Valahol Litvániában II.

Vytas barátunknak hála ismét megadatott pár percnyi hozzáférés az internethez, így hát folytatódjék a nagy litván beszámoló mocsarastól, feedbackestől.

A hétfői ebédszünet után rövid pihenőt tartott a társaság, majd délután nekivágtunk a helyi lápvidék felfedezésének. Először csak a környék növény- és állatvilágáról hallgathattunk meg egy rövid ismertetőt, majd ittunk a kristálytiszta patakvízből, végül pedig egy olyan programmal zártunk, amelyet alighanem sose felejtünk el: tettünk egy sétát a lépvidék szívében.

A dolog egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen valójában. Ez a séta ugyanis akár életveszélyes is lehet. Az ember az egyik pillanatban még stabil talajon áll, a következőben pedig már süllyed és merül is. Szerencsés esetben csupán térdig. A terület veszélyeire az a sok csont és maradvány is figyelmeztetett, amit útközben láttunk, és amely az erre tévedt állatok után fennmaradt.

Az út ebből kifolyólag rendkívül különlegesre sikerült. Jobb híján mezítláb jártuk be a terepet, és előbb-utóbb bizony azt is magába szippantotta a láp egy időre, aki a kezdeti lépések után még magabiztosan mosolygott: nem is olyan vészes ez.

Miután mindannyian épségben kikecmeregtünk, várt még ránk az úgynevezett soundwalk. Ez körülbelül este nyolc óra körül vette kezdetét azzal, hogy mindenkinek kiosztottak két füldugót, és arra kértek bennünket, hogy alig egy órás sétánk első felében dugjuk be vele a fülünket, és úgy tegyük meg az utat.

Fél óra múlva, egy tisztásra érve aztán eltávolíthattuk a fülnémítókat, és abban a pillatban a leghétköznapibb, mégis a legkülönlegesebb élmény zúdult ránk hatalmas erővel: a természet hangja. Az a tény, hogy egy rövid időre gyakorlatilag elvesztettük a hallásunkat, egyszerre felerősítette azokat a zajokat, hangokat, amelyeket egyébként talán meg se hallanánk. Miután még élveztük egy ideig az erdő szimfóniáját, no meg a vele járó tucatnyi szúnyograj összehangolt támadását a betolakodókra, este tíz körül útnak indultunk haza.

Amíg a többiek pihentek kicsit a vacsora előtt, a csapatvezetők, köztük én is, dolgoztunk tovább. Minden este értékeljük ugyanis az adott napot, először a résztvevőkből álló kisebb csoportokban, amelyeknek mi vagyunk az irányítói, majd a csoportvezetők értekezletén újra. Az értékelés mindig más formában történik, hétfőn rajzolni kellett a csapattagoknak, amelyet a vacsora utáni, éjféli időpontra való tekintettel kitörő lelkesedéssel meg is tettek.

Utána pedig hulla fáradtan bezuhantak az ágyba...

Valahol Litvániában I.

Hosszú készülődés után szombaton késő este végre elindultunk Budapestről a nagy és hőn szeretett Litvánia felé. Az úton akadt dolgunk kekeckedő lengyel rendőrrel, és megismerkedtünk a fehérorosz határral is. Végül mégis célba értünk, és már túl is estünk egy kezdeti csapatépítésen.

Szombat reggel felvonatoztam Zolihoz, majd az egész napos készülődést és pakolást követően este szép sorjában összeszedtük a csapat tagjait, hogy nekivágjunk végre a nagy litván kalandnak. Lillát és a másik Gábort még Pesten „gyűjtöttük be”, Petit no meg Lilla cuccait pedig Miskolcon. Az útvonal ugyanaz, mellesleg ugyanolyan hosszú is, mint legutóbb: Miskolc, Kassa, Rzesow, Bialystok felé.

Sztorik persze ezúttal is voltak. Lengyelországban kicsit túlléptük bérelt autónkkal a sebességhatárt (50 helyett 80), és a zsebre dolgozó rendőr már intett is le minket rögtön. Először 130 eurós bírságot akart kicsikarni belőlünk, amely, mint mondanom sem kell, gallyra vágta volna az egész hetet. Ekkor jött a mentő ötletem. Előkaptam a telefont, és eljátszottam a sürgősen intézkedő egyént, sűrű okéval fűszerezve.

Ezután közelebb sétáltam hozzájuk, elengedtem egy „Do you speak English”-t, a válasz annyi volt „Poooolish”. Rákérdeztem a németre, ugyanez a felelet. Így hát gyatra lengyel tudásomat igénybe véve elmagyaráztam kézzel lábbal, hogy diákok vagyunk, Litvániába tartunk, és van 20 eurónk, vagy bankkártyánk. Benyalta, eltette a 20 eurót, és mehettünk is tovább.

Egészen a fehérorosz határig. Bialystocknál elnéztünk ugyanis egy kereszteződést, így végül arra eszméltünk, hogy nagy beléptető kapuk tornyosulnak előttünk. Így aztán kanyar vissza, és most már tényleg irány Litvánia.

