Szerdai rémálom

Alighanem mindenkinek volt már életében olyan álma, amikor mindenáron szeretett volna eljutni valahová, de minél nagyobb erőfeszítéseket tett, azok annál kevesebb eredménnyel jártak. Az ilyen álmok után másnap reggel valósággal megkönnyebbül az ember. A pech csak az, ha mindez éber állapotban történik vele.

Reggel 5.20-kor, vagyis 3 órával és 10 perccel a vonat indulása előtt indultunk Balázzsal Budapestre. Az út általában 2 órát vesz igénybe, de legrosszabb esetben sem tart tovább két és fél óránál. Közben kellemesen elbeszélgettünk, minden rendben is volt, amíg be nem értünk áldott fővárosunkba, amely szépen bedugult.

Az addig ólomlábon járkáló percek szaladni kezdtek, már 8 óra is elmúlt, és alig haladtunk előre. A vonat 8.35-kor indult, így eleinte még biztosak voltunk benne, hogy elérjük. Olyan 8.31 körül, amikor leparkoltunk, már kevésbé.

Rohanás be az állomásra, a vonat a 2-es vágányról indult. Persze ez van legmesszebb. UKét ellenőr az utunkat állta, a táskámból igyekszem előásni a jegyet. Látva, hogy sietünk, megszán tminket és továbbengedett. Szaladtunk tovább mindketten, persze a táskát már nem volt idő visszacipzározni, így annak tartalma fél perc múlva burleszkfilmbe illő művésziességgel repült ki belőle minden. Mire a 2-es vágányhoz értünk, a vonat végét láttuk már csupán.

B-terv, hozzuk be Füzesabonyban, ott is megáll. Rohanás vissza a kocsihoz, persze Mikuláscsomag. Kikeveredtünk Pestről, rá az autópályára, elég nagy sebességgel hajtottunk Füzesabony felé. Persze traffipax. A vonat épphogy elhagyta a várost, mire odaérünk.

Nincs mese, irány tovább Miskolc. Előttünk litván kamion araszolgatott. Beelőztük, majd lefulladást színlelve leintettük. Rokas SMS-es segítségével megkértük, hogy vigyen el Litvániába 50 euróért, de nemet mondott, valószínűleg nem teheti. Közben emiatt Miskolcon is lekéstük a vonatot.

A következő állomás Kassa, ezt még megpróbáltuk. Félretettem 30 eurót a költőpénzből az extra benzinre, és nekivágtunk. A vonat előtt értünk a városba, éppen az állomást kerestük, amikor egy meg nem engedett kanyarodásért leintett minket egy rendőr. Láthatóan zsebre dolgozott. Kérdeztük mennyi: azt mondta 30 euró. A képébe röhögtünk, ilyen nincs... Kifizettük.

Vissza Miskolc. Az állomáson még érdeklődtem a másnapi jegy után. Amikor nem tudtam helyet foglalni a Varsó-Vilnius közötti buszra, akkor adtam fel végleg. Pénzem jócskán megfogyatkozott, és a napom mégis ugyanott ért véget, mint ahol elkezdődött.

Csalódottságom eltartott egy darabig. Este Alinával is megbeszéltem a történteket. Azóta már rájöttem, sokkal jobban jártam, hogy így alakultak a dolgok. Akkor ugyanis talán soha nem jutott volna el a kettőnk ügye oda, ahol most tart. Részleteket egyelőre nem mesélnék erről, ez maradjon egyelőre köztünk.

Annyit azonban hozzáteszek: már gondolkodunk egy litván úton a jövő héten. Időpontról, közlekedési eszközről ezúttal azonban egy szót sem ejtenék. A szerdai nap után alighanem rossz ómen. :)

Gyorsjelentés

Helyzet 4 óra 53 perckor: Alig hét perc múlva indulok Litvániába. Először irány Budapest, Keleti Pályaudvar. Onnan tovább Varsó vonattal, érkezés este kilenc körül. Onnan elvileg megy busz Litvániába 11-kor, de jegyet csak előfoglalással lehet kapni. Erősen bízom benne, hogy tudok még ott venni, ellenkező esetben az éjszakát alighanem a méltán híres Hotel McDonaldsban fogom tölteni.

Ha a busz működik, holnap 7.20-kor Kaunasban vagyok, és találkozom Alinával. Onnan 11.45-kor tovább Birzai, és 15.45-kor már ott is vagyok Rokaséknál. Ha a busz nem jön össze, kicsit bonyolultabb lesz a dolog, azt hiszem. :)

Nyár / Summer / Vasara

Most, így vasárnap reggel az jutott eszembe, hogy talán érdemes lenne írni néhány sort a nyáron aktuális tervekről. Lesz itt ugyanis Litvánia, Litvánia, aztán Litvánia, ERASMUS könyv, egy olimpia, no meg játék, móka, kacagás...

Íme tehát az elkövetkezendő hetek menetrendje:

- Június 25 - július 15, Litvánia: Látogatás Rokasnál, Jurgánál, Ausránál, Alinánál, Vytasnál és Ingánál. Gyakorlatilag teljesen beutazhatom az országot: Birzai, Vilnius, Kaunas, Klaipeda és a tengerpart, stb.

Ezen belül július 11-13: a litván EU project megbeszélése Vilniusban, két napos találkozó.

A lebonyolítást illetően annyit, hogy alighanem bérlek majd egy szobát Vilniusban, ahonnan folytatni tudom neten keresztül a munkát, és nem kevésbé ezt a naplót. Innen aztán mindenfelé el lehet utazni, amerre csak szeretnék.

Mellette pedig nyugodtan tudok ott dolgozni az ERASMUS-os könyvön is, a nyáron szeretnék elhaladni vele, amennyire csak lehet, de mégsem elsietni, nehogy a minőség rovására menjen.

- Augusztus 8.: Olimpia kezdete. Lelkes szurkolás, éjszakázás, stb...

- Augusztus 15-25: Litván EU project, Kintai. Kis falucska a tengerparton, kulturális, globális és egyéb kérdések terítéken, no meg bringatúra, koncert, ilyesmi.

Nos, hát tömören ennyi. Aligha fogok unatkozni.

Viszlát Kortrijk...

Köszönhetően Závodi kolléga és ügyeletes ERASMUS-os magyartárs tevékenységének, íme az utolsó Kortrijkban töltött másodpercek képei:

Rendteremtés

Két nappal hazaérkezésem után határozottan úgy éreztem, hogy kissé szertehullott körülöttem a világ. Szakmai és magánéleti téren is rengeteg tennivaló és tisztázásra váró tényező lappang, amelyek a Belgiumtól való búcsú elbizonytalanító érzésével együtt igencsak nagy kavarodást okoznak. Ideje tehát rendet tenni a dolgok között.

Munka és karrier terén szerencsére nincs probléma. Jövő héten bemegyek a főiskolára, tisztázom az ottani dolgokat, lejelentkezem, ahol le kell, és kész. Idehaza Mezőberényben a város történetét feldolgozó tanulmánykötet az, ami leginkább érint, én írtam a gazdaságról szóló fejezetet, még Belgium előtt. Ennek lektorált változatát kellene megtekintenem, a megjelenés alighanem még várat magára.

Ott van azután az ERASMUS könyv, amelynek kiadására most jó és komoly lehetőség kínálkozik, nem mellesleg jegyzem meg, hogy a blognak köszönhetően. Ide egy részletes önéletrajz és egyfajta tartalmi bemutató elkészítése szükséges, ezt a hétvégén mindenképpen szeretném megcsinálni.

Emellett ott vannak ugye a litván projectek, szakmai és privát téren is. Június 25-től július 1-ig terveztük a kiruccanásunkat Rokashoz, ám a helyzet az, hogy július 10-én már megint Vilniusban kellene legyek az EU program megbeszélésén. Tekintve ráadásul, hogy magánéleti téren is lenne mit rendbe tenni ott, döntésre szántam el magam: 20 napra kiköltözöm Litvániába.

Rokas már fel is ajánlotta, hogy szerez nekem egy internetkapcsolattal rendelkező szobát Vilniusban erre az időszakra, így a fordítási munkát onnan is pontosan olyan zökkenőmentesen tudom majd csinálni, mint itthonról. Anyagi téren tehát nem ér veszteség.

Emellett Aura, Vytas barátja szervez egy milyénkhez hasonló projectet július 1-8-ig, oda is meghívtak, hogy látogassak el, lesz egy magyar csoport ott is. Továbbá meglátogathatom Jurgát, Agnet, elmehetek egy hétvégére a litván tengerpartra Ausrához és a lányokhoz, vagy Ingához Jovanába. És július 2-17-ig Koen és Jonas is ott vendégeskedik, így velük is találkozhatok.

Közben pedig remélhetőleg annak a 162 centis szőke lánynak is jut végre ideje tisztázni magában, hogy mit is akar tulajdonképpen...

(A Litvániával kapcsolatos döntésemről te is kifejtheted a véleményedet a jobb oldali szavazósávban)

Az első nap itthon

Igazán leírhatatlan az az érzés, amikor 10 hónap után az ember kinyitja reggel a szemét, és egészen más környezet fogadja, mint korábban. Azért a reggeli kávé után helyreállt minden, négy órán keresztül már dolgoztam is itthonról. Délután találkozó Ágival, este foci, és mindeközben folyamatos csevegés Skype-on Alinával...

Az ébredés alig négy órás alvás után következett be reggel, ami bizony nem számít túl soknak. Egyelőre még szokatlan az ágyam, de hát idő kérdése minden, jól tudom. Emlékszem, anno mennyig tartott, amíg a kintit is megszoktam, a dolog tehát normális.

Egy reggeli kávét, és némi internetezést követően kilenctől nekiláttam itthonról dolgozni. Egyelőre jól megy, a főnök és a munkatársak MSN-en elérhetőek, ha kérdés merül fel, válaszolnak. Az elképzelés tehát működőképesnek tűnik.

Egy óra körül végeztem a munkával, közben már Alina is bejelentkezett Skypeon, ő is dolgozott, fordított szintén, közben a szokásos beszélgetés, mely külső szemlélő számára bizonyára egy pár látszatát keltené.

Délután még összefutottam Ágival, vele is ugyanez a fő téma, ja és egy, a határidőnaplómban hagyott üzenet valakitől, aki szerelmes volt kinn belém, de aki azt írja, sajnos nem tud Alina helyébe lépni. Aláírni elfelejtette, így jobb híján azt találgattuk, vajon ki lehet az.

Este orosz-svéd foci, Kseniának Kortrijkban tönkrement a tévé, így online közvetítettem neki Skype-on, közben csevegtünk. Utána még éjfélig megint Alina, egyre és egyre közelebb megint.

Erről jut eszembe, a litván utat kicsit el kellett halasztanunk, no de nem sokkal. Június 25-én már indulunk is. Addig idehaza ezernyi tennivaló: munka, találkozók, barátok, főiskola, és persze család.

Utóbbit azért is emelném ki különösen, mert itt a blogon eddig nem sok szó esett róluk. Pedig az, hogy én Belgiumba kimehettem, a saját képességeimen túl legfőképpen nekik köszönhető. Az az eszméletlen sok segítség, amit a kiutazást megelőző hónapokban nyújtottak, megfizethetetlen.

Ezt kell mos mégis sok törődéssel, és szeretettel meghálálni...

Erasmus: The end

Hát ez a nap is eljött. Tíz hónap után ma búcsút veszek Belgiumtól, az ERASMUS-tól, ettől az egész életet meghatározó kalandtól. Szavakba önteni mindazt, amit érzek, alighanem lehetetlen. Azért mégis megpróbálom.

Reggel korán kelek. Ébredés után lehúzom a huzatokat jól meg szokott ágyneműmről, és végleg összecsomagolom őket. Odalenn már sorakoztak a bőröndök, megtöltésre várva. Miközben pakolok, számtalanszor végigfut fejemben az elmúlt szűk esztendő ezernyi képe.

Amikor megérkeztünk, és szállásunk ridegnek, idegennek hatott. Amikor ott akartuk hagyni alig fél óra után, de nem lehetett. Aztán az első este a lengyelekkel: Arek, Barbara, Bartek és Chelak. És a cseh lányok érkezése, Dana és Martina.

Az első apró flörtök Danával, nagyobb eredmény nélkül. Közben a holland kurzus kezdete, ezernyi ökörködés, tucatnyi új arc, ember. S aztán jött Oostende, és az egészbe berobbant Alina: jöttek kellemes esték, éjszakák, a felejthetetlen Párizs, és volt barátjának meglepetésszerű érkezése, ami egyszerre darabokra tört minden csodát. Akkoriban nem láttam ilyen derűsnek az ERASMUS-t, azt hiszem...

Egy hét múlva aztán fordult a kocka. A srác hazament, jött Amszterdam, visszafelé már egymás mellett aludtunk a buszon. És aztán megint egyre és egyre közelebb, súrolgatva és olykor igencsak átlépve az illendőség határait. Jött aztán őszi szünet, London, no meg a karácsony nélküle, és januárban az utolsó napok együtt. Könnyes búcsúk...

S most a második félév megint. Új emberek, ezernyi új emlék, új barátok. Rokas, a felejthetetlen, és Vytas, az egyszerű, ám zsigeri igazságokat kimondó humorával, aztán Ausra, és persze Jurga, Jurgeralda, aki igazi baráttá nőtte ki magát a félév során.

És jött megint Alina, ha csak 10 napra is, volt megint padló, és volt menyország. A kettő rendszeresen váltogatta, s váltogatja egymást most is. Kezdetben pokolian hiányzott minden pillanatomból, lassan azonban hozzászoktam az új emberekhez, most már ők is hiányoznak. Taru, Heta, Magda, és ki tudja még hányan...

Azt mondják, minden jónak vége szakad egyszer. Az ERASMUS-t azonban nem lehet csak így egyszerűen lezárni. Hordozzuk magunkkal tovább egész életünkben. Mert itt tanultam meg igazán, mit is jelent magyarnak lenni, és mégis: itt lettem szívemben kicsit litván, lengyel, és méginkább flamand. Továbbmegyek: alighanem idekinn nőttem fel.

Hm, órák múlva indulok haza. Milyen furcsa még ezt is leírni: haza. Hazamegyek, de hátrahagyom az otthont. Mert otthonommá lett ez a szoba, ez a város...

...Isten veled hát Kortrijk, Belgium. S gyerünk Gábor, új kalandra fel.

Bon Jovi koncert

A péntek 13-ról sok mindent lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy szerencsétlenséget hozott nekem. Délelőtt a cég, ahol fordítok, felajánlotta, hogy otthonról folytassam a munkát. (Csók a bennem kétkedőknek). Ráadásul megtartásom érdekében még egy fegyvert bevetettek: megajándékoztak két jeggyel a brüsszeli Bon Jovi koncertre, amit én pofátlan módon háromra tornáztam fel. Íme az ott készült képek:

(Nagyításhoz kattints a képre - Click on pictures to enlarge)

Bejárat ** Entrance


Két kinccsel :P ** With two treasures :P


Kapcsolatban... ** In connection...


Mr. Jovi on stage... :)


Minden oké *** Everything is fine *** Viskas gerai



Színpad ** Stage


Színpad #2 ** Stage #2



Az élet ilyen király ** My life is sooo rulez... ;)


(Továbbra is mindenkit szeretettel vár a blog olvasói köre az IWIW-en. Katt ide, és csatlakozz.)

Írország, Dublin...

Nah, hát az úgy volt, hogy valamikor két héttel ezelőtt észrevettem: kemény 5 magyar forintért lehet utazni a Ryanairrel oda-vissza Dublinba. Rögtön le is foglaltuk a jegyet, és hétfőn este útnak indultunk a nagy kaland reményében. Ami aztán nem is maradt el...

Az éjszakát a kényelméről és túlságosan is tökéletes légkondicionálásáról híres Hotel Charleroi Airporton töltöttük. A románok és a lengyelek egész éjjel zajongtak, röhögtek, beültek a check-in pultba, tologatták egymást a fémdetektoros kapunál használt műanyag ládákban ülve, szóval csupa megszokott dolgot műveltek. Engem mindez nem nagyon zavart, jót aludtam.

Éjszaka Charleroi repülőterén :P *** Sleeping in Charleroi Airport :P

Másnap aztán következett a repülőút, amelytől előzetesen tartottam egy kicsit. Ha az ember egy eurócenttért vesz jegyet, óhatatlanul megvan benne a félsz, hogy talán nem úgy alakul valami, mint ahogy azt eltervezte. A gép azonban pontosan indult, minden tökéletes, az utas elégedett, szeressük a potyát :)

Part a repülőgépről *** Coast from the plane

Landolás után irány a város. A reptéren beszerezzük a 6 euróért kapható napijegyet a buszra, majd hogy mindenre jusson időnk, befizetünk egy "Hop on hop off" városnézésre. A buszok így 10 percenként járnak, minden látnivalónál le lehet szállni, fotózni, és valamelyik következővel továbbmenni. A két és fél óra alatt ezeket láttuk:

Dublin #1


Dublin #2


Dublin #3


Dublin #4


Dublin #5


Dublin #6


Dublin #7


Dublin #8


Dublin #9

Mindeközben felfedeztük, hogy napijegyünkkel egészen a tengerig is ki lehet menni, így hát másfél órás buszmegálló-keresés, és negyven perces buszozás után meg is érkeztünk.

Az Ír-tengernél #1 ** At the Irish sea #1


#2


#3


#4


#5


Írek horgászni tanítanak ** Fishing course from Irish


#6


#7


#8


#9

A nap végén még egy Guiness az O'conell Streeten, nekem annyira nem ízlik, de hát mindent ki kell próbálni egyszer. Tíz körül aztán végül vissza a reptérre, kellemesnek aligha nevezhető éjszaka három német lány mellett szundítva, és egy szintén zökkenőmentes út a Ryanairrel, vissza az esős Belgiumba.

