Az utóbbi napokban egyre több és több gondunk támadt mindeziáig viszonylag problémamentes spanyol szomszédunkkal, Alfonsóval. Egészen pontosan zenehallgatási szokásaival kapcsolatban merültek fel kifogásaink.
A derék srác ugyanis újabban arra szokott rá, hogy otthonról hozott hangfalszettjével hajnali egykor bömbölteti a zenét, ráadásul az emberiség ellen elkövetett bűncselekményként még barátnőjét is énekelni hagyja. A lentiek, bár idegesíti őket a dolog, hallgatnak. A mindig bátornak és határozottnak tetsző Costin inkább elfogadja a kellemetlen helyzetet, azt hiszem. Szegény Jurga a szomszédos szobából, ő pedig egyáltalán nem az a típus, aki felemelné a hangját ehhez hasonló ügyekben.
Ha emberi számítás szerint kifelejtem Irinát, aki amúgy sem sok vizet zavar, végül csak magam maradok. Így azután én vagyok az, aki minden egyes alkalommal, amikor a spanyol srác késő este Fiesta Club-ot nyit a tetőréri 10-es szobában, lemászik szépen az emeleti hálórészből, félálomban papucsba bújik, majd bekopog a mi drága Alfonsónk ajtaján.
Először többnyire nem járok sikerrel, a zene ugyanis olyan hangos, hogy még a kopogást sem hallja tőle. Aztán, amikor kicsit erőteljesebbre veszem a figurát, akkor észbekap, és kinyitja az ajtót.
Kezdetben még ki kellett fejteni éjjeli jövetelem szándékát, amelyet a már-már szállóigévé vállt "the music is too laud, we wanna sleep, you know" mondattal igyekeztem megvalósítani. Ma már erre sincs szükség, a srácnál kialakult a pavlovi reflex: ha kopognak, és én állok az ajtóban, automatikusan halkítja a zenét, és egyúttal rázendít a "sorry, sorry, sorry" című, folyamatosan halkuló bocsánatkérő rigmusra.
Legutóbbi beszélgetésünkre ma éjjel negyed kettőkor került sor. Kíváncsi vagyok, meddig kell várni a következőre. Gyanítom, nem napok, csupán órák kérdése a dolog...
(u.i.: Ma egész nap és este Londonban vagyok. Holnap késő délután, este igyekszem élménybeszámolni)
A derék srác ugyanis újabban arra szokott rá, hogy otthonról hozott hangfalszettjével hajnali egykor bömbölteti a zenét, ráadásul az emberiség ellen elkövetett bűncselekményként még barátnőjét is énekelni hagyja. A lentiek, bár idegesíti őket a dolog, hallgatnak. A mindig bátornak és határozottnak tetsző Costin inkább elfogadja a kellemetlen helyzetet, azt hiszem. Szegény Jurga a szomszédos szobából, ő pedig egyáltalán nem az a típus, aki felemelné a hangját ehhez hasonló ügyekben.
Ha emberi számítás szerint kifelejtem Irinát, aki amúgy sem sok vizet zavar, végül csak magam maradok. Így azután én vagyok az, aki minden egyes alkalommal, amikor a spanyol srác késő este Fiesta Club-ot nyit a tetőréri 10-es szobában, lemászik szépen az emeleti hálórészből, félálomban papucsba bújik, majd bekopog a mi drága Alfonsónk ajtaján.
Először többnyire nem járok sikerrel, a zene ugyanis olyan hangos, hogy még a kopogást sem hallja tőle. Aztán, amikor kicsit erőteljesebbre veszem a figurát, akkor észbekap, és kinyitja az ajtót.
Kezdetben még ki kellett fejteni éjjeli jövetelem szándékát, amelyet a már-már szállóigévé vállt "the music is too laud, we wanna sleep, you know" mondattal igyekeztem megvalósítani. Ma már erre sincs szükség, a srácnál kialakult a pavlovi reflex: ha kopognak, és én állok az ajtóban, automatikusan halkítja a zenét, és egyúttal rázendít a "sorry, sorry, sorry" című, folyamatosan halkuló bocsánatkérő rigmusra.
Legutóbbi beszélgetésünkre ma éjjel negyed kettőkor került sor. Kíváncsi vagyok, meddig kell várni a következőre. Gyanítom, nem napok, csupán órák kérdése a dolog...
(u.i.: Ma egész nap és este Londonban vagyok. Holnap késő délután, este igyekszem élménybeszámolni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése