Múlt csütörtökön érkezett, és némi ügyességgel mindezidáig sikerült elkerülnöm őt. Hétfő este azonban az Irish Pubban már nem tudtam, és nem is akartam kitérni a találkozó elől. A volt litván barátnő, "Ő, akit nem nevezünk nevén" nem sokat változott. Valami azonban hiányzik belőle...
Este 10 körül érkeztek meg hozzánk, hogy közösen üljünk be egy kis beszélgetésre a már-már törzshelynek számító hangulatos ír bárba. Bár Rokas és Jurga előzetesen azt prognosztizálták, hogy "ő, akit nem nevezünk nevén" egyedül érkezik, én biztosan tudtam: jelenlegi barátja az őszi és téli események után sok mindenre képes, de hogy nem hagyja barátnőjét egyedül velem, az biztos.
Persze nekem lett igazam, jöttek hát együtt lelkesen. Az első pillanatban, amikor "Ő, akit nem nevezünk nevén" meglátott, egymás nyakába ugrottunk, és átöleltük egymást. Régi szép idők után ma csak ennyire futja. A barátja közben távolról figyelte az eseményeket, neki egy fejbólintással köszöntem, amellyel ki is merítettem egész estés társalgási keretünket. Értéktelen ember, sokan közületek tudjátok is, hogy miért...
Az Irish Pub meglehetősen üresnek tetszett. Vytas ott várt már ránk, hogy kis időre csatlakozzon hozzánk, aztán Inga, Aiste, Rokas, az egész litván banda :) "Ő, akit nem nevezünk nevén" végig bájos, csinos, és elbűvölő volt, de ahogy néztem az alatt a két óra alatt, egyetlen dolog tudatosult bennem: valami elveszett Litvániában. Ő volt az csakugyan, ugyanaz a felejthetetlen nevetés, ugyanaz a félreérthetetlen mosoly, de mégis: elveszett a varázslat, a szikra, üressé vált a tekintet, eltűnt a fény...
Pár nappal ezelőtt beszéltem vele erről. Annyit írt csak, hogy minden jól megy, mindennek rendben kellene lenne, de mégis nyűgös, depressziós egy kicsit, és nem érti, hogy miért. Akkor én csak legyintettem, nem is hittem neki, de ahogy tegnap este néha összemosolyogtunk, csak halvány mását láttam már az egykori életörömnek és életigenlésnek az arcán...
Vajon hová lett, merre van szemének boldog csillogása?
Este 10 körül érkeztek meg hozzánk, hogy közösen üljünk be egy kis beszélgetésre a már-már törzshelynek számító hangulatos ír bárba. Bár Rokas és Jurga előzetesen azt prognosztizálták, hogy "ő, akit nem nevezünk nevén" egyedül érkezik, én biztosan tudtam: jelenlegi barátja az őszi és téli események után sok mindenre képes, de hogy nem hagyja barátnőjét egyedül velem, az biztos.
Persze nekem lett igazam, jöttek hát együtt lelkesen. Az első pillanatban, amikor "Ő, akit nem nevezünk nevén" meglátott, egymás nyakába ugrottunk, és átöleltük egymást. Régi szép idők után ma csak ennyire futja. A barátja közben távolról figyelte az eseményeket, neki egy fejbólintással köszöntem, amellyel ki is merítettem egész estés társalgási keretünket. Értéktelen ember, sokan közületek tudjátok is, hogy miért...
Az Irish Pub meglehetősen üresnek tetszett. Vytas ott várt már ránk, hogy kis időre csatlakozzon hozzánk, aztán Inga, Aiste, Rokas, az egész litván banda :) "Ő, akit nem nevezünk nevén" végig bájos, csinos, és elbűvölő volt, de ahogy néztem az alatt a két óra alatt, egyetlen dolog tudatosult bennem: valami elveszett Litvániában. Ő volt az csakugyan, ugyanaz a felejthetetlen nevetés, ugyanaz a félreérthetetlen mosoly, de mégis: elveszett a varázslat, a szikra, üressé vált a tekintet, eltűnt a fény...
Pár nappal ezelőtt beszéltem vele erről. Annyit írt csak, hogy minden jól megy, mindennek rendben kellene lenne, de mégis nyűgös, depressziós egy kicsit, és nem érti, hogy miért. Akkor én csak legyintettem, nem is hittem neki, de ahogy tegnap este néha összemosolyogtunk, csak halvány mását láttam már az egykori életörömnek és életigenlésnek az arcán...
Vajon hová lett, merre van szemének boldog csillogása?
1 megjegyzés:
Hmm.
Meg kéne nézni ezt a filmet minden Erasmusosnak!
Lakótársat keresünk (L' auberge espagnole)
Üdv.
Megjegyzés küldése