Vytas barátunknak hála ismét megadatott pár percnyi hozzáférés az internethez, így hát folytatódjék a nagy litván beszámoló mocsarastól, feedbackestől.
A hétfői ebédszünet után rövid pihenőt tartott a társaság, majd délután nekivágtunk a helyi lápvidék felfedezésének. Először csak a környék növény- és állatvilágáról hallgathattunk meg egy rövid ismertetőt, majd ittunk a kristálytiszta patakvízből, végül pedig egy olyan programmal zártunk, amelyet alighanem sose felejtünk el: tettünk egy sétát a lépvidék szívében.
A dolog egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen valójában. Ez a séta ugyanis akár életveszélyes is lehet. Az ember az egyik pillanatban még stabil talajon áll, a következőben pedig már süllyed és merül is. Szerencsés esetben csupán térdig. A terület veszélyeire az a sok csont és maradvány is figyelmeztetett, amit útközben láttunk, és amely az erre tévedt állatok után fennmaradt.
Az út ebből kifolyólag rendkívül különlegesre sikerült. Jobb híján mezítláb jártuk be a terepet, és előbb-utóbb bizony azt is magába szippantotta a láp egy időre, aki a kezdeti lépések után még magabiztosan mosolygott: nem is olyan vészes ez.
Miután mindannyian épségben kikecmeregtünk, várt még ránk az úgynevezett soundwalk. Ez körülbelül este nyolc óra körül vette kezdetét azzal, hogy mindenkinek kiosztottak két füldugót, és arra kértek bennünket, hogy alig egy órás sétánk első felében dugjuk be vele a fülünket, és úgy tegyük meg az utat.
Fél óra múlva, egy tisztásra érve aztán eltávolíthattuk a fülnémítókat, és abban a pillatban a leghétköznapibb, mégis a legkülönlegesebb élmény zúdult ránk hatalmas erővel: a természet hangja. Az a tény, hogy egy rövid időre gyakorlatilag elvesztettük a hallásunkat, egyszerre felerősítette azokat a zajokat, hangokat, amelyeket egyébként talán meg se hallanánk. Miután még élveztük egy ideig az erdő szimfóniáját, no meg a vele járó tucatnyi szúnyograj összehangolt támadását a betolakodókra, este tíz körül útnak indultunk haza.
Amíg a többiek pihentek kicsit a vacsora előtt, a csapatvezetők, köztük én is, dolgoztunk tovább. Minden este értékeljük ugyanis az adott napot, először a résztvevőkből álló kisebb csoportokban, amelyeknek mi vagyunk az irányítói, majd a csoportvezetők értekezletén újra. Az értékelés mindig más formában történik, hétfőn rajzolni kellett a csapattagoknak, amelyet a vacsora utáni, éjféli időpontra való tekintettel kitörő lelkesedéssel meg is tettek.
Utána pedig hulla fáradtan bezuhantak az ágyba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése