Ez még nekem is új, ismeretlen, csak átutazóban voltam eddig itt. A hatás persze nem marad el, földbe gyökerezik a lábam. Megint egy csoda alig karnyújtásnyira tőlünk. Napközben séta és bámészkodás itt.

Visszafelé a határon megint jól megnézik Rokas útlevelét. "Nem mindennapi jelenség, nyilván" - jegyzem meg, miközben a ritka irat kézről kézre jár. "Tíz év alatt ez a második." - felelik a hivatalos szervek, s mi jót mosolygunk az egészen.

Hat óra körül érkeztünk végül haza, fáradtan, kissé kimerülten. Rokas rögtön bezuhant az ágyba, hozzám hasonlóan. Nyolc körül Ági jött látogatóba, akkor ébredtem, ezer éve nem láttuk már egymást. Nagy beszélgetés kinn a kertben az élet dolgairól, amíg Rokas fel nem ébred. Végül elmegyünk még egy búcsúhamburgert enni a városba, majd elköszönünk Ágitól, még ha csak egy rövid időre is. (Mához két hétre jön látogatóba Kortrijkba)

Éjfél után nem sokkal végződik tehát utolsó napunk idehaza. Kedd reggel irány Budapest, aztán Brüsszel, hogy az este már megint Kortrijkban érjen minket. Ami pedig a magyar kalandokat illeti ezúttal:

The End.

Tévé, fagyi, Berény, kosár, Playstation...

A második nap videója:
Video of the second day:

Konferencia, sörözés, billiárd, Arad, csirkepaprikás

Azt hiszem, a cím önmagáért beszél. Íme a videó a nap eseményeiről:
Here is a short movie about our first full day in Hungary:

Itthon, első nap

Ahogy így visszaolvasom a tegnapi bejegyzést mindarről, hogy hogyan is képzeltem el a hazautat, őszintén nevetnem kell. Minden borult, minden változott, de azért most már mégiscsak itthon.

A dolog ott kezdődött, hogy Brüsszel Midi állomására érve szembesülnünk kellett a ténnyel: a belga vasúti dolgozók pont a mi utazásunkra időzítették nyilván jogos és nagy jelentőségű sztrájkjukat. A vonat Charleroiba egy órás késéssel indult, ami alapból még mem lett volna baj, de mivel az utasok feltorlódtak, így ráadásul minden egyes tanyafalván és mezőn megállt.

Lényeg a lényeg, négy percünk volt, hogy elérjük a buszt. Miután ezt sikeresen teljesítettük, kiderült, hogy 5 perccel azelőtt érünk majd a reptérre, mint ahogy a check-in zárul. Vagyis enyhén kellett csak rohannunk. Persze a dolog iróniája, hogy a gép negyven percet késett, így a bejelentkezési idő is ennyivel nyúlt meg.

A repülőút összességében nyugisan telt, a reptéren Bálint és Szugyi felvettek minket, és 11 körül már otthon is voltunk. Kis családom nagy izgalomban, nem mindennapi esemény ez nálunk, de hamar megbarátkozik mindenki a helyzettel. Apán első bővített mondata persze: "kérdezd már meg, nem iszik-e egy kis pálinkát."

Aztán még netezés, dumálás, ökörködések, és sok ehhez hasonló. Lefekvés éjjel egy körül.

Egy hosszú nap

Az utolsó pillanatban megoldódtak az autóproblémáink, az előadás lassan összeáll, és aztán már csak nyomtatás, csomagolás van hátra, és indulhat a nagy magyar-litván kaland Magyarországra. Azért mozgalmas napnak nézünk elébe, íme a bizonyíték, hogy mennyire.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, reggel 6.07 perc van. Miután végzek a hírekre és mindennapi eseményekre éhes blogközönség igényeinek kielégítésével, egy rövid zuhanyt veszek, és megreggelizem. Ezt követően kiszaladok az állomásra, és beszerzek egy GO-PASS jegyet. Remélem lehet VISA ELECTRON-nal fizetni, egyébiránt ugyanis ki kell vegyek pénzt a forintszámlámról, amelynek költségei azért nem fapadosak.

