London, álmaim városa

Ha a magamfajta anglomán emberkét szélnek eresztik a brit fővárosban, annak alighanem az lesz a vége, hogy csoporttársai értetlenül bámulják természetfelettinek tűnő lelkesedését. Az is előfordulhat persze, hogy a világvárosban járatlan diákok kapnak az alkalmon, hogy van végre valaki, akivel tutira nem tévednek el, és elvezetettik magukat ahhoz az öt nevezetességhez, amivel együtt fényképezkedve rögtön elmondhatják: jártak Londonban. Nos, velem az utóbbi eset történt tegnap...

(A beszámoló képei az internetről valók, a sajátjainkra kicsit még várni kell)

Ez volt a második utam a szigetország szívébe, mégis úgy ismerem az egész várost, akár a tenyeremet. London- és anglomániám tizenéves koromban kezdődött; Conan Doyle híres Sherlock Holmes novelláival együtt szívtam magamba a brit szokások, és egyben fővárosuk szeretetét. Lelkesen olvasgattam az útikönyveket, kopott könyvtári várostérképen tervezgettem az útvonalakat, amelyeket egyszer majd bejárok, ha ott leszek.

Így, ami engem illet, pontos elképzelésekkel szállok le a buszról szombaton, nem sokkal fél tíz után. Pénzem igazán nem sok, 5 font 10 penny, ami egy húsz centes magyar kölcsönnel együtt pontosan futja a napijegyre a metrón. Az eredeti terv az volt, hogy Zoli, Lilla és Vytas csatlakozik hozzám, és látnivalók tekintetében rám bízzák magukat. Megérkezésünkre a létszám kissé felduzzad, így végül közel 15 diák dönt úgy, hogy velem tart.

Alkalmi idegenvezetőként hát először a Szent Pál székesegyházhoz viszem őket, ahonnan este egyébként majd visszaindulunk Belgiumba. Kevesen, a csoportból talán szinte senki sem tudja, hogy ez a katedrális az új katedrális, amelyet Sir Christopher Wren tervezett, és amely 1700-as évek elején készült el. A régit a nagy londoni tűzvész pusztította el 1666-ban, de erről majd később.

A katedrális tövében besétálunk a turista információba, beszerzek néhány ingyenes térképet, és szétosztogatom. Még itt elmondom mindenkinek, hogy nem kötelező követni engem, mehet mindenki amerre kíván, utólag nem szeretnék panaszt hallani, hogy csak múzeum volt meg látnivalók, és semmi vásárlás. Rövid töprengés után mindenki marad.

Irány tehát a földalatti, beszerezzük a napijegyet, meg néhány ingyenes metrótérképet. Én közben fejben összerakom a programot, és már indulunk is. Az első állomás a Buckingham palota (Central line: St Paul's - Oxford Circus; Victoria line: Oxford Circus - Green Park). A metrómegálló kijáratánál vetünk egy pillantást a híres Ritz Hotelre, majd elsétálunk a Green Park mellett a palota felé. Egy idegenvezető közben erőteljes hangerővel üvölti világgá a szomorú tényt: "No guard change today".

A palota egyébként csodálatos, most látom először élőben, már amennyire a több száz kínai, japán, amerikai és tucatnyi magyar turista tolongása közepette látni engedi magát az épület. A zászló magasan lobog a rúdon, a királynő tehát otthon. Mintegy 10 percet állunk itt, nem fárasztom a csoportot művészettörténeti ismertetőmmel, hamar ráébredtem, hogy mindez alighanem csak engem érdekel.

Miután mindenki sikeresen elkészítette az "Én és a Buckingham Palota" képaláírásra váró fotót, úgy döntöttem, ha már itt vagyunk, ne hagyjuk ki a Hyde Parkot, még ha szűk 20 perces gyaloglással is jár. (Végig a Constitution Hill-en a Buckingham Palace mentén)

London legnagyobb és leghíresebb parkjához sétálunk tehát, megint mesélni próbálok, hogy hány különféle sportot űzhetnénk itt, és hogy a lovaglás itt milyen kiváltságos dolognak számít, de aztán abbahagyom, és inkább csak élvezem a sétát. Közben azon gondolkozom, milyen jó lenne egyszer, ha majd idővel bőségesen gazdálkodhatom itt, csapni egy Park-napot: Green Park, St. James Park, Hyde Park, Regent's Park; bejárni őket egy kicsit, összehasonlítani, és így tovább. Ahja, álmok...

A jó időre való tekintettel gondolatban módosítok kicsit a programon, és a vásárlásra áhítózó hölgyek nagy bánatára azt javaslom, vágjunk át a parkon, nézzük meg a Speaker's Cornert, és utána folytassuk csak utunkat. Mivel sok választásuk nincs, így jönnek hát velem. Félúton előkerülnek a plédek, letelepedünk kicsit a fűre. Ebéd a Hyde Parkban, micsoda luxus.

A Speaker's Corner, amely egyébként a szólásszabadság jelképének számít, persze üres. Titkon bíztam benne, hogy valakinek mára is jutott valami mondanivalója, ám bizonyára tartogatja vasárnapig, amikor mindenki, akinek a világot jobbító gondolata, vagy éppen véleménye van, itt összegyűlik, és elmondhatja. (Annyira brit, annyira angol, annyira szeretem...) Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy szerzek valahonnan egy kis széket, felállok a tetéjére, és a világba kiálltom: "Imádlak London", ám végül eszköz és idő hiányában leteszek a dologról.

Közben a csapatban felmerül az egész napos városnézések tipikus problémája is, amely a "Do you know where can we find a toilet?" kérdésben rögtön testet is ölt. Melléktermékeinktől való megszabadulásunkat a globalizáció áldott mellékterméke, az ingyenes McDonald's illemhelyek segítségével végezzük el, majd vetünk egy pillantást a szemünket majd kiverő Marble Archra. (Tervezte John Nash 1828-ban Constantine római diadalívének mintájára, eredetileg nem is itt állt, úgy helyezték át 1850 táján, bla, bla, bla, kit érdekel, jé, szuvenír shop, ugye bemehetünk...)

A húsz percre nyúlt ajándékvásárlást követően innen indulunk tovább a Trafalgar Square-re. (Central Line: Marble Arch - Tottenham Court Road; Northern Line: Tottenham Court Road - Charing Cross) A tér közepén Nelson admirális oszlopa, örök mementóként a trafalgar-i győzelem emlékére. Megint ezernyi mesélnivaló, de nem írom itt mind le, legyen elég annyi, hogy "Anglia elvárja. hogy mindenki tegye a kötelességét". A többire meg keressetek rá ti. :)

Ugyancsak a téren található a National Gallery, a belépés ingyenes. Az impresszionisták hozzám hasonló szerelmeseinek kihagyhatatlan. Kemény negyven percet harcolok ki a csoporttól magamnak (szép, tekintve hogy én vezetem őket), és céltudatosan végignézem a legnevesebb, no meg persze a legkedvesebb képeket.

A Van Gogh és Degas természetesen alap. Előbbit egyedi, senkihez sem hasonlítható stílusáért, utóbbit a mozdulatok ábrázolásának élethűségéért és mélységéért imádom.

Ami új, és eddig nem ismertem, Canaletto. Gyönyörű képek Velencéről, neki feltétlenül utána kell nézni.

Nézelődés közben az egyik teremben összefutok Matthieu-val, az út egyik tanár kísérőjével, aki nevetve meséli, hogy egy kisebb hadsereg vár rám a múzeum lépcsőjén. "Mondtam nekik, hogy ne vesztegessék az időt, és menjenek maguk, de ezek mindenáron meg akarnak várni." - teszi hozzá mosolyogva. Elcsevegünk még a látnivalók végtelenségéről, majd mindenki megy a maga dolgára: ő a 46-os terembe, én meg a lépcsőhőz a többiekhez.