A határt átlépve én már otthon éreztem magam. Ha csak lehet, igyekeztem Litvánul beszélni, elég sok sikerrel. Benzinkúton például gond nélkül boldogultam, még számlát is sikerült szereznünk. Utána Kanuas-Klaipeda-Kintai.

Vytas a szokásos lelkesedéssel fogadott, Istenem, de hiányzott ez a lökött litván. Megismertük a többieket is, én persze főként a litvánokkal megint. Egy érdekes lány köztük: Ieva. Flörtök, kellemes percek, a szokásos. Ágyban hajnal egy körül.

Reggel kileckor azután ébresztő. Litván reggeli, juoda duona, finomságok, majd csapatépítés. Itt pedig a szokásos játékok: jegyezd meg a nevét, építs szerkezetet a tojásnak, hogy magasról leejtve se törjön össze, hasonlók. Végül pedig még egy rajzolós feladat. Szóval egyelőre bemelegítés.

Most épp az ebédre várunk. Délután látogatás a litván mocsárvidékre, gumicsizma, és egyéb kalandok. Ha az internet is úgy akarja, holnap erről is beszámolok majd.

Interjú és visszaszámlálás

Szerda délután, másfél éves kihagyás után újra izgatottan léptem be a helyi tévé ajtaján. Elvégre újra interjúra, munkára vártak, ezúttal ráadásul már a képernyőn is látható leszek. Az ezt követő napokban pedig már Litvániáé volt a főszerep, szombaton indulunk a projectre, és még nem állunk valami jól a munkákkal. Közben megtaláltam az elkövetkező hónapok szlogenjét is: "Look forward, and take it easy".

Ami az interjút illeti, az előzetes felkészülés alapján nagyjából tudtam, hogy mely kérdéseket akarom érinteni a beszélgetés során. A Lidl helyi letelepedése kapcsán kialakult helyzet mindenképpen terítére kell kerüljön, akárcsak a kulturális intézmény vezetői poziciója kapcsán kialakult bonyolult állapot. Volt még aztán út és aszfaltozás, kerékpárút, játszótér, és néhány apróbb kérdés.

Képernyőn...

Ami az interjú egészét illeti, amely egyébként talán péntek este kerül adásba, összességében elfogadhatónak minősítem a teljesítményemet. Sikerült igazi kérdéseket feltenni, bár az erre adott válaszok lereagálásában van még mit fejlődni. Egy-két szóismétlés becsúszott az összekötésekben, erre szintén figyelni kell.

Totál...

A polgármester mindig is híres volt arról, hogy cikázik a témák között, az ember kérdezi mondjuk az útfelújításokról, és kilyukadunk a strandnál. Innen nem mindig a legegyszerűbb visszaterelni. Azért szégyent nem vallottam, szerintem az egészet tekintve rendben volt a dolog.

Sok idő egyébként sincs ezen agyalni, hiszem máris nyakunkon a litván project. A témánk a Tisza, ezen belül magamra osztottam a tiszai ciánszennyezés és árvízek kérdését, vagyis a legjelentősebb és talán a legdolgosabb részt. Ma mindenképpen szeretném megcsinálni, este aztán csomagolás, készülődés, hiszen holnap reggel már indulok Budapestre.

Az azt követő 10 napban viszont aligha jutok majd internet közelébe. Amint hazaérek azonban, rögtön beszámolok az eseményekről. Utána talán pár nap Erdély is belefér még szeptemberben az iskolakezdés előtt, az utóbbi időben nagyon vágyom már rá.

Aztán folytatódhatnak a dolgos hétköznapok. Erre az időszakra találtam ki a "Look forward, and take it easy" szlogent, vagyis "Csak előre tekints, és vedd könnyen a dogokat".

Majd meglátjuk, mennyire sikerül.

Készülődés & Költözés

Nos, tegnap este átkerült a tévé és az internet is, ezzel nagy lépést tettem az albérletbe költözés hosszú, rögös útján. Sok idő azonban nem lesz kiélvezni az itteni helyzetet, máris tennivalók halmaza a nyakamon, ahogy az egyébként mindig is lenni szokott. Holnap két interjút készítek a helyi tévének, ma ezekre készülök, szombaton pedig ugyebár indulunk Litvániába, az ottani prezentáción is dolgozni kell. Na de csak szép sorjában...

Azzal, hogy az internet végre átkerült ide, az albérletbe, én is átkerültem. Meglehetősen függő viszonyban vagyunk mi ketten már, ahol az internet van, ott vagyok én. Balázs segített a költözésben, áthoztuk a tévét is, meg ágyneműt, és egy-két apróságot. Egyelőre még kicsit üres a szoba, még üresebb a hűtőszekrény persze, délelőtt majd megyek és vásárolok.