Lényeg a lényeg, ha mindez megvan, irány haza ismét. Délelőtt van másfél órám, hogy összerakjam a powerpoint prezentációt a holnapi előadásomhoz, de a design már kész, akárcsak az előadás menete, így remélhetőleg könnyen és gyorsan fog menni. (Ha nem, még mindig dolgozhatom rajta a gépen, az úgy is olyan trendi ugyebár :S )

Utána irány a főiskola, az előadásjegyzetek nyomtatása, amelyek oldalaink ezúttal is feltüntettem minden nagyobb egység előtt a "beszélj lassabban" feliratot. Egyszer csak megtanulom már.

Ugyancsak ki kell nyomtatom a vonatmenetrendet, tekintve hogy két átszállásunk lesz, így jobb ha megvan papíron is, biztos ami biztos. Végezetül még a repülőjegy foglalást is átküldöm majd a printerre.

Ha az égiek is úgy akarják, mindezzel 10 köröl végzek, és kezdődhet a csomagolás. Alaposan át kell gondolni, hogy mi az, amire már nem lesz itt szükségem, és amit haza kellene vinni. Két órám lesz rá körülbelül, szóval azt hiszem, bele fogok férni az időbe.

Rokas délben érkezik hozzánk, még egy utolsó nagy ellenőrzés, az ő csomagjainak egy részét áttesszük majd az én bőröndömbe, mert spórolás címén ő nem hoz magával nagy poggyászt. 12.15 körül irány gyalog a vasútállomás, majd onnan kétszer vonatot cserélve, és egyszer buszra szállva Brüsszel Charleroi.

A gép 17.20-kor indul, és 19.10 körül landolunk Ferihegyen. Ha minden jól meg, fél nyolc körül már kinn is vagyunk, ahol vár ránk két régi haver a gimnáziumból, Bálint és Szugyi, az ég áldja meg őket, hogy kisegítettek hazaszállítás ügyében.

A nap végén aztán, csaknem 2000 km-t utazva, fél tíz körül érkezünk majd haza. A tervek szerint finom, magyar, sonkás-kolbászos vacsora vár minket, engem pedig a fél év után újra betörésre, megszokásra váró ágy.

Csütörtökön aztán tovább folytatódik majd a hajtás.

Munka, hazaút, nehézségek

Az elmúlt két napban flamandokat meghazudtoló munkabírással dolgoztam, hogy mindenütt helytálljak, ahol kell: iskolában, munkahelyen, és majd a csütörtöki előadásomon is odahaza. Jelenleg még egy kérdés van, az viszont egyre égetőbb: hogyan jutunk haza szerda este Budapestről?

Na, de előbb a mögöttünk hagyott napokról. Hétfőn reggeltől délután négyig munka Gentben, kicsit monoton, kicsit vontatott néha, de azért kezdem megszokni. Miután végzek, rögtön rohanás a vasútállomásra, hiszen öt órakor indul a vonat vissza Kortrijkba, hattól pedig órám van.

Időben megérkezek, pendrive a gépbe, és kezdődhet is a bő negyedórás előadásom, My London címmel. Herminnél és a csoportnál is nagy sikert arat, ez is letudva hát, kipipálva, óra tovább este kilencig. Utána haza, irány az ágy.

Merthogy ma reggel ugye megint munka, igaz csak délig; ismét sietnem kell vissza. Kettőtől elkezdjük a Production Aspects nevezetű tárgyat Guido Peene-vel, ötkor végzünk. Rohanás haza, bevásárlás, vacsora, majd az előadásjegyzeteken dolgozom csütörtökre.

Téma: A mezőberényi zsidóság munkahelyteremtése a 19-20. században. Sikerült egész jól összeraknom, holnap reggel még megcsinálom a Powerpointot, és akkor minden rendben lesz...

Feltéve ha odaérünk. Merthogy sajnos nem sikerült összehozni a hazautat Pestről, úgy ahogy szoktuk, pedig törtem a fejem rendesen én is, meg Balázs is. (Ráadásul ő már annyit segített a korábbi utazások alkalmával, hogy egy szavam sem lehet... ) Családban kocsi nem nagyon, vonat visszafelé már nincs, az utolsó fél órával a landolásunk után indul, elérni lehetetlen.

Most tehát két verzió lehetséges. Vagy sikerül az utolsó pillanatban találni valakit, aki hazavisz minket, vagy Pesten kell töltsünk egy éjszakát, és az első, hajnali vonattal még mindig elérhetjük a konferenciát. Na de újabb dilemma: hol, merre, kinél, hogyan...? Szóval ezernyi gond és kérdés, de az egész mégiscsak nagy kaland.

Mindennek a pozitív oldalát kell keresni, másképp nem lehet. :)

Két nap szünet

Az elkövetkező napokban kissé el leszek havazva. Az iskolai beadandók és prezentációk mellett az otthoni előadásra is készülnöm kell, ráadásul hétfőn és kedden dolgozom is, ami előreláthatólag azt jelenti, hogy másra már nem nagyon jut majd időm. Ráadásul az internet limitünket is kimerítettük lassan, úgyhogy borzasztóan belassult a net.

Előbbi kifogáskeresésem lényege, hogy most két napra eltűnök a blogról, nem lesz időm új bejegyzést írni. Szerda reggel megint jelentkezem majd, utána pedig lassan indulunk is Rokassal Magyarországra. Itt is kérem minden kedves ismerősömet, hogy akinek bármilyen programötlete van, azt írja meg, örömmel veszünk részt bármilyen ökörségen. :)

Két napig tehát most off vagyok... Majd jövök... :)

Goodbye, girls!

Hát ez a pillanat is elérkezett. Csaknem nyolc hónapnyi együttélés után Dana és Martina szombaton végleg hazautazott. Az utolsó délután nagy beszélgetései, és néhány ősréginek tűnő emlék a cseh lányokkal kapcsolatban persze örökre megmarad.

Csak ülünk a teraszon, kissé szótlanul. Martina nagyokat sóhajtozik, Dana szemébe könnycseppek kúsznak. "Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz." mondja, és én, hogy kicsit vidámabb vizekre tereljem a társalgást, nagy visszaemlékezésbe kezdek az első napokról.

Tudni kell, hogy megérkezésem után csaknem három hétig az én gondolataim Dana körül forogtak. Szimpatikusnak, bájosnak találtam, akkor még észre sem vettem Alinát, pedig mindvégig majd kibökte a szemem. Nos, az előbbi tényből kifolyólag akkoriban igencsak sok időt töltöttem a cseh lányokkal.

Mégis, hol van már az a nagy séta az első szombat délután, amikor Dana akkor még szegényes angolsággal kifejtette a velem való társalgás alapstratégiáját: "First step: listen. Second step: speak"? Hol vannak a nagy nevetések, miközben Martina megpróbálja lefektetni egy új nyelv, a Csenglish alapjait? Régi messzeségbe tűnt már a klasszikus mondat is: "How much kozit?"

Martina, Gábor, Verca

Vajon emlékeznek-e majd hónapok múlva arra a vasárnap reggelre, amikor titokban elrohantam a pékségbe, és meglepetésként fánkot vettem nekik? Vagy amikor kezemben egy bőségesen megpakolt tányérral felmásztam a tűzlétrán Dana ablakához, hogy rácáfoljak előző este tett állítására, miszerint a férfiakban nincs romantika? És még inkább, ki fogja majd elhinni nekem, amikor elmesélem, hogy hiába kopogtam percekig az ablakán, mert a zuhany alatt volt?

Azután nem merül-e majd a feledés homálya az az éjszaka, amikor a lengyelek hangos dorbézolása miatt felmenekültem az emeletre, és Dana szobájában aludtam, vagy amikor még az elején egymást átölelve bámultuk a csillagokat, miközben a többség partizni ment a városba?

Danával az első napokban *** With Dana in the first days

És egyáltalán, megtörtént-e mindez? Nem csak egy álom, egy szép álom volt csupán? S vajon nem álmodjuk-e mind ezt az egész esztendőt, annak minden gyönyörűségével? Meglehet...

Akárhogy is, azt hiszem, nekem is keserű lesz majd az ébredés.

Szabadnap

Bár már május első napjára is munkát terveztem, mégiscsak szabadnap lett belőle. Rengeteg netezés, szoba- és háztakarítás Jurgával, este pedig kis rögtönzött party Rokasnál. Litván-finn-magyar összeröffenés.

