Igazán leírhatatlan az az érzés, amikor 10 hónap után az ember kinyitja reggel a szemét, és egészen más környezet fogadja, mint korábban. Azért a reggeli kávé után helyreállt minden, négy órán keresztül már dolgoztam is itthonról. Délután találkozó Ágival, este foci, és mindeközben folyamatos csevegés Skype-on Alinával...
Az ébredés alig négy órás alvás után következett be reggel, ami bizony nem számít túl soknak. Egyelőre még szokatlan az ágyam, de hát idő kérdése minden, jól tudom. Emlékszem, anno mennyig tartott, amíg a kintit is megszoktam, a dolog tehát normális.
Egy reggeli kávét, és némi internetezést követően kilenctől nekiláttam itthonról dolgozni. Egyelőre jól megy, a főnök és a munkatársak MSN-en elérhetőek, ha kérdés merül fel, válaszolnak. Az elképzelés tehát működőképesnek tűnik.
Egy óra körül végeztem a munkával, közben már Alina is bejelentkezett Skypeon, ő is dolgozott, fordított szintén, közben a szokásos beszélgetés, mely külső szemlélő számára bizonyára egy pár látszatát keltené.
Délután még összefutottam Ágival, vele is ugyanez a fő téma, ja és egy, a határidőnaplómban hagyott üzenet valakitől, aki szerelmes volt kinn belém, de aki azt írja, sajnos nem tud Alina helyébe lépni. Aláírni elfelejtette, így jobb híján azt találgattuk, vajon ki lehet az.
Este orosz-svéd foci, Kseniának Kortrijkban tönkrement a tévé, így online közvetítettem neki Skype-on, közben csevegtünk. Utána még éjfélig megint Alina, egyre és egyre közelebb megint.
Erről jut eszembe, a litván utat kicsit el kellett halasztanunk, no de nem sokkal. Június 25-én már indulunk is. Addig idehaza ezernyi tennivaló: munka, találkozók, barátok, főiskola, és persze család.
Utóbbit azért is emelném ki különösen, mert itt a blogon eddig nem sok szó esett róluk. Pedig az, hogy én Belgiumba kimehettem, a saját képességeimen túl legfőképpen nekik köszönhető. Az az eszméletlen sok segítség, amit a kiutazást megelőző hónapokban nyújtottak, megfizethetetlen.
Ezt kell mos mégis sok törődéssel, és szeretettel meghálálni...
Az ébredés alig négy órás alvás után következett be reggel, ami bizony nem számít túl soknak. Egyelőre még szokatlan az ágyam, de hát idő kérdése minden, jól tudom. Emlékszem, anno mennyig tartott, amíg a kintit is megszoktam, a dolog tehát normális.
Egy reggeli kávét, és némi internetezést követően kilenctől nekiláttam itthonról dolgozni. Egyelőre jól megy, a főnök és a munkatársak MSN-en elérhetőek, ha kérdés merül fel, válaszolnak. Az elképzelés tehát működőképesnek tűnik.
Egy óra körül végeztem a munkával, közben már Alina is bejelentkezett Skypeon, ő is dolgozott, fordított szintén, közben a szokásos beszélgetés, mely külső szemlélő számára bizonyára egy pár látszatát keltené.
Délután még összefutottam Ágival, vele is ugyanez a fő téma, ja és egy, a határidőnaplómban hagyott üzenet valakitől, aki szerelmes volt kinn belém, de aki azt írja, sajnos nem tud Alina helyébe lépni. Aláírni elfelejtette, így jobb híján azt találgattuk, vajon ki lehet az.
Este orosz-svéd foci, Kseniának Kortrijkban tönkrement a tévé, így online közvetítettem neki Skype-on, közben csevegtünk. Utána még éjfélig megint Alina, egyre és egyre közelebb megint.
Erről jut eszembe, a litván utat kicsit el kellett halasztanunk, no de nem sokkal. Június 25-én már indulunk is. Addig idehaza ezernyi tennivaló: munka, találkozók, barátok, főiskola, és persze család.
Utóbbit azért is emelném ki különösen, mert itt a blogon eddig nem sok szó esett róluk. Pedig az, hogy én Belgiumba kimehettem, a saját képességeimen túl legfőképpen nekik köszönhető. Az az eszméletlen sok segítség, amit a kiutazást megelőző hónapokban nyújtottak, megfizethetetlen.
Ezt kell mos mégis sok törődéssel, és szeretettel meghálálni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése