A nagy litván kaland

No, hát akkor kezdődjék az, amit mindenki annyira várt: a nagy litván kaland igaz története, csak itt, csak most, vágatlanul, exkluzív, megszakítás és reklám nélkül. Maradjanak velünk...

Július 1-jén délután háromkor indultunk útnak legjobb barátommal, Balázzsal, aki emellett az "egyetlen ember, akit ekkora őrültségre rá lehet venni" cím büszke birtokosa is egyben. Több mint 1300 km-es autóút állt előttünk, és ez, hogy finoman fogalmazzak, eleinte nemigen töltött el kitörő lelkesedéssel bennünket. Aztán, amikor öt órányi autózást követően megállapítottuk, hogy már csak olyan 850-900 km lehet hátra, persze rögtön fordult a kocka, és lassan megjött a kedvünk. :)

Megállni azt hiszem, összesen kétszer álltunk meg. Először úgy hajnal egy táján tankolni és energiaitalt vásárolni. Itt limitált nyelvtudásom ellenére megértettem, ahogy a benzinkutas a két Red Bullról megpróbált lengyelül lebeszélni (no english), mivel a másik márkából négyet vehetünk ugyanannyiért. Büszkeség dagasztott, bár sikerem nem nagyon dobta fel Balázst, merthogy talán félúton ha járhattunk ekkor. A második stoppot nem sokkal ezután valahol városon kívül ejtettük meg, technikai szünet ugyebár.

Onnantól kezdve aztán irány Litvánia. Hosszú, végtelenül hosszú út Lengyelországon át, én időnként el-elbóbiskoltam, aludni persze lehetetlen volt. Hét óra után (ottani idő szerint nyolc), átléptük a litván "határt". Én nyilván elfogult vagyok ez ügyben, de már akkor beleszerettem az országba. Rengeteg zöld vidék, erdő, tavak, gyönyörű.

Úton Vilniusba megírtam néhány SMS-t. Először is Jurga barátjának, hogy jövünk, lassan érkezünk, utána meg Alinának, hogy hát olyan ez mint Magyarország, csak magasabbak a fák, és szignifikánsan több az útszéli litván felirat. A fővárosba kilenc körül értünk, Jurga barátja otthagyta a munkahelyét, felvett minket, és az újonnan bérelt lakásukra kalauzolt.

Ami, jegyzem meg, annyira új volt, hogy ágy még sehol. Maradt a hálózsák, azt sovány vigaszként felajánlottam Balázsnak, és én egy törölközőn pihentem le. Közben intenzív SMS üzenetek Alinával: ugye ott leszek a reptéren, amikor a belgák megérkeznek, ugye megyek velük a hétvégén a tengerhez, stb...

Három órás forgolódás után meguntuk a padlón fekvést, és megkértük Jurga barátját, Eugeniust, aki később a "boyfriend" becenevet kapta a csapattól, hogy ugyan vigyen már be minket a városba. Ő megint otthagyta a munkahelyét, és eleget tett a kérésnek. Hihetetlen volt a srác...

Első utunk persze a McDonaldsba vezetett, mert ugye a helyi kajákban egyelőre nem nagyon bíztunk, és azért a Meki arra jó, hogy tudjuk, miért mit kapunk. Úgy értem, a kaja szar, de legalább pontosan tudod, hogy szar, és nem ér meglepetés. (Ráaásul a Big Mac 840 Ft, ezt már csak mellékesen.)

Balázs vett le némi pénzt a bankkártyáról, és éppen javában faltuk globál ebédünket, amikor megcsörrent a telefonja. A bank volt az, adategyeztetés miatt keresték. Miután kiderült, hogy ő valóban ő, a bankos kisasszony felvilágosította, hogy valaki hajnalok hajnalán használta a kártyáját Lengyelországban, és alig 10 perce leemeltek róla bizonyos összegű "liii...liii....". "LITAST", vágta rá Balázs, és ezzel is tájékoztatva a litván nemzeti valuta becses nevéről a felkészületlen banki alkalmazottat.

A nap további részéről annyit, hogy este megérkezett Koen és Jonas, kimentünk eléjük a reptérre. Alináék lekésték az érkezést, a pasija megint szarakodott valamivel, szokásos. Azért nekem láthatóan nagyon örült, mármint a pasija. :) Utána vissza Jurgáékhoz, Balázsnak ekkora már elég volt, elindult vissza, hulla fáradtan.

Másnap irány Vilnius: Koen, Jonas, én és Alina, (ohne pasi). Az utolsó szép nap vele, ezt kell emlékként megőrizni. Néhány pillanatkép a napról és a városról:

Egész nap iszonyatosan tűzött a nap, nagyon leégtünk és elfáradtunk a végére, mint azt a mellékelt ábra is mutatja.

A séta közben persze Alinával is sikerült "megbeszélni" a dolgainkat. Semmi sem változott, fogalma sincs mit akar, még egy kis időt kér, nekem meg már elég az egészből. Estére kibukik, a pasija megint felhúzta valamivel, egészségére. Ezzel egy időben én is közöltem vele, hogy azért nem ártana dönteni lassan, erre eléggé összezuhant, rosszkedvű lett, és tanácstalan, mint mindig. Este elmentünk bulizni egyet, én nagyon élveztem, neki még akkor is rossz kedve volt, alig táncolt, ami tőle azért szokatlan.

Másnap aztán irány a tengerhez, egész hétvégére, mindenki együtt. Megint néhány pillanatkép.

"Boyfriend" és Jurga :)

És akkor az utolsó nagy beszélgetés, most már én szerettem volna lezárni a dolgot. Közöltem vele, hogy ezekben a napokban látjuk egymást utoljára, és hogy soha többé nem találkozunk. Ő megszeppenve annyit mondott: "soha nem mondd, hogy soha." Erre én csak annyit: "Ezúttal biztosan mondom. Skype blokkol, telszám töröl. Remélem jó döntést hoztál.".A beszélgetés után én szinte felszabadultam, ő majdnem sírt. A helyzetet szemléltetendő, íme egy fotó, az utolsó közös képek egyike. Jól látható rajta, miről is beszélek.

Vasárnap délután aztán végső búcsú, megszenvedte ő is, én is. Én persze nem előtte, azért hülye nem vagyok :)

Hétfőn persze ment tovább az élet. Jurga és Eugenius elvitt engem és Agne-t a fővárostól alig 30 km-re található Trakaiba. Gyönyörű vidék megint, kihagyhatatlan. Képek egyelőre csak a netről:

Este hat körül vissza, még egy kellemes beszélgetés Jurgával, no meg persze Eugeniussal, akiben igazi hű barátra leltem ott a néhány nap alatt. Októberben jönnek majd Magyarországra, alig várom.

Kedd reggel aztán irány a vasútállomás. Lefoglaltuk a vonatjegyeket, és délelőtt 11.40-kor (magyar idő szerint 10.40), elindultam haza. A Varsóba tartó vonaton összefuttam egy spanyol-cseh ERASMUS párral, egy litván lánnyal Kaunasból, aztán a Varsó-Budapest útvonalon öt angollal, két amerikai lánnyal, majd később négy mexikói csajjal. Végül a Budapest-Békéscsaba szakaszon egy, szép nagy, fonott kosarat szorongató idős nénivel.

Itthon vagyok.


(Még mindig sok szeretettel várok mindenkit az iwiw-en létrehozott blogolvasói klubba. Hamarosan csak a klubtagok számára elérhető extra blogbejegyzések!! :P )