Lényeg a lényeg, ma nem haladtam előre semmit a tennivalókkal. Na jó, ez azért így nem igaz, hiszen hosszas vacakolás után elkészültem a hétfői "My London" prezentáció designjával. Ez az első olyan diavetítés, amelyet a 2007 es programmal tervezek, és azt kell mondjam, a lehetőségek tárháza végtelen. Csak némi kreativitás szükségeltetik, no meg persze ismerni kell hozzá a Powerpointot, és akkor minden megvalósítható. Bizonyítékként álljon itt az előbb említett előadás nyitódiája:

Ami az elkövetkezendő napokat illeti egyébként, igencsak mozgalmasak lesznek, azt hiszem. A tennivalók listája végtelen, az idő pedig szűkös. Ebből is jöjjön egy kis ízelítő akkor:

Május 2., péntek:

• Business Project - Teamworking (feldolgozás, dolgozat, prezentáció)

Május 3., szombat:

• Business Project - The innovative individual (feldolgozás, dolgozat, prezentáció)

Május 4., vasárnap:

• My London - prezentáció elkészítése

• A mezőberényi zsidóság munkahelyteremtése a 19-20. században - prezentáció elkészítése

Ez tehát a következő napok tennivalójának listája. Miután összeállítottam egy hasonlót az egész hónapra, rögtön meg is pihentem. A net előtt lötyögtem, olvasgattam, majd Jurga kezdeményezésére kitakarítottuk a házrészt.

Rémes, hogy ezek a románok a mi blokkunkban mennyire tojnak a tisztaságra egyébként. De nem csak ezügyben, hanem úgy általában mindenben elég nehéz velük. Bizony visszasírom a csajokat az első félévből, őket imádtam, jól kijöttünk mindig, de ezekkel a fővárosi románokkal egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Azért Alexandra és Olivia kivételek, de a többi...

Lényeg a lényeg, a konyha, lépcső, WC ragyog, szemetet levittem, talán két napig most örülhetünk, hogy rend van és tisztaság. Utána megint a net, a londoni prezentációhoz olvasgatok , persze belesüppedek a témába, mint mindig. Így volt a leváltárazással is a szakdolgozatomhoz, rengeteg olyan anyagot elolvastam, aminek köze sem volt a témához, csupán érdekelt. Emlékszem például egy iratra, amely fasor telepítését javasolta Mezőberényben Sissi királynő emlékére a századforduló táján. Hogy hogy jött ez a mezőberényi zsidóság polgári fejlődésben játszott szerepéhez, azt nem tudom...

Most persze megint ugyanez: London kapcsán eljutottam odáig, hogy a brit földalatti tábláinak betűtípusát Edward Johnston tervezte 1916-ban. És ott ragadok, és olvasom, és akkor megint jön a felismerés, hogy hiába tanulok én pénzügyet és számvitelt, nem ez az én világom. A kutatás, társadalmi folyamatok, történelem az én igazi terepem és érdeklődési köröm, leginkább tehetséges pedig alighanem az írásban meg az idegen nyelvekben vagyok.

Mégse hasznosítom, tele vagyok ötletekkel, de a kitartás, fegyelem, és a rendszerközpontú gondolkodás még hiányzik, hogy bármi komolyabbat, hosszabbat, értékeset írjak. Pedig minél előbb meg kell tanulni ezt is, mert elvesztegetni azt az előnyt vagy tehetséget, ami megadatott az embernek, főbenjáró bűn és évszázados ökörség persze.

Na de vissza a csütörtöki naphoz. Este Rokas invitálására meglátogattam, és rögtönzött kis partit csaptunk. Jöttek a finnek: egy csaj egy srác, aztán Ausra, meg én. Sörözgetés, finn vodka, nagy röhögések, ahogy a holland nyelvű filmet gesztusok és arckifejezések alapján újraszinkronizálom. Elcsípjuk a híradót is: Bayern - Zenit 0:4. Never mind...

Hajnali fél kettőkor végül haza. Az alattam lévő szobában buli: románok, törökök, két lengyel. Senkire nincsenek tekintettel, bömböltetik a zenét, üvöltöznek, részegek, satöbbi. Kettőig tűröm, elvégre ERASMUS, utána lemegyek, csendesebb dorbézolásra biztatom őket, visszajövök, és hallgatom fél négyig tovább ugyanazt, ugyanolyan hangerővel, vagy még hangosabban.