That's all, folks... :)

Egy hosszú bejegyzés helyett

Itt elvileg egy hosszas értekezés lenne olvasható arról, hogy milyen nehéz is volt búcsút mondani Jurgának, hogy mekkora játéknak köszönhetően fagyasztottuk a lengyelek arcára a mosolyt tegnap mi, német drukkerek, és így tovább. Tekintve azonban, hogy kicsit csúszásban vagyok a készülődéssel, és hamarosan indulok Írországba, a dolog momentán nem aktuális.

Így hát csak annyit, hogy jók legyetek, szerdán jövök és mesélek. Addig is továbbra is ajánlom figyelmetekbe a blog olvasói körét az iwiwen.

Üdv mindenkinek!

FOCI EB: Szubjektív

Nincs is annál elvetemültebb ötlet, mint labdarúgó Európa-Bajnokságot nézni a kontinens csaknem minden országának képviselőit egy családdá kovácsoló ERASMUS hallgatók körében. Ráadásul mindezt Belgiumban, a foci elengedhetetlen kellékeként számon tartott sör hazájában. Szigorúan szubjektív élménybeszámoló a viadal első találkozójáról.

Húsz perccel a torna nyitómérkőzésének kezdete előtt a helyi sportrajongók körében előkelő helyen rangsorolt Irish Pub szinte kong az ürességtől. A hétvégenként nem éppen legális körülmények között itt dolgozó Jurga is tétován ácsorog csupán, majd miután semmi tennivalója nem akad, leteszi a munkát, így hát vele, no meg sportügyekben lelkes belga cimborámmal, Koennal együtt letelepszünk az egyik kivetítő elé.

Hamarosan felharsan a svájci-cseh összecsapás rajtjeléül szolgáló sípszó is, amit a belga társadalom önmagát flamandnak valló része lényegében teljes érdektelenséggel konstatál. Az első percek szürke adogatásai alatt a mellettem ülő litván szomszédomat labdarúgással kapcsolatos tapasztalatairól faggatom, persze hamarosan kiderül, hogy David Bechamen kívül szinte semmit sem tud az egészről. No, etwas...

Közben viszont a svájciak egyre okosabban, bátrabban futbaloznak, és bizony nem egyszer veszélyeztetik Peter Cech kapuját. Ez természetesen nem sok lelkesedéssel tölti el a szlovák származású, ám a csehországi Brnoban tanuló Petert, aki időközben csatlakozott hozzánk. "Az a baj ezekkel, hogy mást se csinálnak, mint Koller fejét keresik a labdával. Ez alapjában véve még nem is lenne gond, csak legalább megtalálnák a szerencsétlenek" - fanyalog keserűen a két méter magas srác tíz perccel megérkezése után.

A félidőben 0-0, Jurga pedig csalódottan veszi tudomásul, hogy a labdarúgás jelenlegi szabályai szerint az első 45 perces játékrészt egy - azzal megegyező hosszúságú - második félidő is követ. Kezdetben alighanem a Brückner-legénység is hasonlóképpen van ezzel, mert a svájciak sokkal aktívabban mozognak a szünet után, és bizony rendre megtornáztatják a Chelsea játékosaként BL döntőt elbukó cseh hálóőrt.

A horihorgas Koller közben elhagyja a pályát - kellett nekem a semmiért betenni a Fociguru csapatba -, a helyén Sverkos. "A nevét se hallottam soha." - jegyzi meg a szakkommentátor szerepére immáron tökéletesen alkalmatlan Koen. Miközben én hálát mondok neki a városában előállított kitűnő minőségű sörért a 70. percben (dank u wel vor Stella Artois), az épphogycsak beálló cserejátékos révén a csehek megszerzik a vezetést. "Mekkora mázlijuk van ezeknek" - töri meg hosszú idő után újra a csendet szlovák diáktársam.

És bizony azt kell mondjam: igaza van. A svájciak hiába voltak aktívabbak, dolgoztak ki szebbnél-szebb helyzeteket, némi balszerencsének, a kapufának, valamint Peter Cechnek köszönhetően mégsem sikerült betalálniuk. A másik oldalon viszont a csehek egyetlen jól sikerült mozdulattal bezsebelték a győzelemért járó három pontot, így a mérkőzés lefújása után felszabadultan ünnepelhettek.

Egy nullás vendég sikerrel ért tehát véget az EB nyitómérkőzése, a BBC szakkommentárai még lelkesen elemeznek, miközben én hazafelé, Jurga pedig újra dolgozni indul. Közben ugyanis megindult a forgalom, űgy tűnik, az esti portugál-török meccs valahogy mindenkit jobban érdekel.

