------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
MADE IN KORTRIJK
Ha Belgium, akkor sült burgonya, csokoládé, sör. Tíz emberből kilencen bizonyára az előbbiek egyikével felelnének arra a kérdésre, hogy mi is jut eszükre erről a közel kétszáz éves nyugat-európai országról. Jómagam azonban inkább a kivételnek számító tizedik vagyok e téren. Az én válaszom: ha Belgium, akkor ERASMUS.
Abban a szerencsében volt ugyanis részem, hogy a 2007/2008-as tanévben tíz hónapon keresztül tanulhattam az ország flamand részén fekvő Kortrijk városában, méghozzá a frissen megérkező diák íráskészségeit alaposan próbára tevő Katholieke Hogeschool Zuid-West-Vlaanderen diákjaként. Az itt eltöltött időnek köszönhetően én egészen más szemmel tekintek Belgiumra.
És itt rögtön el is érkeztünk az első sarkalatos kérdéshez. Furcsán hangozhat ugyanis, de mégis így van: őszintén szólva Belgium számomra nem igazán jelent semmit. Még megdöbbentőbb, ha azt mondom: az ott élők számottevő része is hasonlóképpen van ezzel. Nekem ugyanis, mint ahogy nekik is, Flandria az, ami igazán közel áll a szívükhöz. Merthogy arrafelé a többség először és istenigazából flamand, majd csak ezután, jóval kevésbé belga.
Ennek köszönhető például, hogy a helyiek többsége nem is tudja a belga himnusz szövegét, vagy hogy tankönyveinkben soha nem találtunk például olyan kifejezéseket, hogy belga munkanélküliségi ráta, vagy belga export. (Mindig a Flandriára vonatkozó mutatók szerepeltek benne.) Épp ezért még most, az elején szeretném megemlíteni: amikor élményeimről, benyomásaimról mesélek, az jóval inkább Flandriára, s nem az egész Belgiumra vonatkozik.
Flandria tehát – mint azt az első napokban, hetekben megtanulhattuk – meglehetősen érdekes vidék. Olyan hely ez, ahol vasárnapra bezárnak a boltok, ezért kezdetben a felkészületlen külföldi diák jó eséllyel tölti koplalással a hét utolsó napját. Afféle vidék, ahol tíz percenként váltakozik a szakadó eső és a verőfényes napsütés, őrületbe kergetve ezzel a folyamatosan esőkabátot húzó-levevő rutintalan magyar diákot. A világnak az a szeglete ez, ahol az autók akkor is lefékeznek és átengednek az úttesten, ha még a zebra közelében sem jársz. Nem is beszélve arról, hogy itt szinte minden lakos csak „little bit” beszél angolul, amely szintről persze később rendszerint kiderül, hogy idehaza szó nélkül kezébe nyomnák érte a középfokút „C”-t.
Az első heteim főként ezeknek az érdekességnek a felfedezésével és konstatálásával, no meg persze a holland nyelvvel folytatott, reménytelennek tűnő küzdelemmel teltek. Már akkor sejteni lehetett, hogy nem lesz könnyű dolgunk, amikor az első estén megtudtuk: mi az utcánk neve, ahol a szállásunk található. Majdnem egy hónapba telt végül, amíg a különféle adatlapokon hiba nélkül le tudtam írni a szívemnek ma már oly kedves címet: Oudenaardsesteenweg 67. Ha pedig valaki az első hetekben meg merészelte kérdezni, hogy merre is lakom, a válasz az azóta már a méltán elhíresült „O betűs utca” kifejezés volt.
Összesen 15 diák élt egyébként ez alatt a cím alatt: csehek, lengyelek, magyarok, és egy spanyol. Velük együtt bírkóztunk meg a három hetes holland nyelvtanfolyam kihívásaival, és persze az első bulik és pókercsaták is velük együtt zajlottak. Később aztán kinyílt a világ, így az azt követő hónapokban engem leginkább a finnekhez, bolgárokhoz, no és persze a hozzám legközelebb álló litvánokhoz fűztek szorosabb szálak.
Mindeközben szeptember közepén megkezdődött a szó hagyományos értelmében vett főiskolai képzés is. Az órák és az oktatás stílusa, azt kell mondjam, gyökeresen eltér az itthon megszokottól. A legjellemzőbb különbség, hogy az előadások kezdetén minden projektoros vetítés teljes tartalmát megkaptuk papíron, vagyis nem azzal töltöttük az időt, hogy körmöltük a kivetített diákat, ezáltal sokkal könnyebben tudtuk követni a tanárok magyarázatait, gondolatmenetét.