Hamarosan feladom az alvásra irányuló törekvéseimet én is, és Karinthy Naplóját olvasgatom. Épp 1972-ben járok, az amerikai látogatás hónapjaiban.

Amerika, hm... Egyre inkább vágyom arrafelé most.

Gyarapodtunk: csaknem 400-al több új látogató áprilisban

Megint eltelt egy hónap, érdemes néhány szót ejteni tehát az áprilisi blogstatisztikáról. Nos, minden mutató optimizmusra és örömre ad okot: jócskán gyarapodtunk.

Először is vessük össze a márciusi és áprilisi látogatottsági adatokat:

Látogatások (március)


Látogatások (április)

Ebből kitűnik, hogy az elmúlt hónapban csaknem 400-al több látogatója volt a blognak, mint korábban. Ugyancsak figyelemreméltő az oldal/látogatás arány, amely szintén növekedett, vagyis a blogra érkezők egyre gyakrabban lesnek bele az archívumba is a főoldalt követően.

A látogatások száma főként Magyarországról bővült, bár rengeteg más európai országról is klikkeltek rám a mögöttünk álló harminc napban:

Látogatások országok szerint (március)

Látogatások országok szerint (április)

A látogatások országon belüli megoszlásának térképe is sokkal sokszínűbb lett.

Látogatások Magyarországon belül (március)


Látogatások Magyarországon belül (április)

Mit is mondhatnék még: mindenkinek hálásan köszönöm, aki rendszeresen, gyakran, időnként, vagy néha-néha látogatja és olvassa a blogot. Őket arra biztatom, hogy az olvasás mellett kommentáljanak is, szóljanak hozzá, induljon aktív párbeszéd a blog olvasói között is.

Azoknak pedig, akik csak valami véletlen folytán keveredtek ide, csak annyit mondhatok: ha már itt van, maradjon is velünk. :)

Mozgalmas napok

Ezen a héten végre felgyorsultak az események, így most egy karrierista ifjú hétköznapjait élem. Tegnap elkezdtem dolgozni, közben az otthoni konferenciára is készülnöm kell, és persze az itteni tanulmányokat sem hanyagolhatom el. Ami pedig az egy hét múlva esedékes hazautazásomat illeti, úgy néz ki, vendéggel érkezem.

Tehát mindenek előtt a munka, amiről egy titoktartási nyilatkozat miatt nem sokat mondhatok. Annyit azért igen, hogy az első nap átlagosra sikeredett, kicsit csalódott voltam olyan szempontból, hogy a feladat sokkal kevesebb kreativitást igényel, mint arra számítottam. Na de a lényeg, hogy jól megfizetik, úgyhogy máris bejelentkeztem szerdára is, mert csütörtöktől aztán itt senki nem dolgozik a héten.

A négy napos hosszú vakáció persze számomra nem jelent pihenést. Tegnap megkaptam a programot a jövő heti Zsidó Kulturális Napra, részletesen leírva mindent. Az előadók között szinte csak tanár, meglett tudós ember, meg én. Ehhez még mindig nem sikerült hozzászoknom. Íme a nap menete, és az előadások témái, hátha valaki kedvet kap hozzá:

***

ZSIDÓ KULTURÁLIS NAP, 2008. május 8.

10.00 Köszöntés és plenáris előadások: Auditorium Maximum, moderátor Simon Sándor

1. Puskás János: A kutató főiskola jellemzői
2. Köteles Lajos: A Da Vinci kód tudományos háttere
3. Ledniczky András: A szegedi Magyar Izraeli Társaság bemutatása
4. Micheller Magdolna – M.Serédi Anikó: A békéscsaba zsidóság története című könyv bemutatása
5. Szegediné Kozák Mária megnyitja a Deutsch-Jankay hagyatékból a kiállítást a Főiskola I. emeleti galériájában

14.00 Szekcióülések

A Gazdasági szekció: 117. terem, moderátor Borzán Anita

1. Klein László: A zsidó családok szerepe Arad életében a 19.-20. században

2. Barta Árpád: A Biblia a pénzről, József és kora

3. Simon Sándor: A kibuc funkciói

4. Gurzó Imre: Izrael természeti és gazdasági földrajzának jellemzői

5. Krajcsóné Kraszkó Ilona. A modern Izrael számokban

6. Hudák Györgyné: A koser konyha lényege

7. Csikós Gábor: Zsidó családok munkahelyteremtése Mezőberényben a 19-20. században

B. Társadalmi szekció: 208. terem, moderátor Lakatos Vilmos

1. Virágné Horváth Erzsébet: Identitásdilemmák Mezei András költészetében

2. Iróczkyné Zsittnyán Éva: Morenó és a zsidóság

3. Micheller Magdolna: A zsidó viccek érték-tartalma

4. Karlovitz János: Multikulturális nevelés

5. Kovácsné Újházi Julianna: Hogyan tanítom a holocaustot?

6. Balogh László: A jesiva oktatási lehetőségei régen és ma

7. Petneházi Zsigmond: Jeruzsálem, mint különleges státuszú város nemzetközi jogi értékelése

8. Surmann Zoltán: A prajamosz

C. Humán szekció: 110. terem, moderátor Máthé Ilona

1. Markovics Zsolt: Fejezetek a szegedi zsidóság történetéből

2. Fürj Zoltán: Gönczi Béla, vésztői református lelkész a zsidó kérdésről

3. Csajányi Melinda: Keresztények és zsidók kapcsolata a vészkorszakban

4. Petneházi Margit: Az izraeli zsidóság belső feszültségei

5. Góhér Edit: A klezmer zene sajátosságai

7. Litkei Júlia: A jeruzsálemi egyetem alumni tevékenysége

8. Máthé Ilona: Multikulturális értékek a kisebbségi létben

16.00 Középiskolások vetélkedője : (Auditorium Maximum) Ki tud többet a modern Izraelről és a zsidó kultúráról?

20.00-22.00 Klezmer koncert a szegedi Golda Mayer Szalonzenekar előadásában a Főiskola sportcsarnokában

***

Az egyik tennivaló tehát, hogy fel kell készülni erre az előadásra. Kicsit tartok tőle, megmondom őszintén. No nem a téma miatt, azt ismerem jól, kutattam évekig. Sokkal inkább amiatt, hogy én az elmúlt fél évben szinte csak angolul prezentáltam, és a hétköznapi életben is ez a nyelv a domináns mifelénk. Ezek után magyarul előadást tartani furcsa érzés lesz, van bennem egy kis félsz: mi van, ha az adott pillanatban nem jut eszembe a megfelelő szó, vagy hasonló. Azért azt hiszem, nem lesz gond...

Közben az itteni dolgozatokon és beadandó riportokon is dolgoznom kell, mégpedig nem is keveset. Van két Business Project, amelynek a szakirodalmát el kell olvasnom, aztán adatgyűjtés az üzleti etika prezentációhoz, International Human Resourses és Improving Management Skills beadandók elkészítése, és persze egy másik prezentáció hétfőre, "My London" címmel az angol kommunikációs órára. Tennivaló akad hát bőven...

Közben azért lelkesen készülök haza. Vytas sajnos nem tud velem jönni, túl drága neki a repülőjegy, így hát, bár majd megszakad a szíve, de mégis marad. A jó hír viszont, hogy az utolsó pillanatban Rokas kikönyörögte a jegy árát a szüleitől, így tegnap este lefoglaltuk neki a helyet ugyanazokra a járatokra, amelyekkel én is repülök. Vagyis egy hétre vendégül látom őt nálunk.

Elképesztően nagy hecc lesz, azt hiszem...

Gondolatok egy napló kapcsán

Vasárnap délután megint kezembe került Karinty naplója. Miközben olvasom értekezéseit és gondolatait, a lapokról minduntalan kiragyog az értelmiségi, művelt, világot mind jobban ismerő és mégis új tudásra vágyó ember képe. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy milyen elképesztően messze is állok ettől én, a tudatlanságra szocializálódott generáció egyik lázadó képviselője.

Hol vagyunk mi már attól, hogy festészetről, komolyzenéről, irodalomról, színházról, filmről érvek alapján, sőt mi több, értékek alapján véleményt alkossunk, és vitatkozni tudjunk. Kísérletezni lehet ilyesmivel persze, de az eredmény totális kudarc. A példa kedvéért: hiába van itt csaknem 120 ember Európa minden tájáról, szinte lehetetlen olyan lányt találni közülük, akivel magasabb szellemi síkon is lehet társalogni, mint hogy hány eurót költöttek el Lille-ben vásárlásra, vagy hogy milyen volt a csütörtöki buli.