Ami a mai napot illeti, alighanem a legfontosabbal kezdem majd, vagyis a holnapi tévéinterjúkra való felkészüléssel. Az első riportalany a polgármester lesz, számos téma adott, amelyről lehet kérdezni, de szeretném kicsit beleásni magam, mielőtt hosszú idő után ismét mikrofonhoz ülök. A másik riportalany a helyi mazsorett csoport vezetője lesz, akit nemrég választottak a Magyar Mazsorett Szövetség alelnökévé, és javában készíti csapatát az Európa-Bajnokságra. Őt már évek óta ismerem, és persze a csoportokat is, így csupán átfutom a közelmúltban róluk szóló híreket, nagy gond elvileg nem lehet. Kopp-kopp, azért kopogjuk le...

Közben Litvánia vészesen közeleg. A mi prezentációnk témája nem más lesz, mint a Tisza, annak folyamatosan ismétlődő áradása, a ciánszennyezés, és ehhez hasonlók. Csütörtökön tervezem, hogy elkészülök a prezentáció rám eső részével, péntekre pedig remélem, hogy összeáll az egész.

A litván program egyébként meglehetősen színesnek tűnik, sok helyre visznek majd minket, egy részét már ismerem júliusról, de sok minden még nekem is új. A projectben lesz még egy görög és egy spanyol csapat is, velük igyekszem majd felvenni a kapcsolatot, és akkor jövőre talán oda is becsatlakozhatunk egy programba.

Mi van még? Ja igen, hát itt az olimpia, nézegetem, amikor időm és kedvem engedi, egyelőre keserű szájízzel. Valahogy az az érzésem, hogy az a tipikusan magyar betegség, pesszimizmus, önbizalomhiány itt mutatkozik meg leginkább. A vívásban, ahol bár tudásban sokkal jobbak vagyunk az ellenfélnél, fejben mégsem vagyunk együtt. Vízilabdában, kézilabdában megint ugyanez, gondolom nem kell kifejtenem, a két döntetlen rá az élő példa. Vajon mikor tudjuk mindezt levetkőzni, és sokkal nagyobb önbizalommal inkább a jövő felé tekinteni?

Nos, ez itt a nagy kérdés...

Nyári pezsgés

Végre valahára beindult kicsit az élet, sőt, talán túlságosan is. Az elmúlt napokban felgyorsultak körülöttem az események, volt itt költözés, egyeztetések, megbeszélések, munkák, és ehhez hasonló finomságok.

Kezdjük rögtön az albérlettel. Már az ERASMUS ösztöndíj vége óta tervezem, hogy külön kis lakásba költözöm. Egy év önállóság után nem lehet, és nem is akarok már igazán visszaszokni a családi házba, sokkal inkább nyugalomra, a saját kis privát szigetemre van szükség.
Eleinte éppen ezért saját lakást szerettem volna bérelni, ám hamar beláttam, hogy ez esetben a költségek olyan magasak, hogy kétséges, tudom-e majd fizetni őket. Ekkor jött kapóra egyik volt kollégám javaslata, aki szintén költözött volna otthonról, talált is egy két szobás lakást, de az neki is túl nagy egyelőre.
Így hát abban maradtunk, hogy kivesszük ketten, a költségeket pedig felezzük. Egyelőre ez a megoldás tűnt a legracionálisabbnak, aztán majd meglátjuk, hogy gyakorlatban hogy működik a dolog.

Közben tegnap voltam benn a tévénél is, hiszen abban maradtunk egykori főnökömmel, hogy időnként dolgozom nekik, ha időm úgy engedi. Ha minden igaz, és sikerül összeegyeztetni, akkor csütörtökön egy polgármesteri beszélgetéssel térek majd vissza a képernyőre. Megmondom őszintén, hiányzott már egy kicsit.

Közben a továbbtanulás terén változások vannak, mert a ZSKF pótfelvételije a nemzetközi tanulmányok szakra augusztus 18-ára esik, amikor én már javában Litvániában vagyok, ráadásul vannak fenntartásaim az iskolával kapcsolatban is, így az ezzel kapcsolatos terveimet egy évre szüneteltetem.

De ha már litván project, bizony ezen is el kell kezdeni dolgozni lassan. A csapat többi tagja eddig nem nagyon állt elő ötletekkel a bemutatandó politikai-környezeti-gazdasági probléma kiválasztása kapcsán, én magam a Tisza és a ciánszennyezés témakörét javasoltam. Döntés ezzel kapcsolatban egyelőre nincs, pedig az idő sürget, hiszem jövő szombaton megyünk.

Végezetül ott van még az ERASMUS könyv is. Az önéletrajzot már elkészítettem, a két oldalas könyvleíráson még dolgozom, de bízom benne, hogy hamarosan az is elkészül, és küldhetem. Most már ideje, hogy kicsit felpörögjenek az események ezzel kapcsolatban is.

Nos, a fentieken túl egyéb említésre méltó dolog nem történt. :)

Nosztalgia

Itt, a nagy nyári szünet kellős közepén, íme két ERASMUS videó még tavaly őszről. Így utólag visszanézve számunkra talán viccesebbek, mint a külső szemlélő számára, de azért bízom benne, hogy a blogolvasóknak sem okoz csalódást. Az időpont 2007. december 1., a helyszín Luxemburg.