(KATTINTS IDE, ÉS CSATLAKOZZ TE IS A BLOG FRISSEN MEGALAKULT OLVASÓI KÖRÉHEZ AZ IWIW-EN.)

Eltűnésem okairól...

Nos, hát az úgy volt, hogy szerda este egyszer csak megszakadt az internetkapcsolatunk. Mint a világhálótól immáron függő ERASMUS zombik, három napig kellett várjunk Jurgával arra, hogy végül Zoli, házi informatikusunk megoldja a dolgot. Közben volt holland vizsga, és sajnos búcsú sok jóbaráttól. Na de itt a legnagyobb hír: IWIW klub blogolvasóim számára.

Kezdem az előbbivel, mármint a vizsgával. Nézeteltérés kijutott itt is, ugyanis a tanár kissé nehezményezte, hogy ERASMUS-os csoport lévén mi ott segítjük egymást, ahol tudjuk. Ez esetben főként én a többieket. Vytas nem nagyon boldogult az egyik feladatlappal, és nem akartam, hogy emiatt bukjon a vizsgája. Így hát szépen lesúgtam neki a kérdéseket, litvánul mondva a helyes választ, amely többnyire egy szám volt, pl. 7 óra 44 perc, vagy első válaszlehetőség, stb.

A tanár persze kibukott, emelkedett hangnemben kiosztott, hogy túl messzire mentem, stb. Cserébe igyekezett megszivatni a szóbelin, szándékosan hadarta a kérdéseket, mire én azonnal lehiggasztottam, amikor kerek és helyes holland mondattal reagáltam: megkérhetem, hogy kicsit lassabban beszéljen. Erre aztán csak komor arcot vágott, huzogatta be a jó válaszokért járó strigulákat, stb.

Egyébként sosem szívleltük egymást, és ezt már évközben sem rejtettem véka alá, úgyhogy őszintén szólva örülök, hogy így alakult. A felháborodása jogos volt a legteljesebb mértékig ezúttal, normális esetben el is fogadom az ilyesmit. A mögöttünk hagyott hónapok tapasztalatai alapján azonban maradjuk inkább annyiban, hogy én rossz diák voltam, ő meg rossz tanár.

Közben persze voltak szomorú pillanatok is az elmúlt napokban. Csütörtökön hazautazott Rokas, és a finn lányoktól is búcsút kellett vegyünk. Üres így a város, hogy nincs egy sörözésre és filozofálgatásra mindig vevő litván, no meg egy bájos, szőke északi leányzó, aki mindig oly nagy kedvvel csatlakozott hozzánk. Sebaj, két hét, és Rokassal újra találkozom.

Végezetül pedig még egy hír, ha másért nem, hát kárpótlásul az elmúlt napok némaságáért. Megalakítottam az iwiw-en blogom olvasói körét. Várok ide minden olvasót nagy szeretettel, olyat is, akivel odahaza egyébként nap mint nap találkozom, és olyat is, aki (egyelőre) csak a blogon keresztül ismer. A tervek között szerepelnek blogtalálkozók, és egyéb különlegességek is, szóval kérlek benneteket, hogy regisztáljatok, mert az ezzel kapcsolatos híreket főként a klub üzenőfalán tudhatjátok majd meg.

S hogy mi szükség minderre, amikor egyébként is boldog-boldogtalan cég vagy vállalat ismerősnek jelölget minket a wiw-en? Nos, mindössze annyi, hogy így én is megismerhetem végre azokat az ismeretleneket is, akikkel nap mint nap megosztom hétköznapjaimat.

Döntésekről...

Ahogy arra számítottam is, odahaza nagy vihart kavart tegnapi blogbejegyzésem. Sokan megdöbbenve konstatálták, hogy nem maradok Belgiumban, hanem hazamegyek, jövőre pedig Litvániába. Ilyenkor rendszerint azon töprengek, vajon miért nem fordul meg senki fejében, hogy neadjisten tudom, hogy mit csinálok.

A fő ok, amiért nem maradok, egy olyan otthoni lehetőség, amely hosszú távon biztosíthatja a mindennapi megélhetésemet, ráadásul olyan munkáról van szó, amit mindig is csinálni szerettem. A részletekről egyelőre nem szeretnék még beszélni, a dolog előkészületei gőzerővel zajlanak, a többiről később.

S hogy miért megyek Litvániába? Nem tagadom, vannak magánéleti aspektusai is, de nem csupán erről van szó. A fő cél két nyelv alapszintű elsajátítása, a litván és az orosz nyelvé, amely közül az utóbbi meglátásom szerint stratégiai jelentőséggel bír majd a jövőben. Persze érvnek számít a világlátás is, innen könnyedén elérhető valamennyi balti állam, a skandináv országok, és Lengyelország. Soha nem bocsátanám meg magamnak egy ilyen lehetőség elmulasztását...

Megértem ugyanakkor a rokonok és barátok aggodalmát. Ugyanakkor arra kérem őket, fogadják el a döntésemet. Egyetlen indokom erre csupán annyi: tudom, mit csinálok. Meglehet, hogy az élet őket igazolja majd, az is lehet, hogy engem. Én jelenleg az utóbbira fogadok.

Ami egyébként a keddi napot illeti, délután Brüsszelbe utaztam, hogy felvegyem a reptéren Aurát, Vytas barátját. Ő ugyanis vizsgázott este, így nem tudott érte menni. A gép két órát késett, úgyhogy jobb híján elkezdtem írni az ERASMUS könyvet, amellyel kapcsolatban úgy döntöttem: egy alapvetően fiktív, bár valószerű helyzetbe ültetem el a rengeteg sztorit, tapasztalatot, emléket.

Közben megérkezett Aura is, és vonattal vissza Kortrijkba. Vacsora után még elnéztünk az Irish Pubba, majd onnan Rokashoz, ahol egyfajta búcsúest volt. Csütörtökön ő is, Taru is megy haza. Könnyes búcsú a finn lánytól, Rokas is elérzékenyül, a fene egye meg, nem lett könnyebb ez sem január óta.

Pedig a dolog csak két hétre szól, aztán Litvániában újra látjuk egymást...


(Csak hogy ti is megoszthassátok a véleményeteket a dologról, szavazzatok oldalt)

Helyzetjelentés

Egy lassan véget érő csodálatos ERASMUS esztendő, néhány régi arc az első félévből, újabb meghívások, utazások, rövidhír az otthoni sajtóban rólam, továbbá litván projectek, az irigykedők és rosszmájúak növekvő tábora otthon, no meg még mindig a volt barátnő. Helyzetjelentés következik.

Ami a mögöttem hagyott félévet illeti, azt hiszem, elégedetten zárhatom. Az eddigi vizsgáimból csupán egyetlen "B"-t kaptam, Improving Management Skillsből, de a tanárral annyi konfliktusom és vitám volt, meg lettem volna lepve, ha a legjobb osztályzatot adja. Hátra van még a Dutch vizsga csütörtökön, ezt még jól kellene teljesíteni, még ha nem is sok hasznát veszem az itt tanultaknak.

Beadandó dolgozatok közül már csak két munka nincs kész: a Global Issues, és a Guided Tours in Enterpreneurship. Az előbbi tárgyból valószínűleg az USA-t választom majd témaként, McCain és Obama politikai programját szeretném elemezni olyan tényezők szerint, mint a fenttartható fejlődés, emberi jogok, külpolitika, és így tovább. A másik beadandó komolytalan, egy oldalas beszámoló, még el se küldtük, de az adatbázisban már megkaptuk rá az "A"-t.

Aztán itt voltak és vannak ugye az utazások. Idén igencsak kijutott a jóból: Párizs és London kétszer, további utak még Franciaországba, Hollandiába, Luxemburgba, és persze szerte Belgiumban. Jövő héten irány Írország, ez lesz az utolsó nagyobb kiruccanás innen. Június 17-én pedig repülök haza Magyarországra, és ha minden jól megy, napokkal később már indulok is Litvániába Rokashoz és Alinához.

Ezt két további litván út követi majd a nyáron, mindkettő az E.A.R. project kapcsán. Az első eredetileg július 11-13 között volt esedékes Vilniusban, ekkor találkoznunk mi, csapatvezetők, hogy megbeszéljék a program menetét, gyakorlati tudnivalókat. Az úti- és szállásköltséget az Európai Unió állja, így hát pofátlanul rákérdeztem, hogy nem maradhatnék-e még egy-két napot ezekkel a feltételekkel. Rábólintottak, szóval rögtön ki is nyújtottam a második vizitet június 11-15 közé.

A harmadik litván látogatás maga a program, augusztus 17-25 között. Ez a tengerparton lesz, Kintai településen, nem messze a gyönyörű várostól, Klaipedától. A project menete biztatónak és érdekesnek tűnik, szerintem jó döntés volt emellett letenni a voksot. Az útiköltség 70%-át, valamint a teljes kinntartózkodást ugyancsak az EU állja.

Az ősszel azután újabb utazás esedékes: október végén Csehország. Pavla meghívott, megpróbálunk összehozni egy ERASMUS találkozót, biztosan remek hangulatban telik majd. Jövő január végén újabb csehországi vizit: Pavla, Verca, Dana, Martina, és remélhetőleg rengeteg hó.

A legjobb mindezekben persze az, hogy ha nem is bőségesen, de megvan rá az anyagi keret. A Netlognál végzett kemény munka meghozta gyümölcsét, így szerencsére nagyobb gond nélkül meg tudom engedni magamnak valamennyi utat.

Na, de még mindig világlátás... Ha minden összejön, legkésőbb jövő májusban indulok egy évre Litvániába, önkéntes munkára. Két terület érdekelne igazán, az egyik fiatalkorúak iskolai-, rendőrségi- és drogproblémákkal, a másik pedig hajléktalanok és munkanélküliek. Az önkéntes munka teljes ideje alatt mindehhez szállásköltség, ételköltség teljes fedezése, némi zsebpénz, és ingyenesen biztosított, kemény litván nyelvtanfolyam, no meg újabb utazási lehetőségek járnak.

Ezek közül a leginkább a jövő nyári finnországi kiruccanást várom, amikor is meglátogatjuk Rokassal a lányokat. Még sosem jártam a skandináv országokban, Litvániából persze ezek is karnyújtásnyira elérhetőek.

Mi is van még... Ja igen, a minap Gábor keresett a Békés Megyei Hírlaptól, hogy a keddi számban megjelentetnének rólam egy rövidhírt. Az írás lényegében az ERASMUS-ról szól, de említést teszek erről a blogról is. Küldtünk hozzá haza egy fotót, hadd pukkadjanak meg az irigyek.

Apropó irigyek. Szaporodnak, mint a gomba eső után. Ahogy hallom, egyre többen hangoztatják velem kapcsolatban odahaza, hogy "jól felvitte az Isten a dolgát", és persze, hogy "elszállt vele a ló". Nem tagadom, szerencsésnek érzem magam, remekül alakul az életem. Csak nem ártana azt is nézni, hogy mindennek, amit itt átélek, mi is (volt) az ára. Ha irigylik az utazásokat, akkor azt se felejtsék el, hogy ezért nekem iskola mellett dolgoznom kell ám, éjszakánként prezentációkat készítenem, ebédszünetben vizsgára készülnöm, és így tovább.

Túl sok időt nem vesztegetnék erre a témára egyébként. Mindazok, akik most a hátam mögött fúrnak, miközben saját tehetségtelenségük és sikertelenségük mocsarában taposnak, abban a tévhitben élnek, hogy ha kicsit lehúznak maguk felé, akkor kevesebb lesz köztünk a szintkülönbség. Hát, ha ez kell nekik az önigazolásukhoz, azt mondom, legyenek boldogok vele. Felemelkedni ők úgysem tudnak egyébként, én meg egyre inkább csak mosolygok már a próbálkozásaikon...

Végezetül azért még a szokásos téma: vasárnap este maratoni, 5 órás beszélgetés Alinával. Megint előjöttek a régi érzelmek, gondok vannak a barátjával, és lassan érik a szakítás. Tele van kétségekkel szegény, most látom igazán, hogy neki sem könnyű. Én mindenesetre ezügyben semmi mást nem teszek, egyszerűen csak várok, és mellette állok.

Ha történnie kell még valaminek köztünk, a három litván út úgyis megteszi majd a hatását...

Száz

Írhatnék ma arról, hogy a feszített tempó ellenére két "A"-t zsebeltem be a prezentációkért, vagy hogy milyen jól sikerült a pénteki születésnapi buli, meg hogy milyen jó újra látni Pavlát, és a többieket. Ma mégis inkább valami egészen más témát érintenék. Századik bejegyzéséhez érkezett a blog...

Kétségek persze vannak. Megéri-e minden reggel korán, az első kávéval a kezemben nekiállni, és gépelni a mindennapjaimról szóló kis bejegyzéseket, vagy ami éppen kijut? Mennyire vált ez az olvasók napjainak részévé, egyáltalán mennyire van erre igény? A látogatottsági adat egy dolog, a tartalom megítéléséről nem árulkodnak a számok.

Így hát most, e kerek szám alkalmából arra kérlek benneteket, hogy alkossatok véleményt, fogalmazzatok meg kritikát, vagyis ti, akik eddig csak olvastatok vagyo kommentáltatok, ez egyszer ti is írjatok... :)