Függöny... (?)

Ennyi volt. Letelt a 10 nap, itt volt, hazament. Ezzel alighanem kétségtelenül lezárult egy korszak. Vagy mégsem?

Az utolsó délutánt együtt töltöttük. Ő megint sikeresen összeveszett a barátjával, aki fél óráig kényelmesen nézte, amint az általa állítólag szeretett nő egyre idegesebben kutatja telefontöltőjét. Már én is bekapcsolódtam a kutatásba, amikor végül kiderült: a szobában nincs. Ekkor megkértük, hogy ugyan nézze már meg a csomagját, hátha elpakolta az övével együtt. Ő már nem pakol ki még egyszer - szólt vissza közönyösen.

A lány, akitől az első félévben szinte csak higgadt, nyugodt pillanatokat láttam, litvánul kifakadt. A srác pechére többet értettem, mint amennyit remélt, így többek között azt is, ahogyan helyretette barátnőjét, és folytatta a képek nézegetését a neten. Még tíz percnyi nyűglődés, mire rábírtuk, hogy mégiscsak nézze már meg a saját táskáját. Dühösen kezdett el kicsomagolni, a töltő persze az ő táskájából került elő végül...

Ezt követően megfagyott a levegő. Az általam oly kedvelt litván leányzó szinte csak velem beszélgetett, magyarul próbált olvasni elég édesen, videókat, fotókat nézegetett a blogról, és mikor a srác is vetett volna rá egy pillantást, tüntetőleg csak annyit mondott: no way.

Lassan indulnak mégis. Gurulnak már a bőröndök a jól ismert utcán, hiába minden fogadkozás, velük tartok megint. Egy újabb búcsú az állomáson, egy ölelés: "találkozunk júliusban". - mondja, és ez ad neki erőt az induláshoz. A vonaton már vissza kell tartania kicsit a könnyeit.

Most már nem kérdezem többé, hová is tűnt az a fény a szeméből... Az utolsó délután történtekből megértettem mindent...