Innen a Big Ben, a House of Parliament, na meg a Westminster apátság tűnik a következő ésszerű célpontnak. Egyetlen csapással, meg Vytas támogatásával rögtön letöröm a csajok abbéli ötletét, hogy metróval menjünk, és már sétálunk is a húsz fokos, ragyogó napsütésben.

Végiggyaloglunk a Whitehall-on, érdemes itt megnézni a lovasgárdisták parádéját (Horse Guard Parade), majd továbbhaladva vetni egy pillantást a Downing Street 10-re, vagyis a miniszterelnöki rezidencia jól védett épületére. A földalattiról persze mindezt aligha lehetett volna látni.

Na és akkor jöhet a nagy lelkesedés, feltűnnek az előbb említett híres épületek, amelyeket végre mindenki ismer. Én épp ezért nem is nagyon értekezem itt róluk, talán csak annyit, hogy a Big Ben név egyáltalán nem a toronyé, nem is az órájé, hanem a harangé.

Innen a többség a Towerhez szeretne már csak elmenni, én azonban még beiktatok egy közbeeső megállót. A Westminster állomásról elmetrózunk hát a Monument megállóig a District Line-on, hogy megnézzük a Nagy Londoni Tűzvész Emlékművét. Pechemre épp felújítás alatt áll, úgyhogy a csoport nyilván nagyon lelkesedett az extra kitérőért.

De ha már ott voltunk, ők leültek egy kicsit pihenni, én meg elhatároztam, hogy megkeresem a Pudding Lane-t, ahonnan 1666. szeptember 2-án Thomas Farriner pékségéből a tűz tovaterjedt a városban. (Könnyedén rá is bukkanok, ma már egy modern irodaház vagy mifene áll a helyén.) Akkoriban egyébként az épületeket még fából, és nem kőből húzták fel, így nem csoda, hogy a hosszú, száraz nyár alatt kiszikkadt fa gyorsan lángra kapott. A tűz, ha jól tudom, négy napig égett, elpusztítva több száz épületet, így többek között a régi Szent Pál katedrálist is.

A restaurálás alatt álló oszlop, amihez elcipeltem fáradtan szendvicsező csoportomat, ennek az eseménynek állít emléket. Magassága 33 méter, mivel éppen 33 méterre húzták fel a Pudding Lane-en található egykori pékség épületétől, vagyis a tűz keletkezési helyétől.

Innen aztán a többiek nagy örömére végre irány a Tower, és a Tower Bridge. Előbbiben gyakran nagy volt a fejetlenség a mögöttünk hagyott évszázadok során, elég csak VIII. Henrikre meg Boleyn Annára gondolni. A csoport nagy részének persze inkább a kötelező fotó a lényeg, fáradtak már, kimerültek, és időnk is egyre kevesebb a városnézésre.

Lilla javaslatára azért még elmetrózunk a Picadilly Circus-re, én nem szeretem. Ami egyeseknek a Big Ben meg a Tower, az nekem ez a hely: megvolt, kipipálva. Visszafelé zsúfolt a metró, nagy nevetések közepette elhagyjuk a csoport felét, úgy kell bevárni őket. Végezetül, negyed órás késéssel ugyan, de megérkezünk a buszhoz, és véget ér egész napos londoni kalandozásunk.

És mennyi, mennyi mindent meg kellene még nézni, töprengek magamban: Globe színház, British Múzeum, vagy éppen a szívemnek oly kedves Baker Street a Sherlock Holmes emlékházzal, meg a Tate Gallery, séta a Nothing Hill-en, csak úgy gyűlnek az elmulasztott látnivalók a fejemben...

...hiába no, mint mondtam: menthetetlenül anglomán vagyok. :)