A másik lényeges különbség, hogy a képzés sokkal gyakorlatközpontúbb. Sokáig emlékezetes marad például az a megdöbbenés, ami akkor ült ki a társaság arcára, amikor menedzsment órán az elméleti alapok elsajátítása után kezünkbe nyomtak egy 10 oldalas esettanulmányt, és megkaptuk a feladatot: az ebben található adatok alapján készítsük el a vállalat stratégiáját az elkövetkezendő időszakra. Természetesen nem egyénileg, hanem öt fős nemzetközi csapatban.
A tanulás mellett azért a szórakozás sem maradhatott el. Erről alaposan gondoskodott az itthoni HÖK-nek megfelelő STUVO, amely hétről-hétre a legváltozatosabb programokat szervezte nekünk. Csak néhány példa a sok közül: éjszakai party az uszodában (ingyen kóla és sör, zene, játékok), „KATHO a jégen” korcsolyaest, vagy persze a különféle csütörtök esti bulik a Chipsben, amit némi túlzással az ottani Club222-nek nevezhetnénk.
Ugyancsak a STUVO szervezte számunkra a külföldi kirándulásokat. Az ő munkájuk révén jutottunk el Luxemburgba 15, Párizsba és Amszterdamba 25, Londonba pedig 30 euróért. A végére persze már mi is élelmesebbek lettünk, így egy kedvező promóciót kihasználva 5 forintból megjártuk Dublint repülővel oda-vissza.
Felejthetetlen időszak volt tehát, az kétségtelen. De hogy azért a sörről, sült krumpliról és csokoládéról se felejtkezzünk el itt a végén, nos hát bizony ezekből sem volt hiány. Azonban a közel 750 fajta folyékony kenyér, no meg a 10-40 euró/kg-os áron kapható édesség jelentősége számomra messze eltörpül a mögöttem hagyott esztendő jóval személyesebb, s százszor értékesebb emlékei mellett.
Csikós Gábor
pénzügy és számvitel szak, III. évfolyam
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
ERASMUS KARCOLATOK
Hány óra?
- Vajon mennyi lehet az idő? – tűnődik Alina a Temze partján állva, őszinte komolysággal az arcán.
- Talán az a hatalmas torony az órával segíthet a kérdés megválaszolásában – mutatok az arany színekben pompázó, kivilágított Big Benre a túloldalon.
Magyar szó
Idős koldus álldogál a kijáratnál, amikor magyar diáktársammal kilépünk az egyik helyi bevásárlóközpont ajtaján. Némi hezitálás után kezébe nyomom a visszajárót, 20 cent sincs talán.
- Én is adok neki, ha majd tökéletes kiejtéssel azt mondja: köszönöm – fogadkozik Zoli.
Épphogy csak befejezi a mondatot, mikor az öreg megszólal:
- Magyaroszágról vagytok? Én meg Nagyváradról. Az Isten áldjon meg benneteket...
Globalizáció
Egyik órán Mr. Cottyn, üzleti etika tanárom gyakorlati példát kért a globalizációra. Elmeséltem neki, hogyan vásároltam meg februárban magyarként egy finn cég mobiltelefonját Belgiumban, és miként fedeztem fel a dobozon hetekkel később a MADE IN HUNGARY feliratot.
Több példára nem is volt szükség.
Romantika
Cseh lakótársam, Dana panaszkodott, hogy a mai férfiakból hiányzik a romantika, és hogy minden valamire való érzelmes pillanatot képesek percek alatt alatt szertefoszlatni. Hogy rácáfoljak állítására, másnap egy tányér finom reggelivel a kezemben mászom fel az ablakához a tűzlétrán.
Kopogok az üvegen, semmi válasz. Ismét próbálkozom, semmi. A brióst és a kakaót a párkányon hagyom, és csalódottan visszakúszom a földszintre.
Amikor később a történtekről faggatom, nagy nevetések között csak annyit mond:
- Ne haragudj, de a zuhany alatt voltam.
És ezek után még azt meri állítani, hogy a férfiak törik össze a romatikus pillanatokat...
Kivétel
Ülünk a tengerparton Oostendében, és megállapítjuk a lengyel sráccal, Bartekkel, hogy ebben az országban bizony nincsenek igazán csinos lányok. Egyszerre azonban megpillantok egy bájos, szimpatikus teremtést, ahogyan kissé bizonytalanul lépked a part menti homokban. Óvatosan oldalba bököm Bartot, és egyetértően bólintunk: kivétel erősíti a szabályt.
Pár perc múlva Timi is észreveszi őt.
- Látod azt a csajt? – kérdezi a lány irányába mutatva. Új ERASMUS-os Pécsről, tegnap érkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése