Az utolsó nap...

Hosszú időre a mai az utolsó teljes napom itthon. Ilyenkor az ember mindig igyekszik minél többet megélni mindabból, ami az elkövetkezendő hónapokban lehetetlen lesz. Ennek megfelelően nekem is mozgalmas napom volt.

Reggel már rögtön korán kellett kelnem, mert előző este felhívott Jani, a volt főnököm a helyi tévénél, hogy a munkatárs, aki a hirdetéseket szerkeszti, belázasodott, és hogy nem tudnék-e besegíteni a szerkesztéssel a hátralévő két napomon. Mivel rábólintottam a dologra, ezért nem sokkal hét után már jött is értem, és bevitt a szerkesztőségbe.

Miközben a hirdetéseken dolgoztam, kiderült, hogy forgatni mennek a kórházba Békéscsabára, az influenza miatti látogatási tilalomról a híradóba talán, és két hosszabb interjút is készítenek egy most induló egészségmagazinba. A régi szép riporteri idők iránt érzett nosztalgiából úgy döntöttem, elkísérem őket, és gondolom az már nem is meglepő, hogy fél óra múlva megfűztek: csináljam én az egyik interjút a kettő közül.

Így történt hát, hogy utolsó itthoni napom délelőttjén a békéscsabai kórház igazgatóhelyettesét kérdeztem a látogatási tilalomról, majd meginterjúvoltam két beteget, hogy hogyan érinti mindez őket, végül szintén az igazgatóhelyettessel Békés Megye egészségügyi mutatóit elemezgettük végig.

Ezután az én részem véget ért, hátra volt még azonban az igazgatói interjú, amit egyik kollégám csinált. A beszélgetést hosszas várakozás előzte meg, majd nem sokkal tizenegy után nekikezdtek. Az igazgató elmondta például, hogy a vizitdíjból befolyt bevételek valóban a kórháznál maradnak, csakhogy olyan mértékű volt a betegforgalom visszaesése, hogy a befolyt 300 Ft-ok ellenére is kevesebb bevétel jelentkezik náluk, mint azelőtt.

Végül csaknem délután egy óra volt, mire visszaértünk Mezőberénybe. Egy gyors ebéd, és némi pihenő után nekikezdtem a pakolásnak. Ez az egyik legutálatosabb dolog, amit az utazás kapcsán csinálnia kell az embernek. Én egyelőre csak összekészítettem a főbb ruhákat, a teljes csomagolást pedig ünnepélyesen péntek reggelre halasztottam.

Késő délután megint bementem a tévébe, és beírtam a nap folyamán befutott hirdetéseket. Közben végig egyfajta nosztalgiát éreztem az egésszel kapcsolatban, Janival felemlegettük a régi nagy tévés sztorikat, kellemes pillanatokat, kemény munkás időszakokat. Most kicsit hiányzik a média, azt hiszem. Bár alighanem ez azért valamilyen szinten természetes dolog.

A tévében...

Este aztán még beugrottam a kávéházba, mert egykori főiskolás és gimnáziumi osztálytársam, Varró Bálint felhívott, hogy fussunk össze, mielőtt kimegyek. Ő Angliában volt kinn jónéhány évig, én ugye Belgiumban, volt tehát mit mesélni. Hozta magával másik osztálytársunkat, Szugyit is, aztán onnan még felhívtuk Kopeszt, végül pedig Balázs is beállított. Hihetetlenül jól sikerült az egész találkozó, nagy sztorik, röhögések egészen késő estig, úgy kellett minket illedelmesen kitessékelni a művházból, hogy elnézést, de zárnánk...

Most péntek hajnali öt óra lesz lassan. Itt ülök a gép előtt, kicsit fáj a torkom, és folyik az orrom, úgyhogy hónom alatt a lázmérővel gépeltem végig a bejegyzést. Szerencsére csak 36,7-et mért, szóval nincs nagy baj, maximum az utazás lázában égek tehát.

Apám közben már elment dolgozni, nemrég köszönt el. Miután befejeztem a blogot, iszom egy kávét, és nekilátok a pakolásnak. Néhány óra múlva azután útnak indulok Budapestre, majd átrepülve fél Európát, és vonatozva egy keveset, este már újra Kortrijkban leszek.

Sajnos még nem tudom, mikor sikerül biztosítani az ottani internetet, úgyhogy most előfordulhat, hogy néhány napig nem lesz új bejegyzés. Aztán úgyis helyreáll majd minden, mint ahogyan tavaly augusztusban is.

Kezdődik tehát a második menet odakinn. Vajon mi mindent tartogat megint...?