A megosztott ország I.

Évek óta harsogja az otthoni média, hogy Magyarország megosztott, két táborra szakadt, a közöttük meghúzódó árok pedig egyre mélyebb. Márpedig én azt mondom, hogy bár az állításnak van némi alapja, a kijelentés mégis erőteljes túlzás, politikai és kommunikációs lárifári. És hogy mire alapozom a véleményemet? A tényre, hogy hét hónapja élek egy valóban megosztott, két táborra szakadt országban.

Külföldről alighanem elképzelhetetlen, hogyan is működhet egy ország három hivatalos nyelvvel, és két jelentős, ám mentalitásában és gondolkodásmódjában jelentősen eltérő közösséggel. Nos hát az úgy fest, hogy vannak ugyebár a flamandok, akik dutch-ul, vagyis hollandul beszélnek, és vannak a vallonok, akik pedig a franciára esküsznek. Hogy ezek mellett az ország keleti részén egy aprócska területen német nyelvű a belga lakosság, azt a helyiek egy apró mosollyal és legyintéssel konstatálják csupán.

Ha igazán helyénvaló választ keresünk arra a kérdésre, hogy pontosan hol is tanulok én ezekben a hónapokban, akkor a felelet nem Belgium, hanem Flandria. Mint ahogyan az itt élők sem belgák, hanem flamandok. Pontosabban: először flamandok, és csak utána belgák.

Mi sem jelzi ezt jobban, hogy a helyiek többségét meglepetésként érné a kérés: "elénekelné a belga himnuszt." A magyarázat egyszerű: a többség vagy nem ismeri a himnuszt, vagy nem tudja a szövegét. Ha belga válogatott labdarúgó meccsen a közönség soraiban elhelyeznénk például egy kamerát, akkor nem kevesebbet látnánk, mint hogy a szurkolók a dallamra egységesen éneklik: la-lala-la-la-la.

Tudom, ez elsőre talán hihetetlennek tűnik, mégis igaz. Olyannyira, hogy amikor tavaly a frissen megválasztott belga kormányfőt a nemzeti ünnepen arra kérte egy televíziós stáb, hogy énekeljen egy kicsit a hinmuszból, az rázendített a La Marseilles-re. Ráadásul azt sem tudta pontosan megmondani, mit ünnepelnek július 21-én, saját nemzeti ünnepükön.

De ezernyi más esetet is felsorolhatnék. A tankönyvekben például, amelyekből tanulunk, szintén gyakrabban találkozunk a flamand kifejezéssel, mint a belgával. A flamand export, a flamand munkanélküliségi ráta, és így tovább. Tanáraink többsége is flamand egyébiránt. Sosem felejtem el például Guido Peene bemutatokozó mondatát: "I'm catholic, I'm flemish" (Katolikus vagyok, flamand vagyok.)

Tovább megyek. A flamandok bizony nem szeretik a vallonokat. A többségük legalábbis nem. Lustának tartják őket, akik hajlamosabbak az élet élvezeteinek keresésére a kemény munka helyett. Vannak tanárok, akik ennek hangot is adnak. Igencsak élen járt ezzel az első félévben Business Management Englisht tanító Henry Lefevre, aki egyenesen allergiás volt mindenre, ami vallon, vagy francia. Örök klasszikusok tőle:

* Belgium egyes részein a munkanélküliség 21%-os. Vajon melyik rész lehet az?
* Renault? Az is egy autó?
* Ma megint egyeztetések voltak a kormányról. Négyből három párt egyetértett. Találjátok ki, melyik volt a negyedik.

(Foly. köv.: Flamand-vallon ellentét a mindennapi életben)