A baj gyökere alighanem az értékek hiányában, vagy a rossz értékek interiorizációjában, személyiségünkbe történő beépítésében rejlik. Tipikusan olyan korosztály tagjai vagyunk, amelynek fő és központi értéke a pénz. Ez az egyetlen tényező, amely szerint ítéletet mondunk a mindennapi élet eseményei felett, de a művészeti alkotásokról is ennek alapján állítunk ki véleményt. Vagyis ha egy festmény eszmei vagy piaci értéke drága, az jó festmény, ha egy film már több millió dolláros bevételt hozott az első héten, az biztosan telitalálat, és így tovább.

Persze ez a legkényelmesebb, legegyszerűbb megoldás, gondolkodást nem is nagyon igényel. Hogy mindez a valódi értékek hiányára utal leginkább, amelyek a szubjektív megnyilvánulások fő alapjául kellene szolgálják, az már kevésbé lényeges ugyebár...

Akárhogy is, azt hiszem, végzetes lemaradásban vagyunk, s vagyok én is az elődőkhöz képest. Minél jobban alámerülök a megismerés óceánjába, annál gyakrabban szembesülök a ténnyel: alig tudok valamit a körülöttem lévő igazi világról. Művészetről például csak felületesek az ismereteim, a komolyzene nagy sötét folt gyakorlatilag. Még úgy-ahogy az irodalom vizein elevickélek, de már színház terén megint jelentős hiányosságaim vannak.

A legkényelmesebb kifogás minderre persze az lenne, hogy még így is többet tudok a fentiekről, mint generációm többsége. Csakhogy ez hamis arany, kényelmes és kézenfekvő önvédő mechanizmus. Nekem nem hozzájuk kell mérnem magam, hanem saját elvárásaimhoz.

Persze jöhetnék más kifogásokkal is. Merthogy az én családomban sohasem volt terítéken a művészet, a kultúra igazán. Szüleim egyszerű, dolgozó emberek, akiket a mindennapi lét és megélhetés kérdései foglalkoztatnak leginkább. Emlékszem gyerekkoromból, hogy nekünk odahaza bizony könyvünk sem nagyon volt, talán ha 40-50 darab, annak többsége is vacak, szükségtelen polcdísz. Innen, ezzel a hendikeppel kellett tehát startoljak, mégsem hivatkozhatom erre. Komoly munkával ezt a hátrányt le lehetett volna, és le lehet dolgozni.

Aztán ott van még ezer más tényező. Hogy milyen színház van Békéscsabán, arról jobb nem is beszélni. Hogy mikor juthatok én el komolyzenei koncertre, hát azon sem kell túlságosan sokat töprengenem. Pedig megtehetném, hisz ott vannak a Gyulai Várjátékok, a Szegedi Szabadtéri, közel hozzám, vagy legalábbis elérhető közelségben. Miért nem megyek, miért nem vagyok ott mégsem?

A válasz persze a pénz, illetve annak limitált volta, hiánya. Most itt, Belgiumban erre nem lehetek panasszal, de odahaza bizony minden ezres elköltését tízszer meg kell fontolni. És ezzel a mondattal be is zárult korunk legjellemzőbb ördögi köre, hiszen a konklúzió szerint csak úgy lehet kitörni a pénz értékű világ végtelen körforgásából, ha elegendő mennyiségű pénzzel rendelkezik hozzá az ember.

Bár most, hogy ezt leírtam, ez is kifogásnak tűnik csupán. Amíg vannak könyvtárak, internet, amíg van Bartók rádió és National Geographic, addig lehetne ezt másképp is csinálni. Városnéző busz helyett metrón, gyalog; autópálya helyett a járatlan, taposatlan úton. Csak így persze jóval nehezebb.

Mégis, meg kell ragadni a bozótvágó kést, és ha lassan is, de haladni előre. Térkép nelkül, iránytű nélkül, saját ösztöneimre és érzékeimre hagyatkozva.

Gyerünk...